A titkár álcája már töredezik, de valamiért még mindig ragaszkodik hozzá, hogy udvariasnak és lovagiasnak mutassa magát...legalábbis nagyjából. A székek elpakolása egyértelműen jelezte, hogy semmi sem szorult belé egyik fentebb említett tulajdonságból sem, de ő még mindig ragaszkodik ehhez. A magasabbik katona - nevezzük Jaynek, ha már Néma Bob a költöztető - arcán át-átszalad időnként egy fintor, de vele ugyebár nem szokás foglalkozni. Ilyenkor legalábbis nem nagyon, ezért is engedi meg magának a dolgot.
Mikor Chen leül a földre, a tanácsos arcára egy újabb sajnálkozó mosoly ül ki, aztán színpadiasan sóhajt egy nagyot. - Komolyan nem értem, miért nem tudja senki sem értékelni a kedves és megnyerő Dorcast. Pedig én is jobban örülnék, ha nem kellene extra társasággal randiznom... Dehát ez van.. mindig mondom is... ha valami nem megy, nem kell erőltetni. Meg kell találni rá az embert, aki megoldja helyetted... - int egyet, mire a két katona Chen mögé lép, és egy könnyed kis mozdulattal a hóna alá nyúlva felkapják a földről. Jay, aki ugye nem annyira néma, a kanapé felé tolja a nővért, és közben egy pillanatra a füléhez hajolva súg neki oda, úgy hogy csak ő hallhassa. - Ne ellenkezzen! - hogy ezt jótanácsnak szánja-e vagy fenyegetésnek, azt Chennek kell eldöntenie, de az egész biztos, hogy közel sem olyan durva az érintése, mint amilyennek kívülről látszik, és még majdnm finomkodva dobja le őt a kanapéra a titkár mellé.

Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni a húzásom, de csak azért sem fogok oda ülni mellé. Minden porcikám írtózik attól, hogy a közelébe kerüljek. Aszavaira a tekintetem még jobban elkomorodik és próbálom értelmezni a szavait. Meghallom, hogy a katonák közelebb sétálnak hozzám és akkor már felfogom, hogy mi is fog történni. Ahogy megfognak próbálnám kirántani a karjaimat a szorításukból, de túlságosan is naiv vagyok, amiért azt hiszem ez elég ahhoz, hogy elengedjenek.
Ahogy helyet foglalok a fickó mellett felpillantok a magasabbik katonára. Ne ellenkezzek... Ő már tudja, hogy mi fog történni és a szavaiból ítélve semmi jó. Nah a tekintetemen most átfut egy pillanatra a rémület. Itt vagyok három férfi társaságában. Az egyik kipécézett magának. Nagyon is ismerős ez a helyzet...
-Talán ha őszintébbek lennének a szavai jobban tudnák értékelni a gesztusait.-Nézek a férfi szemébe, de amennyire csak tudok kiülök a kanapé szélére.

Chennek esélye sincs szabadulni, ez nyilvánvaló. Ahogy látják, hogy a kanapén már ott marad, kicsit hátrébb lépnek, de Jay nem veszi le a szemét a nőről. Mintha a tekintetével próbálna üzenni neki, de semmi újat nem mond. Maradj veszteg! Ne ellenkezz! Ne szájalj! ilyesmiket mondana, ha tehetné, és igen, ő már tudja, mi fog következni. Jónéhány esetnek szemtanúja volt már, és igen, az is előfordult, hogy a beavatkozására is szükség volt. A nő ijedt tekintetére az övé megkeményedik, mintha bezárta volna az ajtókat. Innetől kőarccal mered előre, kerülve a nővér pillantását.
A titkár ebből mit sem vesz észre, hiszen egyetlen pillantást sem pazarol a katonákra most, hogy ott ül mellette Chen. Nyirkos tenyere a nő combjára simul, eleinte kedvesen, de az elhangzottak hatására jól megszorítja a nő lábát. És még mindig mosolyog. De már nem próbál kedvesnek tűnni. Nem. Ez már egy sokkal tenyérbemászóbb, mocskosabb kis vigyor, ami semmi jót nem ígér. - Talán ha 180 centi lennék, csupaizom, és jóképű, mint ezek itt, senkit se érdekelnének a szavaim. De az élet nem ad meg mindent, amire csak vágyunk. Néha úgy kell elvenni.... - keze Chen nyaka felé indul, és ha nem ellenkezik, egyelőre finoman fonódnak az ujjai a nő hamvas bőrére.

