-Igen, látom. - Mondom neki vigyorogva, és rá is kacsintok, majd visszahúzódom az erőtértől, mert kezd zavarnia sok vibrálás. Így folytatom, a végén még átesem az ő oldalára...valahogy. Azt mondjuk nem tudom, hogyan győzhetném meg arról, hogy nem vagyok kém, vagy ilyesmi, de mivel úgysem mehet sehova, gondolom idővel csak erre a következtetésre jut majd.
-Ó...a neve kicsit megtévesztő. Ez is vérről, meg halálról, meg kifordult belekről szól, csak ebben a könyvben a csaták nem történtek meg a valóságban. Vagy legalábbis nem úgy. Tényleg nem hallottál Tom Clancy-ről? Bár...gondolom tengeralattjárókról meg repülőkről olvasni annyira már nem izgalmas...
Közben elkezd lapozgatni, és úgy fordítja a kijelzőt, hogy a nő is láthassa a digitális könyvtárát. Bár nagy a kijelző, azért eléggé kell koncentrálnia, hisz a borítók képei vannak rajta kis mozaikokban, oldalanként 9. Lassan húzza őket oldalra, hátha valamin megakad Rea szeme.
-Egyébként meg, nem leszel itt örökre. De én tényleg csak nem szeretném, ha becsavarodnál az unalomtól.

Csak a legálisan elérhető könyvtárat olvastam szanaszét. - vonja meg a vállát még mindig közömbös hangon, de azért most látható rajta némi érdeklődés. Igazából ha olvashatna valahogy, tökéletesen letojná, hogy fogságban tartják, úgyhogy fogalma sincs, vajon honnan tudja ezt az infót róla a doki, de rettentően gyanúsnak találja. És még ennek ellenére sem tud ellenállni a késztetésnek, hogy a kis tablet kijelzőjét nézegesse. Tengeralattjárók meg repülőgépek? Alig-alig tudja már felidézni, amit ezekről az ultrarégi hadászati eszközökről olvasott, főleg a fura hangzású tengeralattjáróról, hiszen tengert is csak 16 évesen látott először, akkor is messziről. És bár a kétéltű, amit víz alatti bevetésekre is alkalmasnak terveztek, és ő meg is tanult vezetni, biztosan hasonló lehet a tengeralattjárókhoz, nehezére esik elképzelni, hogy azok hatalmas monstrumok napokig víz alatt voltak több tucat emberrel a fedélzetükön. Pedig olyasmi lehet az egész, mint az űrben lenni, és mégis... meglehetősen izgalmasnak találja a gondolatot. - Melyik ezek közül a tengeralattjárós? - kérdi végül bizonytalan hangon, és észre sem veszi, hogy mennyire előre hajolt már, hogy lássa a kijelzőt. Vissza is dől inkább az ágykeretnek, és újra felhúzza a térdeit, amiket át is ölel. - Nem örökre, csak amíg agyon nem lőttök. Ti, vagy az Consilium, ugyanmindegy. -

-Ó, te is könyvmoly vagy? - Bukik ki belőlem, és szemeim meglepetten csillognak. A legálisan elérhető könyvtárban is rengeteg a regény. Megfordul ugyan a fejemben, hogy csak a különböző fegyverek és harci eszközök leírásait, és Sun Tzu Háború művészetét olvasta, de úgy érzem, nem így van. Remélem nem tévedek.
-A Vadászat a Vörös októberre. Nagyon dicsérik, egy lopakodó tengeralattjárót lopnak el. Ezek szerint, ő a befutó?
Katonai szépirodalom. Legalább egyikünk sem hagyja el teljesen a komfortzónáját. Oda is lapozok, hogy megmutassam neki a könyv borítóját. tényleg rég óta szeretném elolvasni, szóval picit izgatott is vagyok.
-Nem fog senki lelőni. A consilium pedig itt aligha bánthat. Ha vége a háborúnak, el fognak engedni...de elég a politizálásból. Fogadjunk már megint elkezdtél arra gondolni, hogy vallatlak, igaz?
Megrázom felé az ujjam, aztán az ágyon hátra húzódom amennyire lehet, felülve, hogy ha ő is hasonló testtartást vesz fel, aránylag kényelmesen tudja nézni a kijelzőmet, akár huzamosabb ideig is.
-Na, mehet?

