Helyszín


A nővér napjai a Volentisen eddig sem voltak túl egyszerűek. Villámgyorsan fel kellett pörögnie, és felvenni az állomás nyüzsgő ritmusát. Dr. Ruh mellett máris rengeteget tanulhatott, újfajta, más esetekkel került szembe, mint amihez a Jolán szokott, és emellett még a küldetéssel is foglalkoznia kell. Most is egy hatszázezredes urasággal hozta össze a sors, aki körül még az ellátása közben is őrök és asszisztensek sürögtek -forogtak. Láthatóan készülődtek valami fontosra, de a nővérnek valami egyéb problémája is akadt. A tanácsosok egyik láncoskutyájaként is ismert férfi, Dorcas Marble, aki híres-hirhedt akarnok és istenkomplexusának újabb és újabb megnyilvánulásait már egyes tanácstagok is gyanakodva figyelik.
Most is kinyilvánította ezt, hiszen minden alkalommal, mikor a nővér a közelébe ment, összetapogatta, ahol csak érte. Aztán végül persze randit kért a nőtől a maga parancsoló, pökhendi módján. Az elutasítás viszont nem volt a legjobb ötlet. A műszak után fáradtan hazafelé tartó nő könnyen felismerhette a két katonát, hiszen a tanácsos egyik védjegyének számító lila színű berakás az egyenruha vállrészén szinte instant megkárosítja minden egészséges ízlésű ember retináját.
- Hwan nővér! Marble főtitkár úr a lakosztályán várja önt.  Kérem jöjjön velünk! - szólítja meg az egyik katona határozott hangon a nőt, és úgy áll meg előtte, hogy Chen érezheti, hogy nem opció a visszautasítás.

Mind a mellett, hogy igyekszem a munkámat jól végezni és kihasználni a lehetőséget arra, hogy tovább fejlesszem magam orvosnak igyekszem a Fő feladatra is koncentrálni. Nem egy könnyű meló az infókat kihúzni az emberekből. Barátságos vagyok, mint mindig. A nap nagy részében mosolygok és próbálok a legtöbb ember bizalmába beférkőzni.... Arra viszont nem gondoltam, hogy ezzel a viselkedéssel valakinek túlságosan is felkeltem az érdeklődését. Nem egyszer szólok rá issé eréjesebben, vagy csapok a kezére, mikor az olyan helyre téved. Értem én, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy megszerezzük a kellő információkat, de ahogy azt Azival is közöltem megvannak a határaim, amibe a fogdosás nem tartozik bele.
Már alig várom, hogy visszavonuljak a kabinomban és egy kellemes fürdő után bedőljek az ágyamba,mikor két ismerős katona az utamat állja. Egyik szemöldököm felszökik, úgy pislogok arra, aki már meg is szólít engem.
-Kérem? Ahhoz képest, hogy ilyen szépen kéri mégis elállja az utamat elvéve azt a választási lehetőségemet, hogy nemet mondjak a kedves főtitkár meghívására.-Mondom teljesen nyugodt hangon. Oldalra lépek, megpróbálnám kikerülni őket, de ahogy ezt sejtettem nem járok sikerrel.
-Szóval inkább parancsolja, hogy tartsak Önökkel.-Nézek fel a fickóra szúros tekintettel.

A katona nem mozdul ugyan, de Chen hiába is lépne el mellette, mögötte ott áll a társa, aki szintén nagyon határozott tekintettel áll ott, lábait megvetve, mintha kitörési kísérletre számítana. - Marble titkár úr nagyon szeretne találkozni önnel. Nem hiszem, hogy szeretne csalódást okozni neki, asszonyom. - jelenti ki a katona teljesen természetes hangon, és úgy helyezkedik, ő és a társa is, hogy közrefogják Chent, igaz, más fenyegető mozdulatot nem tesznek. - A titkár úr türelmesen megvárta a műszak végét. Most csak annyit kér, hogy a kórházinál csendesebb környezetben találkozzanak.- folytatja tovább meglehetősen türelmes hangon a katona. Nyilván nem akar a folyosó közepén erőszakoskodni, de azt is egyértelművé akarja tenni, hogy ez fog történni, ha nem marad más választása.

