Vigyorgok én kettőnk helyett is a bénácska poénomon, de aztán nem tudom nem felvonnia szemöldököm a kijelentésén. Tudom én, hogy ezzel azt akarta mondani gyerekes vagyok, vagy legalábbis ez az álmom az, mégis, ha elképzelem a sok szörnyeteget abban a világban, ami ott leselkedik mindenkire, nem tudok nem nevetni a kijelentésén.
-Maga vagy nem olvasta a könyvet, vagy nagyon utálja a gyerekeket ha oda száműzné őket.
Ahogy felül, kezdem úgy érezni magam, mintha egy pszichológiai vizsgálaton lennék, és én lennék a beteg, ami nem csoda, főleg én beszélek, és én is heverek. Azt csak sejtem, hogy a nő közben szó szerint jegyzetel mindent magában.
-Nem vagyok orvos. ÉS csak érdekelt.
Bólintok, amikor mégis felel, és most már az oldalamra fordulva nézek rá.
-Nos, ez jó. De azt ajánlom, használja ki mindig, amikor tud aludni. Néha ez csak úgy visszajön, és ébren tartja az embert, látszólag minden ok nélkül. Mint egy rossz másnaposság, vagy nem is tudom. Nehéz megfogalmazni...de tudja miről beszélek.

Ki nem állhatom őket. - feleli gondolkodás nélkül. Nem igazán érti miért, de egyáltalán nincs ínyére, hogy ez a pasas azt gondolja róla, hogy nem olvasta az egyik lehíresebb tündérmesét, amit az emberiség történetében alkottak. De csak egy pillanat az egész, és már megint ugyanolyan közönyösen bámulja a beszélgetőtársát, mint eddig.
Kivéve egy apró szemöldökvonogatást, amit a nem vagyok orvos kijelentésre kap Stonebridge. - Nem kellett volna meglepjen, hogy a hadifoglyoknak nem jár rendes orvos, ugye? - megrázza a fejét a továbbiak hallatán, aztán egy kissé kesernyés mosolyt tol hozzá, megint végig Stone dokit nézve. - Én tudom. És maga? melyik könyvében olvasta? - kétkedő pillantása elárulja, hogy még csak meg sem fordul a fejében, hogy a férfinek is lehet bármi hasonló tapasztalata. Felkel az ágyról és a vizesblokkhoz megy. Belehajol a csapba és iszik néhány korty vizet, majd megmossa az arcát is és egy törölközőt szorongatva visszaül a helyére, hátát az ágykeret tartóoszlopának döntve. Felhúzza a térdeit és átkarolja őket, úgy néz megint a dokira. - Mit keres itt, Doki? -

-Az idealistákra már rá sem kérdezek, félek az érzékeny lelkem nem bírná a választ.
Láthatja rajtam, hogy egy kicsit meglep a következő kérdése. És, picit talán valahol sértő is. Oké, hogy én hajtogatom mindig ezt, hogy nem vagyok az, de akkor sem szeretem, ha valaki más mondja ezt ki. De elég a komplexusaimról.
-Nem erről van szó, egyszerűen csak nem volt más, aki akkor épp ráért. A főgépészünket is én kezeltem a múltkor.
Sejtelmesen vigyorgok rá. Hogy melyik könyvemben? A Félelem és reszketés Las Vegas-ban olyan olcsó poén lenne most erre nem igaz? De úgy döntök inkább nem válaszolok erre semmit, gondoljon csak amit szeretne. Sok kedvem úgysincs ezt nagyon körbejárni. Ő még nem ismer, és azt hiszi, csak könyvben olvastam. Nem feltétlen hátrány.
-Egyedül akartam lenni. - ahogy kimondom, már érzem is, hogy ez nem hangzik valami hízelgőn rá nézve. Bár valóban azt tapasztaltam eddig, hogy ő nem sok vizet zavar, ha a közelben van...de legalábbis, nem szakít félbe a fecsegésével az tuti, nem egészen így akartam ezt most mondani. - Úgy értem...a te társaságod nem zavar. Ez egyre rosszabb igaz?