- Nem tudom, mi az a moly. - feleli a nő meglehetősen közönyös hangon, amiből akár arra is lehetne következtetni, hogy nem is akarja megtudni.
A lelkesedése, amit egyébként is igyekezett leplezni, mostmár egyértelműen túlzónak tűnik számára is, -ezt a férfi reakcióiból tudja csak lemérni- és gyorsan igyekszik is korrigálni. - Nem a legjobb a szemem. - azért megnézi a könyv borítóját, és kicsit sajnálja, hogy elutasította a lehetőséget. Hátát újra az ágykeret oszlopának dönti, és egy keserű kis félmosolyra húzza a száját a férfi monológja hallatán.
Mindig is tudta, hogy a szótlansága szinte felhívásnak tűnik az emberek számára, hogy minél többet és hosszabban beszéljenek. Pedig ő nem igényli. Nem arról van szó, hogy nem tudna mit mondani, egyszerűen csak nem érzi úgy, hogy igénye lenne másokkal is megosztani a gondolatait. A lázadókkal meg aztán főleg nem.
A mosolyszerűség is lehervad az arcáról a kérdés hallatán, aztán csak megvonja a vállát és szájhúzogatva bólint. - Mi mást akarnátok? - a módszereik ugyan meglepőek. Nem erre lettek felkészítve, és még csak megközelítőleg ilyen bánásmódra sem. De attól még ő egy hadifogoly, a szomszéd cellában pedig egy lázadó ül, látszék bármilyen kedvesnek is. - Most lefekszem. - jelenti ki végül és egy mozdulattal elnyúlik az ágyon, hátat fordítva a férfinek.

-Azt jelenti, zabálod a könyveket.
A 23. század körül kihalt gerinctelen állatok osztályáról most inkább nem tartok kiselőadást. Nagyjából annyira tartják őket emlékezésre érdemesnek, mint a szúnyogokat, vagy a parkolóőröket, szóval megtartom inkább magamnak ezt az információt. Ellenben arra, hogy nem a legjobb a szeme kissé furcsán nézek rá. Rosszat sejtek. És be is igazolódik.
-Túltoltam, mi? - Kérdezem, elhúzott szájjal, és bezárom a könyvolvasó programot. Sosem fogom már megtudni mi a gány volt az a szovjetúnió.
-Mit akarunk...? Gondolom most kéne beszédet mondanom arról, hogy mennyire helyes a lázadók ügye, és milyen gonosz a Consilium, de én tényleg csak a barátod szeretnék lenni.
Nézem őt még egy darabig, hiába fordult el tőlem. Nem hazudtam. Tényleg csak kedves akartam lenni vele, bármennyire is jó a segge. Abban ugyanis igaza van, hogy amire őt szabadon engedik, már iskolába fog járni a még meg sem fogant gyermekem. Jó esetben.
-Hát jó...akkor szép álmokat.
Nem macerálom tovább. Visszatérek az agysebészek hülyéknek című "szakkönyvhöz", és azt olvasom el újra, a tengeralattjárós thriller helyett. Talán majd egyszer máskor. A könyv végére érve nagyot ásítok, és magára hagyom a nőt a cellájában.

Pár nappal később térek csak vissza. Őszintén a leghamarabb, ahogy időm engedi. Egy elvesztett végtag pótlása még a modern technikával is bonyolult műtét, amihez nem árt minden hozzáértő jelenléte, így még az enyém is. Újra a Rea melletti cella ágyán foglalok helyet, és köszönök is neki, nem zavartatva magam, ha esetleg rám sem bagózik. A térdeimre támasztva a tabletet betöltök rajta egy filmet, és azt kezdem el nézni. Béna, bugyuta drogos komédia, de annyira fáradt vagyok, hogy bármin képes lennék nevetni. Természetesen úgy tartom, hogy ő is lássa, ha szeretné.
A film végén elköszönők tőle, és haza megyek, másnap azonban ugyanabban az időpontban megint megjelenek, és egy újabb filmet vetítek le neki így. A rutin ugyanaz mint előző nap. Csak ezúttal egy klasszikus szuperhősfilmet nézünk. De én legalábbis.
Harmadik nap a Cassablanca-t nézzük. Rég óta kíváncsi voltam rá, és be kell látom, nem véletlenül maradt fenn. Minden nap köszönök Rea-nak, és megkérdezem, hogy érzi magát, akkor is, ha nem válaszol semmit. A filmeket pedig tényleg véletlenszerűen választom ki. Kivéve, ah egy sorozatra bukkanok éppen. A Gyűrűk ura Trilógiát például egymás után nézzük 3 napon át. Kapok pár megjegyzést, hogy hiába próbálkozom, de én nem adom fel, és ha kell hetekkel később is visszatérek minden nap, egy másik filmmel.