Pontosan tudtam, ha mellé ülök le a kezével máris fogdosni kezd engem. A lábamra pillantok,ahol azok a vastag ujjak pihennek, majd kissé összerezzenek a szorítására. Mereven ülök mellette, tartom magam. Csak néha pillantok a katona felé, aki már rám sem néz. Mit féltenek ennyire? Simán végeznének vele és utána még megrendezhetnénk az egészet balesetnek.
-Ebben nem értek egyet.-Ahogy nyakamra fog nem merek megmozdulni, csak megfeszítem azt. Nem veszem le ról a tekintetemet. Próbálok egyenletesen lélegezni, nem mutatni felé azt, hogy belül mennyire rettegek. Legszívesebben felordítanék abban a reményben, hogy valaki meghallja a hangom. De mennyi esély lenne rá? Előbb hallgattatnának el engem.

A titkár nem egy bonyolult lélek. Szereti a szép nőket, de azt még jobban, ha a büszke és ostoba típusból valók, akiket aztán később móresre taníthat. Szereti hallani a sikolyaikat és a könyörgésüket, miközben ő a kedvét tölti rajtuk. Chen büszkesége már reggel, a kórházban szúrta a szemét, de most.... mostmár alig tudja türtőztetni magát. Az ujjai ugyan nem szorítják el a levegő útját, de a nő érezheti, hogy a titkár hatalmi pozícióban érzi végre magát. - Ugye megérti, ha ez engem egy cseppet sem érdekel már? - kérdezi vigyorogva, és élveteg malactekintetét a nőn legelteti közben, majd egyszerűen lassú mozdulattal elkezdi magához húzni őt. Ha nem ellenkezik, akkor hamarosan olyan közel kerül egymáshoz az arcuk, hogy a békaképű titkár meg is próbálja ledugni a nyelvét a szerencsétlen nővér torkán. Ha viszont ellenkezést tapasztal, gondolkodás nélkül megszorítja a nyakát, hogy engedelmességre bírja. Sejti ugyan, hogy ennyi nem lesz elég, ha egyszer menekülésre szánja el magát a nő, de nem izgatja különösebben. A nő tekintetéből kiolvasható rettegés már annál inkább.

Húzni kezd maga felé, de próbálok ellentartani neki, viszont ahogy megérzem, hogy az ujjai szorulnak a nyakam körül engedek neki. A belső hangok vívódnak egymással. Az egyikük a magasabbik katonával értene egyet, míg a másik üvölt, hogy csak azért is mutassam meg neki, hogy lehet apró teremtés vagyok, de kemény fából faragtak engem.
Már éppen majdnem hozzám és a szájával, mikor végül fogom magam és ökölbe szorított kézzel csapok a lába közé. Ha ennek hatására elenged azonnal felpattanok a kanapéról és hátrálni kezdek. Közben tekintetem a katonákat is figyeli. Nyilvánvalóan nem hiába vannak ők is bent... Ha van valami mozgatható kis kemény tárgy a szobában próbálok addig eljutni, hogy utána azt a kezembe vegyem. Még jól fog jönni nekem.

A titkár nem számít az ütésre. Felordít és elengedi a nőt, kissé meggörnyedve dörzsölve az ágyékát az ütés után. Ahogy Chen feláll és hátrálni kezd, Néma Bob azonnal mögé lép, és már le is fogja, erősen hátracsavarva a nővér kezét, hogy úgy érezheti, menten kiszakad a karja a helyéről. Közben a titkár még nyögdécselve próbál felkelni a kanapéról de ez a nagy pocakja miatt is kisebb nehézségbe ütközik. És itt lép közbe Jay, aki olyan hirtelen csapja halántékon a társát, hogy az valószínűleg azt sem tudja, minek köszönheti a párperces kis pihenőt. Ahogy összerogy, még ránt egyet Chen karján, akinek ez már pont nem hiányzott, és most valószínűleg megmozdítani is alig tudja a jobb karját. - Menjen, én majd ezt intézem! - hallja meg hirtelen a katona hangját, aki elkapja a vállát és az ajtó felé terelné épp, mikor fülsüketítő dörrenés hallatszik, Chen arcába pedig meleg vér fröccsen. De még örülhet, hogy ennyivel ússza meg, hiszen a katona nyakán egy szabad szemmel is jól látható lyuk keletkezik a titkárnak köszönhetően. Jay hörögve, vért fröcskölve zuhan térdre Chen előtt, aki így láthatja, hogy a titkár kezében lévő antiknak tűnő forgótáras fegyver csöve most őrá mutat. - Gyere szépen vissza, és ülj le a kibaszott kanapéra! - miközben a fegyver csöve minden mozdulatát leköveti, a titkár a földön fekvő, kiütött katonát rugdossa, hátha magához tér és valóban, hamarosan mocorogni kezd, és sűrű elnézéseket kérve próbál feltápászkodni a padlóról. Amíg a váltóját hívja a kommon, a tanácsos kicsit közelebb lép Chen nővérhez, és fejével a még mindig a haláltusáját vívó katona felé int. - Remélem, megérte, baszdmeg. Az egyik legjobb emberem volt, de már egy ideje láttam rajta, hogy kezd gyengülni. Nem szeretem a gyengeséget, csak ha dugható. Remélem, hogy te az vagy, különben utána küldelek. - elhallgat és Chen arcát tanulmányozza, mintha várna valamiféle megerősítést.

