Fogda

Parancsnoksági Fedélzet

A küldetések során begyűjtött ellenséges lények, illetve az engedetlen matrózok otthona. Szükség esetén karanténzóna, ha az igaziban már nincs hely.
8 darab 2 személyes fogda található itt, melyek fémrácsokkal, és energiamezővel is maradásra buzdítják lakóikat. Általában csak 1 ember tartózkodik itt, vagy annyi sem. Inkább az utóbbi.
Minden fogdát kamera figyel, és a fedélzet legtávolabbi részén helyezkedik el, messze a lépcsőtől, lifttől, és a parancsnoki hídtól.

Nem szeretem ezt a helyet. Természetesen nem az a célja, hogy feldobja az embert, de mégis...Amikor utoljára itt jártam, a fejemhez vágták, hogy ugyanazt csinálom, mint a consilium. Természetesen badarság, de ahogy végig nézek a foglyainkon, tényleg nem túl szép a kép. Két kamasz. Egy meleg srác, egy idősödő katona, és persze egy fiatal lány. Bár, hozzá kell tennem, nem ezért vannak bezárva ide. Mind tettek érte.
Megállok az egyik legújabb vendégünk cellája előtt, és felé fordulok. A társát már kihallgattam...vagyis, ő hallgatott ki engem szigorúan nézve, hisz egy szót sem szólt. Nem sok reményt füzök hozzá, hogy ez itt jobb lesz.
-Ms.Olivette. Gondolom nem kell bemutatkoznom.
Várok picit, és megnézem a fekete őr páncélját a tabletemen, hogy éreztessem, nekem mindegy, felel-e.
-A régi törvények értelmében ön a Jola hadifoglya jelenleg. Senki sem fogja bántani, és joga van elegendő ételhez, vízhez, és szálláshoz. Semmi más nincs ingyen azonban. Szóval...van kedve beszélgetni?
A páncél lezárta magát, mikor a felhasználó eszméletét vesztette, és kell hozzá egy kód, hogy újra induljon. Nem megkerülhetetlen természetesen, de sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne ezzel is foglalkozni. És főleg gyorsabb.

Egy jól sikerült, hosszú és izzasztó edzés után épp a vizesblokk előtt állva törölgeti át magát, mikor lépteket hall. Magára kapja az ujjatlan felsőjét és végighúzza még utoljára a nedves törölközőt az egyik karján. Végszóra a látogató is feltűnik, és épp az ő cellája előtt áll meg. Dobrik kapitány az, a lázadóvezér, aki a körözési lista abszolút első helyezettje már lassan két éve. Annyira uralkodik magán, hogy még azt sem engedi meg magának, hogy kezei ökölbe szoruljanak az elmúlt években végtelenítve hallgatott rémtettek hatására. Katonás hátraarcot vág, és lép kettőt előre, hogy szembenézzen az ellenséggel. A szeme sem rebben az üdvözlés hallatán, csak kifejezéstelen arccal nézi a férfit. - Ethan Dobrik, a URS Jola volt kapitánya. Lázadó, körözött személy. - mondja végül bemutatkozás helyett, de a hangja is annyira kifejezéstelen, hogy abból tényleg semmilyen következtetést nem lehet levonni. Az ajánlatra azonban nem mond semmit. Innentől kezdve némán és továbbra is üres, kifejezéstelen arccal néz egyenesen a férfi szemébe, ha az ráemeli a tekintetét. Ha nem, akkor csak fixírozza őt, gyakorlatilag pislogás nélkül. Nem fog egy kibaszott takaróért cserébe csicseregni, akkor sem, ha megfagy.

Figyelem, ahogy a nő tökéletesen utánozza azt, amit az előbb láttam kissé magasabb, és szőrösebb társától. Ráadásul, őt is edzés közben zavartam meg. Ezek szerint egy időben teszik, még úgy is, hogy nincsenek kapcsolatban egymással? Vagy lehet csak véletlen. Minden esetre, pont olyan bizarr, mint amire számítottam. Elteszem a tablet-em.
-Volt kapitánya? Bárcsak... Sóhajtom fáradtam, és megengedek magamnak egy halvány mosolyt. Nem akarom heccelni szegényt túlságosan. Nem lenne szép tőlem, miközben "rács mögött" van. De tényleg csak ezért fogom vissza magam.
-Nos, ha mégis szüksége lenne valamire, kérem feltétlenül szóljon. Addig pedig, javaslom helyezze magát kényelembe, a háború vége előtt egészen biztosan nem fogjuk kiengedni magát innen.
Pláne, hogy ha a megérzésem nem csal, járt már itt. Még ha csak kislány korában is, de járt. A szülei itt szolgáltak, még az előtt, hogy én valaha a fedélzetre léptem volna.
-Nos, szép estét.