Nem mond semmit. A férfi kimondta helyette, amit gondolt, bár abban nem volt igaza, hogy az idealistákkal szemben bármit is érezne. Nem nagyon izgatja, hogy más mit gondol, hogyan bassza el az életét és egyáltalán, milyen elvekért megy a pokolra. Neki megvannak a saját gondolatai és motivációi, a többiekét pedig magasról, ívesen.
- Azarov főgépészt sokan sokféleképpen megpróbálták már eltenni láb alól... - jegyzi meg vállvonogatva, és bár nem gondolja teljesen komolyan, azért azt el kell ismerni, hogy logikusan hangzik, amit mond. Persze a főgépész is hidegen hagyja, meg az Azarovok is, úgy ahogy vannak csomóra, felőle fel is dobhatják a pacskert. Ami igazán izgatja, hogy miért kéri ki előbb valaki magának, hogy nem orvos, és sértődik meg aztán azon, ha valaki ugyanezt állítja? Sosem értette teljesen az embereket. MIndig bizonyos távolságtartással szemlélte a viselkedésüket. A nagyívű drámákat, a fülsüketítő hisztiket, és egyáltalán, az elbaszott életek felett kesergő bűnösöket, akik a világ minden kincséért sem tudták elismerni, hogy ők kúrták el.
A kérdésére adott válasz nincs rá semmiféle hatással. Nem sértődik meg, nem érinti rosszul, egyszerűen csak körülnéz, aztán értetlen arccal a férfire pillant. Megvonja a vállait és lustán pislog rá közönyös arckifejezéssel. - Van még üres cella, Nővér. -

-Uhh, ne is mond. Esküszöm fele annyi dolgom sem lenne nélküle.
Felhorhanok a következő kérdésre. Vagyis inkább kijelentésre. Lányos zavaromban még meg is nézem a többi cellát, mintha nem tudnám, hogy valóban akadnak még bőven. De ez az egyetlen ami pont a szomszédjában van, és nem foglalt. Továbbra is annyira bizarr, hogy a börtönőrök magánzárka módba kapcsolták a másik szomszédját, de láthatóan a hírhedt fekete őrrel senkinek sincs semmi baja. Úgy értem, egyértelműen kellemesebb társaság, csak mégis, meglepő.
-Nővér sem vagyok. Bár ezt eddig nem kellett bizonygatnom senkinek... - Jegyzem meg halkan, de vigyorogva. Ez természetesen nem válasz a kérdésére. Én is tudom. Úgyhogy egy nagy levegő után kibököm azt is:
-Tetszel nekem. Más okom tényleg nem volt.
Megint mosolygok rá egy kicsit, és elteszem a "könyvem". Valahogy kétlem, hogy ezek után szükség lesz ma már rá. Vagy legalábbis azt mindenképpen, hogy tudnék az olvasásra figyelni.

Ő mondjuk csak arra utalt, hogy a Volentisen történtek próbálkozások; azt nem tudta, hogy Azarov a Jolán is ilyen nagy népszerűségnek 9rvend. Nem lepi meg, egyszerűen csak konstatálja, hogy eddig erre nem is gondolt. Elengedi a dolgot és nem mond rá semmit, hiába is lenne egy-két csípős megjegyzése nagyjából a férfi minden egyes szavára. Mivel azonban ő az egyike azoknak, akik valamiféle pozitív benyomást hagytak maguk után, inkább csendben marad. Még akkor is, ha ezt esetleg a másik totális érdektelenséggel azonosítja.

Tekintete végigszalad a férfin aztán megállapodik a hirtelenkék, vigyori szemein, és megvonja a vállait. Annyit teszi ezt, hogy akár már edzésnek is beillene. - Talán nem merik, ha magánál a szike, Nemdoki. - Nem áll szándékában elüldözni a férfit, de tapasztalatból tudja már, hogy a humorát kevesen értékelik. Már azon kevesek közül, akik egyáltalán észreveszik, hogy mikor viccel.
A következő, amit hall, viszont rettentően meglepi. Nem nagyon tudja, mihez kezdjen az információval, de a választ a kérdésére végülis megkapta. Már ha tényleg erről van szó, és nem pedig a lázadók egyik fondorlatos kihallgatási techniikájáról. - Eléggé otthon ülő típus vagyok, úgyhogy, ha randira vinne... - széttárja a kezeit és igyekszik amolyan sajnálkozó fejet vágni. Ritkán használt arckifejezés ez, úgyhogy nem biztos benne, hogy hiteles az alakítása, de ez nem zavarja különösebben. Sok mindenre számított, de erre aztán nem. Pedig milyen büszke rá, hogy mindig felkészülten várja még a legváratlanabb helyzeteket is....