Megvonja a vállát és szenvtelen hangon hátol egyet. - Nem kell a trükközés, átlátok rajta. - Ezt már úgy mondja, hogy rá sem néz a férfire, akin át ugyan nem lát, de annyira hihetetlennek tartja, amit mond, hogy egyszerűen képtelen elfogadni, hogy bárki lehet önszántából ennyire barátságos valakivel, aki önszántából jelentkezett egy olyan szervezethez, ahol lázadót ölni tantítják.
A kedves elköszönésre sem reagál már semmit. Becsukja a szemét, és addig marad így mozdulatlanul, míg végül a férfi távolodó lépteinek hangja is elhal a folyosón, és csak akkor ül fel az ágyon.
Dühösen pattan fel és bemelegítés nélkül kezd edezni, mintha valaki hajszolná, és ennek meg is lesz az eredménye. Egy hirtelen mozdulatnál meghúzza a derekát, így kénytelen az edzést is abbahagyni, a frusztrációját is megtartani magának, és még napokkal később is, - még akkor is, mikor a doki újra visszatér- kétrét görnyedve járni, mert a fájdalom még mindig alig akar engedni.

Tudta, hogy a férfi vissza fog jönni, hiszen még most is azt gondolta, hogy feladatul kapta, hogy közelebb férkőzzön hozzá, de ahogy teltek a napok, úgy lett egyre bizonytalanabb. Még az is megfordult a fejében, hogy orvosi segítséget kér egy hülye kis izomhúzódás miatt, de végül letett erről. Mennyire szánalmas lenne már! Igazából még attól is annak érezte magát, hogy egyáltalán ez eszébe jutott.

Épp az ágy előtt hajlongva próbál nyújtani kicsit, mikor Stone megérkezik. Próbál úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne, és halkan sziszegve kiegyenesedni. Most az egyszer nem bánja nagyon, hogy csak egy-két lépésre van az ágya, és tőle telhető természetességgel teszi le magát az ágyra, egészen véletlenül úgy, hogy a képernyőre rálásson. Egy szót sem szól a férfihez, és a következő napon is csak köszönni hajlandó neki. De a filmeket azért megnézni, még akkor is, ha nem épp az esete a repkedő, lézerszemű szuperhősök kalandjai. A Gyűrűk urát viszont feszült figyelemmel és néha-néha egy meglepett kis nevetéssel, vagy hangos egyet nem értéssel követi az eseményeit.
Egy idő után már annyira hozzászokik a férfi jelenlétéhez, hogy a köszönésen és a jólvagyokon kívül is hajlandó szóba állni vele. Időnként még azt is megkérdezi, hogy van a másik, sőt, a legutolsó alkalommal még azt is megjegyezte, akár fel is olvashatna a doki, mert már nem zavarja a hangja. Ez persze hazugság, hiszen mindig is kellemesnek tartotta Stone lágy baritonját, de ezt az életben be nem vallaná senkinek sem. Ahhoz tartja magát, amit mondott, bárki is kérdezné.

Ahogy a lecsökkent létszám miatti egyre több túlórával egyre több a sérülés is, egyenes arányban kell nekem is egyre többet dolgoznom, amit próbálok mosolyogva tűrni, de mi tagadás, gyorsan eljutunk oda, hogy a börtöncella csendje és nyugalma lesz a napom fénypontja. Még akkor is, ha némelyik filmen nyitott szemmel alszom.
-Jól... - felelem kissé megilletődve, amikor kérdez. Eltart egy két másodpercig amíg összeszedem magam, és elhiszem, hogy tényleg a hogylétem felől érdeklődött.
-A nővérek azzal ugratnak, hogy járunk. Próbálom viccként felfogni csak nem értem a poént. Na mindegy, és neked hogy van a derekad?
Hagyok egy pár perc csendet, mielőtt felé fordulnék.
-Nem akartalak piszkálni vele, de ha gondolod, pár nap múlva esedékes a kötelező orvosi vizsgálatod. Szívesen segítek rajta.
Persze nem erőszak. Ha gondolja, tehetünk úgyis, mintha nem vettem volna észre, és akkor csak a vérnyomását mérem meg, meg ilyesmi. Mellesleg, mindig lenyűgöz, neki hogy lehet ennyire normális, miközben fegyvert fognak rá.
-Szóval....addig is, melyik könyvvel kezdjük?