Elérem a célom és így sikeresen kiszabadulok a fogságából, de rögtön már bele is futok a következőbe. Ahogy a katona kicsavarja a kezem "felkiáltok" a fájdalom miatt. A fickó összeesik és még ránt egyet rajtam. Ekkor érzem meg azt, hogy egyhamar a karomat nem fogom tudni használni.
Meglepetten pislogok a másik katonára és valahol láthatja a tekintetemben az örömöt és z hálát, de ahogy elindulnék az ajtó felé eldördült a fegyver. Hirtelen jött, így összerezzenek a hangjára, de mikor meglátom a katona nyakából ömlő vért ismét elfog a félelem. Nem figyelek a titkára, észre sem veszem, hogy rám szegezi a fegyverét. Automatikusan hajolok le a haldokló katonához és szorítok rá a nyakára, bár tudom, hogy ezzel egyáltalán nem tudom őt megmenteni főleg, hogy az egyik kezem nem a legjobb.
-Sajnálom, nagyon sajnálom.-Hallom, hogy a titkár kiabál valamit nekem, de továbbra sem figyelek rá. Könnyeim áztatták az arcomat és továbbra is csak sajnálkozom neki, miközben próbálom leállítani a vérzést mit sem törődve azzal, hogy a kezemet, ruhámat pirosra festi.

A titkár látja, hogy Chen kiszakadt kicsit a valóságból, úgyhogy közelebb lép és ráordít a nőre. - Azt mondtam állj fel,baszdmeg! - Ha Chen erre sem engedelmeskedik, és továbbra is a haldokló katonát próbálja életben tartani -nem sok sikerrel, hiszen nem tud megfelelő nyomást alkalmazni- akkor jöhet az újabb sokkolás. A lövedék ezúttal a nővér feje fölött zúg el, és hangosan csapódik be a fa bútorzatba mögötte.
Közben a kiütött katona is rádiózik és próbál felállni, bár eléggé használhatatlannak tűnik, zavaros tekintete pedig ide-oda ugrál a társa és a titkár között.
- Ide gyere! - fejével megint a kanapé felé int, a nagyjából másfél perc múlva érkező katonáknak pedig kiadja az ukázt: - tüntessétek el a szemetet! - A katonák, ha kell, erővel tépik le Chent a haldoklóról, és az időközben magához térni próbáló Néma Bob is előkapja a fegyverét, próbálván azt mutatni, hogy készen áll a további parancsok teljesítésére.

Felé se emelem a tekintetemet mikor ordítani kezd. Nem hagyom ott a katonát pedig nagyon jól tudom, hogy hiába igyekszem. Ide rendes ellátás kellene, hogy túlélje ezt, de hiába... Én nem tudok segítséget hívni, pedig meg lehetne őt menteni.
A lövésre ismét megrezzenek és egy pillanatra le is blokkolok, de továbbra sem állok fel. Nem... Nem hagyhatom őt egyedül. Miattam történt ez vele... A titkár meg... Talán van annyira okos, hogy ne akarja egy Azarov haragját magára uszítani.
-Ne! Ne...ne! Segíteni kell neki!-Mondom annak a két katonának, akik rideg arccal viszik el a társukat mit sem törődve anna szenvedésével. Véres ezekkel, ruhával térdelek továbbra is a földön. A sírást nem tudom abba hagyni, a szívem iszonyatosan hevesen kalapál. A pasas felé emelem a teintetem, majd szép lassan felállok.
-Ha megöl maga is meghal ezt garantálhatom.-Egész testemben remegek a dühtől, a fájdalomtól, a félelemtől. Nem mozdulok. Egyszerűen nem tudom megmozdítani a lábaimat ahhoz, hogy elinduljak a kanapé felé.