-Kétlem, náluk egy pindurit nagyobb szike szokott lenni. És ha az nem elég, van, hogy ráerősítik egy puska végére, hogy még hosszabb legyen. Néha az az érzésem, kompenzálni akarnak valamit, de ki tudja...
Ártatlanul mosolyogva vonom meg a vállaim. Hiába a bajtársaim, én sosem tartottam magam katonának valónak. Persze nekem is le kellett vizsgáznom fekvőtámaszból, és vigyázban állás tanból, de egyértelműen nem vagyok egy fegyverforgató típus. Egyáltalán, van ennek a szónak értelme ha puskákról van szó?
Aztán viszont kitör belőlem a röhögés. Hangosan, és minden önkontrol nélkül. Eléggé váratlanul ér ez a megszólalása. Majd 10 másodpercbe kerül, amíg össze tudom szedni magam, és nagyon ügyelnem kell magamra, hogy ne kezdjem elölről a nevetést.
-Bocsánat...nem a nyomorodon akartam nevetni de...hát ez jó volt.
Megrázom a fejem, és megismétlem még a bajszom alatt amint mondott. "Otthon ülő típus". Aztán amikor úgy érzem, már tudok értelmes arcot vágni emelem rá megint a tekintetem, és szólalok meg rendesen.
-Természetesen nem kerülte el a figyelmem ez a helyzet, és nincsenek is irracionális illúzióim. Csak éppen, unatkozni szar dolog. egy hadihajón lenni pedig rém unalmas, még akkor is, ah az ember nincs bezárva. Na mindegy, szóval én időnként le szoktam jönni ide olvasgatni, ha azt szeretném tuti békén hagyjanak. És ahogy elnézlek, neked nincs valami sok programod itt lent, de komolyan...hány fekvőtámaszt nyomsz le egy nap, 4-5 ezret? Na mindegy, szóval arra gondoltam, ha háttal ülök a celládnak, és kinagyítom a könyvet, éppen láthatod te is. Vagy fel is olvashatom...legalább lenne valaki, aki ugyanazokat a könyveket olvassa mint én.
Megvonom a vállaim, és gyorsan megnyalom a sok dumától kiszáradt ajkaim, mielőtt újra megszólalnék:
-Tehát összefoglalva, nem gondoltam, hogy érted jövök 8-ra vagy ilyesmi, csak gondoltam tisztázom veled a hátsó szándékaim, mielőtt lázadó kémnek néznél, vagy ilyesmi. Szóval, van kedved csatlakoznia könyvklubomhoz?

Úgy néz a férfire, mintha nem ő kezdte volna a viccelődést, és most totál nem értené, hogy miről próbál hadoválni a pasas. És hát valójában tényleg akad némi problémája a teljes feldolgozással. Mert hát mindenki tudja, hogy a kórházban a katona is csak egy ijedt gyerek, aki rohadtul nem akar szurit kapni, és utálja, hogy gumikesztyűben érintik meg. Azok a menők, akik nem mutatják ki. Persze nem osztja meg a gondolatait ezzel a kissé szeleburdinak tűnő pasival. Nem is kellene beszélnie vele. Egyáltalán. Azt azonban mégsem tudja megtenni. Vagyis csak nem akarja eléggé. Azért persze nem viszi túlzásba. Faarccal nézi végig, ahogy Stone doki nevetgél kicsit, és csak legyint egyet, mikor bocsánatot kér. Nem teljesen érti, a kis vicceskedésének melyik része érintette így meg a dokit, de a motyogást hallva nem is kell túl sokat agyalnia. Továbbra sem érti igazán, de simán ráhagyja. Ennyire érdeklődő még sosem volt, mint a jelenlegi beszélgetésben, úgyhogy gyorsan vissza kell vennie. Még oda a híres-hirhedt feketeőr-imidzs.
Előbb csak értetlenkedve, aztán már teljesen elképedve hallgatja a férfi monológját, és a végére már el is mosolyodik, igaz, finoman rázza a fejét is hozzá. - Ember...te meg mit szívsz? - kicsit előre hajol, és úgy keresi a férfi tekintetét, közben mutatóujjával int neki hívogatón, hogy ő is hajoljon közelebb. Ő már annyira közel van az erőtérhez, hogy a bőrén érzi a zizegését. Ha a Doki is elég közel hajol, akkor megszólal újra. - Ez a jövőben elérhető legkisebb távolság közöttünk. Mihez kezdenél ezzel? - Nem mutatja a gyanakvását. Pedig a kém szó rögtön felvillantott benne vagy tucatnyi vészjelzőt. Fifikásak ezek a lázadók, vigyázni kell velük.