Ahogy felnéz a tabletből a férfi, a nő metsző tekintetével találja magát szemben. Semmilyen érzelem nem tükröződik az arcán, ahogy megszólal síri hangon. - Bármikor megadhatja magát. - Természetesen nem viszonozza a mosolyt, és látszólag semmi, amit a férfi mond, vagy tesz, nem vált ki belőle semmiféle reakciót. A szavai pont annyira hatják meg, mint elefántot a szúnyogcsípés. Tisztában van vele, hogy neki innen nincs menekvés, és kegyelemre sem számít. Engedményekre sem. Nem is akar, ha annak olyan ára van, ami őt hazaárulóvá, az emberiség árulójává teszi. Addig áll ott mozdulatlanul, szótlanul, míg a férfi ott nem hagyja. Nem köszön el, nem biccent, csak megvárja, míg eltűnik a szeme elől, s csak azután tér vissza a nedves törölközővel a vízcsaphoz, azon jártatva az agyát, vajon mikor jön a kínzás. Meddig járnak még a nyakára kedvesnek tűnő gesztusokkal és együttműködési ajánlatokkal, mire rájönnek, hogy semmit sem fognak elérni vele? Nem, mintha izgatná a dolog, csak rettenetesen furcsállja.

Ismét túl vagyok egy műszakon, és bár titokban jó érzés megint besegíteni egy igazi orvosi rendelőben, azért nem bánom, hogy letelt. Azt már egy kicsit jobban, hogy a kabinomhoz érte a küszöb ellőtt a szobatársam zoknija hevert a földön. Megint. Esküszöm, mintha egymaga akarná benépesíteni az Ocan-t, és még csak azt sem vághatom a fejéhez, hogy menjen szobára!
Egy túlméretezett PDA-val a kezemben járkálok a kettes fedélzeten, valami zugot keresve magamnak, ahol kicsit nyugtom lehet, de nem igazán jön össze. Bár jóval kevesebben vagyunk, mégis egyszerűen mintha az egész hajó tele lenne. A közös helységek, a menza, a konditerem, de még a medence is foglalt. Nem mintha nem férnék el, csak épp semmi kedvem társasághoz. Utolsó mentsváram a fogda marad.
-Doki.
Biccentek a nekem köszönő smasszernek, és keresek magamnak egy nyitott cellát. Találok többet is, mégis a barna hajú, hírhedt fogoly melletti kell nekem. Letelepszem mellette, egy pillantást sem véve rá, pedig megtehetném. Nem kapcsolták magánzárka módba egyik kelepcét sem a kettőből. Hogy a többit miért jó kérdés. Talán ez a hölgy volt az egyetlen, aki nem zavarta az őröket.
-Aaron. - Mutatkozom be a szomszédnak, aztán elkezdek olvasni. A nagy csata alatt megmentettem az egyik őr életét. Sajnos, a Juan nem úszta meg...a lényeg, hogy nem fog zavarni minket, miért is tenné?

Rea az ágyán fekszik, hanyatt, párna híján kezei a feje alatt összekulcsolva, cipője az ágy előtt, gondosan sarokra igazítva az ágy lábánál. A férfi érkezésére csak a fejét mozdítja el, és bár tekintete végigkíséri őt, egészen a celláig, az üdvözlésre először semmit sem reagál, csak visszafordítja az arcát egyenesbe, tovább bámulva a felső ágykeretet.
- Van valami oka, hogy pont mellém feküdtél le, Aaron? - kérdezi meg egy hosszabb szünet után, amikor valószínűleg már nem is számít rá a férfi, hogy válaszolni fog neki. Igazából nem is nagyon tervezett megszólalni, de olyan szinten szétunta az agyát az elmúlt napokban, hogy úgy érzi, egy kis visszafogott csevegéssel még nem vétkezik olyan nagyot.
Arról nem is beszélve, hogy őt is felismeri mostmár, hiszen a gyengélkedőn volt hozzá szerencséje néhányszor, amíg deliriumban vergődve próbált lejönni a CapUp-ról, amit teljesítményfokozó szerként szedettek velük a kiképzés elejétől kezdve. Arról azonban, hogy milyen valódi hatásai vannak a drognak, fogalma sem volt, és hiába is közölte vele valami nő, hogy milyen szert talált a vérében, úgysem hitt volna neki sosem. Ez a doki legalább nem akarta megmérgezni a gondolatait, miközben a teste méregtelenítésével kínlódott. Az is valami végülis...