Fogalma sincs, hogy miért gondolja mindenki róla, hogy nem ugyanolyan ember, mint akárki más. Jó, nem egy társasági pillangó, és most amúgy is ellenségek között van, de akkor sem érti, mitől olyan nagy dolog, hogy megkérdezte, hogy van a doki. Mindenki folyton ezt kérdezgeti a másiktól, miközben mindketten tudják egymásról, hogy halálra untatja majd őket a válasz, ezért az értelmesebbje csak annyit hazudik, minden rendben. Akik nem bírják a magányt, azok meg pont telibe letojják, hogy tényleg valódi-e az érdeklődés.
Aurea viszont elég jól bírja a magányt. Most sem azért vette fel a beszélgetés fonalát a dokival, mert már nem bírta tovább, egyszerűen csak ... Nos ezt még magának sem fogalmazta meg rendesen, de valószínűleg arról lehet szó, hogy egészen megszokta már a jelenlétét. Már azt is látja, mikor van jobb és rosszabb napja a férfinek, anélkül, hogy kérdezné, és egyből felismeri azt is, mikor túl fáradt még ahhoz is, hogy nézzen.
Nincs ebben semmi fura. Nem barátkozik, csak figyel. Információt gyűjt.
- Annyi időt töltesz itt, mint más a csajával sem... - a derekát illető kérdésre nem felel, csak megvonja a vállát. Hetek óta szenved a meghúzott izommal, pedig mindent próbált már. Rádolgozni, nyújtani, pihentetni.. de valahogy még mindig fájdalmat okoz neki az intenzív mozgás. ezt viszont nem fogja elpanaszolni, akkor sem tenné, ha a halálán lenne.
- Eddig orvos sem voltál, most pedig már .... izmológus is? - kérdi kicsit gúnyosra véve a figurát, bár maga sem teljesen érti, miért érzi ennek szükségét mindahányszor csak beszélgetni kezdenek. Nem most fogja megfejteni, úgyhogy egyelőre elengedi a dolgot, és inkább a könyvön gondolkodik. - Mi is volt az tengeralatti járós könyv? - kérdi kicsit bizonytalanul, miközben kissé nagymamásan elfekszik az ágyon, és a feje alá teszi a kezeit párna helyett.

-Már te is kezded? - kérdem nevetve, és ellenállok a kísértésnek, hogy nyelvet öltsek rá. Vicces lenne elképzelni őt is, mint a legénység tagját. Ha úgy vesszük, lassan már ő is itt van egy ideje. És mint párszor megbeszéltük, marad is. Dicséretre méltó a ragaszkodása.
-Most sem vagyok. Masszőr pedig még annyira sem. Neked viszont nem árt vele kezdeni valamit. Be is írlak a következő időpontomra.
És, emlékszik az első beszélgetésre! Felcsillan a szemem, és már keresem is ki. Tudom, hogy könnyedén én vagyok a legérdekesebb ember, akivel napi szinten szóba tud állni, de akkor is jó érzés.
-Vadászat a vörös októberre. Nem fogod megbánni! Hát...remélem....állítólag ez az egyik legjobb könyv. A könyv borítója szerint. Lehet elfogult kicsit, de én egyenlőre bízom benne.
Ítéljük meg a borítójáról, mi a legrosszabb ami történhet? Már nyitom is meg, és elkezdem nagyítani, de aztán megállok, és a nő felé fordulok.
-Olvassam fel? Tényleg? Nem fog az agyamra menni a hangom? Illetve, nem tudok ellenállni annak, hogy az orosz karaktereknek ne legyen főgonosz akcentusa, és hörgős hangja. Csak azért szólok, mert ennél a regénynél elképzelhető, hogy ez probléma lesz...

- Tényekre mutatok rá. - feleli egyszerűen, és bár késztetést érez, hogy valamiféle mosollyal válaszoljon a nevetésre, nem teszi. Nem teheti. Már azt is árulásnak érzi időnként, hogy szóba áll egy lázadóval. Máskor pedig szimplán csak egy apróságnak, ami segít megtartani az ép eszét. Vannak jobb és rosszabb napok. Hosszú fogságra senki sem készítette fel őket. Sosem volt opció, hogy hónapokig raboskodhat bárki a szörnyű, kegyetlen, és vérszomjas lázadóknál. Ő mégis itt rohad ebben az apró kis cellában, ahol etetik, itatják, egészségügyi ellátást kap, és még beszélgetőtársa is akad. Érdekes...
- Hát írj be. - vonogatja a vállát nemtörődöm arcot vágva, de az igazság az, hogy még egy ilyen egyszerű mozdulatba is belesajdul egy-két izom időnként. Valószínűleg valami komolyabb lehet ez, mint egy egyszerű húzódás, úgyhogy annyira nagyon mégsem ellenkezik.
- Megteszi. Csak ne legyen romantikus. - ezzel lefekszik és elnyúlik az ágyon, lehunyva a szemét. Várja a felolvasást. A doki szövegelésére oldalra fordítja a fejét és felvonja a szemöldökét. - Te hány éves vagy? - kérdi hirtelen felindulásból, de aztán sóhajt egyet, és kicsit fájdalmas képet vágva kifújja a levegőt. - Csak olvass! -