-Miért különben börtönbe zár azért, mert nem akarok találkozni vele?-Még visszafogom magam, mert tudom, hogy a küldetésünk múlhat a dolgon. Ha túl nagy az arcom könnyen lebukhatok. Nekem elvileg hálásnak kellene most lennem, hogy itt lehetek. Örülnöm kellene annak, hogy megszabadultam a zsarnok Jola karmai közül. De közben meg... Csak még jobban megerősít engem az itt töltött idő abban, hogy jól döntöttem mikor a lázadókkal tartottam.
-Milyen kedves. Szóval térdre kéne borulnom,amiért ilyen kegyes velem a titkár Úr?-Na jó Chen nyugodj le és inkább fogadd el, hogy ők nem fognak elengedni téged. A szívem hevesen kalapál. Bár próbálok erősnek mutatkozni, de azért ott van bennem a félelem.
-Mire várunk még? Nem fogom kimondani, hogy örömmel megyek, mert ez nem igaz, de mivel látom magukon, hogy vagy asaját lábamon megyek el odáig, vagy Önök ráncigálnak el, így inkább az előbbit választom.-

- Természetesen nem zárjuk börtönbe. - jelenti ki a férfi, és mintha még egy kis sértett él is lenne a hangjában. Mintha az ilyesmi olyan nagyon távol állna tőle. A következő szavakra azonban, mintha nem is számított volna, meglepett arcot vág, és megrázza a fejét. - Ön még nem ismeri a titkár urat, asszonyom. - mintha hezitálna, hogy folytassa -e a mondandóját, de aztán végül valószínűleg túl sokáig vacillál ezen, mert újra a nő ragadja magához a szót, és erre már egészen más reakció dukál. Egy megkönnyebbült kis sóhaj szalad ki a száján, és szinte már-már hálásan bólint a nőnek, mielőtt hátat fordít neki. - Kérem, asszonyom, kövessen! Máris késésben vagyunk! -
A szálfa termetű katona hatalmasakat lép Chen előtt, és egy rövid séta, kis liftezés, és újabb rövidke séta után már meg is érkeznek a titkár lakosztályához. Egy rövid jelzést követően a katona bebocsátást nyer, így a nővérnek is be kell lépnie a fényűzően felszerelt szalonszerű előtérbe, hiszen a mögötte érkező katona is azonnal elindul befelé.
- Miss Hwan! - egy álságos mosoly ül a titkár békaarcán, ahogy megjelenik a színen. A katona rögvest ellép a nő elől, és behúzódik a társával együtt a háttérbe. A titkár közelebb lép és a hatalmas kanapéra mutat. - Örülök, hogy meglátogatott szerény hajlékomban. - Az arcán ott van persze az álszerénység minden árulkodó jele. - Kérem, foglaljon helyet! Pezsgőt? - a nő felé nyújt egy nagyon vékony üvegpoharat, gyönyörűen gyöngyöző rozé pezsgővel.

-Ez így igaz, de nem is óhajtom megismerni.-Mondom őszintén a fickónak. Elég fura számomra a reakciója, de mégis miért lepődöm meg ezen? Ők is csak a Consilium kutyái. Nyilván semmi rosszat nem fognak mondani a munkáltatóiról.
Csendben sétálok mögötte. Mivel az én lábaim sokkal rövidebben és egyáltalán nincs kedvem ehhez az egészhez, így nem kapkodom a csülkeimet, ami viszont nem tetszik a mögöttem sétáló katonának. Nos, ha a Titkár Úr ennyire akarja, hogy meglátogassam őt vegyék figyelembe a termetemet. A liftben még egyszer megnézem őket magamnak, majd csak az ajtót bámulom. Egyre idegesebb vagyok. Semmi jóra nem számítok az eddigi viselkedéséből kiindulva. Elutasítottam mikor randevúra "hívott" és most meg rám küldte a kutyáit.
Az ajtóhoz érünk. Nem lépek be azonnal. Hezitálok kicsit, de végül egy nagy sóhaj után én is beteszem a lábam a lakosztályba.
-Mr. Marble.-Biccentek neki egyet. Ennél többre ne számítson tőlem. Rohadtul nem akarok itt lenni. Hátra pillantok a katonákra, mikor azok ellépnek a közelemből.
-Nem mintha hagyott volna nekem más választási lehetőséget.-Egy apró mosoly szerű fintor jelenik meg az arcomon.
-Köszönöm nem kérek.- Beljebb sétálok, de egyelőre nem foglalok helyet.