Folytatom az "Agysebészet hülyéknek" című szakirodalom olvasgatását, hisz nem számítok semmi reakcióra. Sosem beszélgettem még fekete őrrel és kezdem azt érezni, hogy senki más sem. Ezzel az egyel biztosan senki. Minta páciens volt egyébként. Nem volt egy rossz szava sem soha. Igaz, végig fegyveres őrök vették körül, és le volt kötözve...
-Ó, hát még emlékszel a nevemre?
Kérdezem, és kedvesen mosolyogva fordulok felé. Ez azért bíztat....basszus, az előbb mondtam, persze, hogy emlékszik!!! Én marha! Oké...semmi baj, talán elhiszi, hogy ez szurkálódás volt részemről. Ugye? Nem fog teljesen hülyének nézni? Jólvan, szedd össze magad.
-Nem volt véletlen, valóban. De ne aggódj, csinálhatunk úgyis, mintha itt sem lennék.
Megvonom a vállaim, de nem dőlök vissza, csak figyelem az arcát. Nehéz kitalálni, mi járhat a fejében. Nem is ezt próbálom tenni éppen egyszerűen csak nézem, mert miért ne?

A kérdés hallatán fordul először a férfi felé és meglepettséget még véletlenül sem színlelve jegyzi meg:  - Nem retardált vagyok, csak hadifogoly. -
Visszafordul, hogy  tovább bámulja azt a mocskos, unalmas ágykeretet, majd a férfi következő szavaira csak megvonja a vállait és sóhajt. - Épp úgy próbálok tenni, mintha én nem lennék itt... -
A fejében ezer meg ezer gondolat van, de egyet sem tudna kiválasztani közülük, amit szívesen meg is osztana bárkivel. Így viszont sokkal könnyebb elnyomni a késztetést, hogy beszélgessen az ellenséggel. Ki tudja, milyen fondorlatos trükkökkel próbálkoznak infót kinyerni, mielőtt bevetnék a kínzásokat és megvonásokat. Talán ez a férfi a legjobb beépített ügynökük? a doki, aki közvetlen, ártalmatlannak tűnik, és még a fizimiskája is bizalomgerjesztő. Igen, simán el tudja képzelni a dolgot.

-Akkor remekül kiegészítjük egymást... - Jegyzem meg, szinte csak magamnak morogva, hisz én pont a fordítottja vagyok, mint az előbb kiderült. De legalább szóba áll velem. Az is valami. Nem is olyan kis dolog. Leteszem megint a PDA-t, és felé fordulok picit, de csak épp eléggé ahhoz, hogy lássam.
-ÉS miről fantáziál, hol van éppen? ÉN mindig kalandor szerettem volna lenni középföldén.
Lehet ez kicsit túl közvetlen így elsőre, de mégsem várhatom el tőle, hogy csak úgy megosszon velem ilyesmit, aztán viszont már tényleg csak rá figyelek. Még akkor is, ha sejtem a választ. A volentis-en, az én hadbírósági tárgyalásommal egybekötött akasztásomon.
-Egyébként, hogy érzi magát? Elmúlt már az a hangyás érzés is a talpában?
Sajnos az elvonás túl ismerős. A vége felé volt, hogy napokig úgy éreztem, mintha valaki belülről csiklandozna a lábamon. Máskor pedig csak a szokásos kibírhatatlan migrén. Régi szép idők...

Csak egy horkantással válaszol a férfinak, de nem kezd el nevetni. Meggyőződése, hogy annyira közömbösnek tűnik majd ettől, hogy még egy nevetésre sem futja, hogy eléggé lelombozza majd a dokit. De nem. Egyáltalán semmi ilyesmi nem tapasztalható, továbbra is érdeklődő tekintetet érez magán, és beszélnek hozzá. Hogy mi értelme lehet, arról fogalma sincs, de eléggé bizalmatlan ahhoz, hogy rosszat sejtsen mögötte. - Középfölde a kölykök és idealisták világa. - feleli még mindig elég közönyös hangon, pedig gyermekkorának egyik kedvenc olvasmányáról van szó, és igaz, hogy rég volt már, de ő is kalandozott arrafelé képzeletben, illetve virtuális valóságban is.
Sóhajt egy aprót, és megint csak megvonja a vállait. Jó ideje már, hogy teljesen elmúltak a testi tünetek, a pszichés függőség azonban állandó társául szegődött, amit már kezd megszokni. Erről viszont nem fog beszélni, úgyse értené senki, aki nem ment át hasonlón. - Ezt most, mint az orvosom kérdezi? - felül, mint egy keljfeljancsi, és metsző pillantást vet Stonebridge dokira. Nem tudja, mit kezdjen a tőle csak alig 30 centire heverő pasassal, de mostmár érdekli, hogy mi a fenét keres itt és miért pont most érkezett. - Volt időm kialudni minden bajom. - teszi hozzá egy aprócska szünet után. Ott marad, ülve, és a férfit nézi, kíváncsian méregetve, minden mozdulatát szemmel tartva.