Bár nem számoltam, most tarthatunk ott, hogy tízszer annyit beszélt a nő velem, mint összesen amióta a hajóra került. Jó lenne tudni, hogy ez azt jelenti, jobban bízik bennem, és nem azt, hogy esélyt lát rá, a bal lapockámból kést készítve kiszökhet innen, és megölhet mindenkit a hajón. Trükkösek ezek a fekete őrök. Mégis, belőle valahogy nem nézem ki ezt...annyira...
Picit megütközöm a mit szívsz kérdésre. De tényleg csak picit. Egy villanás a tekintetemen, pár rándulás az arcizmaimon, és utána megint mosolygok tovább, még közel is hajolok, annyira, amennyire csak lehet, anélkül, hogy megspóroljak egy borotválkozást, és egy orrplasztikát.
-Hogy mihez kezdenék? Nos...arra gondoltam, elolvashatnánk együtt a Tűz és Jég dala sorozatot kezdetnek. 5 könyv itt van a PDA-mon, a 6. megjelenésére pedig még várni kell, állítólag csak pár év már. De ha inkább valami befejezett érdekelne, a Tom Clancy regényeket is nagyon ajánlják.
Várok egy picit, az arcát fürkészve bármiféle reakciót keresve. Aztán mielőtt bármit mondhatna még hozzáteszem:
-Azt vártad, hogy valami olyan könyv lesz, amiben egy totalitariánus rendszer bűneit sorolják fel, vagy a hős lázadók megölik a diktátort? Utálom a politikát....szóval...fantasy vagy katonai szépirodalom hmm?

Nem adja fel egykönnyen a pasi, ezt gyorsan megállapítja. Nem is tudja igazán eldönteni, hogy ez gyanús, vagy sem, de egyelőre úgy dönt, csak megfigyeli őt. Főleg. Meg kicsit szórakozik is, ha már úgyis itt lesz még egy jó darabig. Meglepi, hogy nem tudja elvenni a kedvét azzal sem, hogy rávilágít a kapcsolatuk nagyon is valós, és meglehetősen fizikai jellegű korlátaira. Amelyek előtt ugye ott vannak még egyéb más akadályok is, de ezzel most nem is igazán foglalkozik, úgyis tudja, hogy neki semmiféle jövője nincs sem ezen a hajón, sem pedig odahaza. És minél tovább tartózkodik itt, annál kisebb az esélye, hogy valaha is visszafogadnák az Őrségbe. Még egy alapos és kemény vallatás után sem. Ezeket a dolgokat már volt ideje körbe járni, átgondolni, nem jelent újdonságot neki a kilátástalanság. Ebből persze semmit sem kell látnia a külső szemlélőnek. Ő ugyanolyan közönyös és rideg, mint eddig. Legfeljebb picivel többet szól ehhez a dokihoz, mint másokhoz. Aprócska mosoly jelenik meg a szája sarkában, és megrázza a fejét. - Azt várom minden pillanatban, hogy lebuktatod magad. - jegyzi meg halkan, aztán sóhajt egyet, és pici érdeklődést mutatva előre dől megint, igaz, most csak egy kicsit. - Katonai szépirodalom? Nem hiszem, hogy találkoztam valaha ilyennel a szabadkönyvtárban. -