A katona már nem válaszol semmit Chen megjegyzésére, csak annyiból sejtheti a nő, hogy figyel rá még mindig, hogy egy idő után kisebbeket lép valamivel, bár így is sietősen, s mikor belépnek a kabinba, sietve húzódik el nő elől, mintha rettentően mehetnékje lenne.
A titkár úgy tesz, mintha nem venné észre a nő arcjátékát, amely egészen egyértelműen elmondja, mit gondol róla Chen.
- Mit nem mond? Talán durván bántak magával a fiúk? Biztosan csak egy buta félreértés lehetett. - A nő fintora ellenére is igyekszik kedvesen, bíztatóan mosolyogni, és mivel a pezsgőt sem fogadja el, leteszi a sajátját is az asztalra a nővér italával együtt, és lezseren elterül a kanapé kellős közepén.
- Nos, annak azért örülök, hogy lehetőségem van kicsit közelebbről is megismerni magát. Meg kell mondjam, elvarázsolt a reggeli találkozásunk! - nyel egyet és látszik, hogy a gondolatai valahol egész máshol járnak néhány pillanatig. - Na, mit mond? Nem foglalna helyet, ha már ilyen szépen kérem? - egy kedvesnek szánt mosolyt követően sem veszi le a szemét Chenről, és ez hamar nagyon kényelmetlenné válik.

-Erről szó sincs, de egyértelműen a tudtomra adták, hogy más választási lehetőségem nincs... Amit gondolom Ön kért tőlük.-Nem vagyok ostoba. Nyilván tudom, hogy nem önszántukból kényszerítették rám, hogy ide jöjjek.
-Elvarázsolta? Pedig semmi olyat nem tettem, csak a munkámat végeztem.-Tisztázom le ezt a dolgot vele, ha nem lett volna elég egyértelmű az elutasításom akkor. Bár van egy olyan érzésem, hogy nagyon is megértette a dolgot csak pont szarik rá. Neki hatalma van és vissza is él vele. Látom a tekintetében Azt, amitől csak még idegesebb leszek. Ismét a katonák felé vetek egy pillantást, bár cseppet sem érzem magambiztonságban azért, mert ő itt vannak.
Végül fogom magam és a tőle legmeszebb lévő ülőalkalmatosságon foglalok helyet. A hátam egyenes, a lábaim összezárba, kezeim az ölemben.

- Fáj, hogy ilyen durva és modortalan embernek vél, hölgyem. - a szívére teszi a kezét, és színpadiasan mórikálja az említett érzést. Iszik is rá gyoran egy korty pezsgőt, aztán hevesen bólogat a nő szavainak hallatán. - Elvarázsolt, ahogy a munkáját végzi. De a tekintete még inkább. A finom vonásai, a mozdulataiból áradó finom elegancia, és úgy egyáltalán. Az egyenes tartása, és a félelmet nem ismerő jelleme. - úgy áradozik Chenről, mintha ez lenne a hivatása, de a ha valaki kicsit is jobban figyeli az arcjátékát, a tekintetét, hamar észreveheti, hogy mindez egy színjáték csupán, amit valószínűleg arra használ, amire minden ilyen színjátékot szoktak.
Amikor Chen megpróbál leülni a fotelbe, ami a kanapétól talán a legmesszebb van, a férfi hirtelen felkiált. - Ne-ne ne! Várjon! - Az eddig mindenfelé pislogó katonákra vet most egy jelentőségteljes pillantást, mire az eddig néma Bobként funkcionáló tagja a duónak odalép, és egyszerűen elviszi a fotelt az egyik sarokba, s kérdés nélkül így tesz a megmaradt két puffal is. A titkár egy szót sem szól, csak vigyorogva megveregeti maga mellett az ülőpárnát, és várakozón néz Chenre.

Nem tudok mit mondani a megjátszott "fájdalomra". Nem fogom őt sajnálni főleg úgy, hogy tudom semmi ilyenről nincs szó. Egy normális férfinak nem így kellene udvarolnia a kiválasztott hölgynek. Vagy én vagyok ennyire maradi? Az ilyen lovagiasság már kihalt minden pasasból?
A dícséretére nem mondok semmit, csak nyugtázom a dolgot. Nem fogom megköszönni neki, vagy elolvadni a szavaitól. Nem őszinte, ezt érzem rajta.
Éppen leülnék mikor rám szól, így végül megállok a mozdulatban és felegyenesedem, majd érdeklődve nézek körbe, hogy mot mégis mi történik. Egy újabb fintor kúszik az arcomra. Hát hogyne... Miért is gondoltam volna azt, hogy hagyni fogja a dolgot?
Körül nézek, de más helyet nem látok a kanapén kívül. Egy ideig hezitálva állok nem messze az asztaltól, majd párat előrébb sétálok, elhitetve vele, hogy mellé készülök ülni, majd hirtelen ledobom magam a földre. Lábaimat magam behajlítva, magam mellé helyezem úgy ülök a földön és pislogok rá.