Képtelen vagyok tovább várni, muszáj látnom őket! Tudom jól, hogy balgaság és veszélyes az, amit most teszek, mégis, azóta vágyom erre, amióta tudomást szereztem az emberek létezéséről. Már jó ideje annak, hogy helyet kaptak az Ocan egy részén és kiépítették a saját telepüket, de én eddig még soha se merészkedtem a közelükbe. Most viszont eljött a napja és képtelen vagyok elfojtani a kíváncsiságomat. Tényleg úgy néznek ki, mint mi vagy különböznek tőlünk? Késő estére jár, én pedig igyekszem beleolvadni a sötétségbe fekete öltözetemben, miközben egyre közelebb és közelebb merészkedem a sűrű fák között. Észrevétlennek kell lennem, nem tudhatják meg, hogy itt vagyok, se ők, se pedig a népem, mert az csak bajt hozna a fejemre. Nem is kell elmennem a kapukig, elég, ha csak belesek hozzájuk, így amikor úgy érzem, hogy kellő közelségbe jutottam, az egyik fa törzsére helyezem kezemet, majd a fára koncentrálok, mire annak egyik ága meghajol előttem. Felmászok rá, majd hamarosan az ág feljebb emelkedik, olyan magasságba, amely már elegendő nekem ahhoz, hogy még tovább mászhassak, fel szinte a csúcsra. Elhelyezkedem, majd összeszűkítem szemeimet, próbálok koncentrálni és a sötétség ellenére látni őket. Odabent több hely ki van világítva és hamarosan ide-oda mászkáló alakokat veszek észre. Így ránézésre nem mondanám meg róluk, hogy nem ocantisek, bár a ruhájuk és az a tárgy, amit maguknál fognak ismeretlen a számomra. ~ Ők lennének az emberek? ~ - kicsit fészkelődök, így meglehet, hogy ezzel némi hangot adva ki, de még közelebb kell másznom, így az ág széle felé kúszom. A hangjukat is szeretném hallani! Végül néhány perc után meghozom a döntést, és nemsokára lábaim ismét a földön vannak, én pedig lassan még közelebb merészkedem, egészen addig, amíg egy nagyobb fény nem kerül a közelembe. Onnan világítanak, pásztázzák a területet, erre pedig én is hamar rájövök, így ijedten nézek körbe, majd kezdek el futni, próbálva megtenni mindent, hogy ki tudjam kerülni a fénysugarakat. Nem bukhatok le!
Megint egy újabb nap telt el itt a Telepeseknél a Bolygón. Lassan sötétedik és a vacsora után a hálóhelyemre indulok. Sok mindent nem tudtam csinálni ebben a két napban, de a zavargások és a folyamatos jelentések a Lázadókról okot adtak a Vezetésnek, hogy megerősített szolgálatot kérjenek a Flottától. Én is ezek közé az emberek közé tartozom, aki parancsot kapott az őrzésre. Eddig igaz, nem volt semmilyen incidens, de nem tudni meddig tart ez az állapot. Általában a vihar előtt szokott ilyen csönd lenni, de remélem, hogy csak az én emlékeimben van ilyenről szó, és csak „vaklárma” az egész. A telepet bejártam, de különösebb dolgot nem vettem észre. A kerítés és az őrtornyok inkább emlékeztettek egy lágerre, mint egy nyugodt kis falura. Ezt az óvintézkedést nyilván a támadások kivédése miatt emelték körbe, de engem emlékeztetett a XX. század egyik rég letűnt időszakára. A „kabinom” megfelelő, és az ellátmány is ehető. Különösebb dolgom nem akadt, de azért nyitva tartom a szemem. A fegyvereimet magamnál tartom, és ügyelek is rá, hogy mindig a kezem ügyében legyenek. Az ágyon elnyúlva a kinti keresőfényeket nézem, de a tornyokba az őrség tudja a dolgát. Én nem kellek oda. Inkább pihenéssel és ismeretgyűjtéssel múlatom az ittlétemet, míg nem kapok más parancsot. Talán egy fél óra is eltelt, míg a kinti fényeket néztem, de aztán valami miatt, a reflektor már csak egy bizonyos határon belül mozgott. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, mert gondolom, hogy ha riasztás lenne, akkor velem is tudatnák. De egy idő után, mintha mozgást hallanék a folyosón, ahol eddig elég kevesen járkáltak. Közben megtudtam, hogy őrségváltás van, és páran járőrözni indulnak, ahová engem is beosztottak. Kellett nekem kinézni a folyosóra, hogy az egyik elöljáró, pont kiszúrjon engem és rögtönzött eligazítással utamra küldjön a kinti járőrök közé. Annyira nem volt nagy lelkesedésem az „ötletért”, de aztán valahol mégis jobb kint, mint itt bent kuksolni. Magamhoz vettem a fegyvereimet és jelentkeztem a csapatvezetőnél. Aztán indultam velük, hogy kicsit megismerjem a kinti erdőt és a hozzá tartozó ismeretlent.
A fény bár úgy tűnik, hogy össze-vissza mozog, mégis, egy idő után már átlátom, hogy mikor merre fog tovább indulni és nagyjából meddig tart, így könnyű szerrel kitérhetek a nekem veszélyesnek tűnő irányból, majd ez után merészkedhetek közelebb. A kapu is kinyílik hamarosan, így veszem észre, hogy néhányan kisétálnak rajta. Hasonlónak tűnnek, mint akiket messziről láttam és náluk is van valamilyen tárgy, amely egyre jobban furdalja a kíváncsiságomat. Közelebbről is látni szeretném, akár csak az embereket, így halkan lopakodok ismét közelebb, lábaim alatt pedig oly puhává válik a föld, melynek hála még csak egy levél se zördül meg. A föld elemet uralom és egyben a természetet, melyben rengeteg hasznos lehetőség rejtőzik, mint például az, amit most csinálok. Hátam egy vastag fa törzséhez lapítom, fejemmel pedig kilesek. Ahogy nézem, külön válnak, nem mindannyian tartanak egy irányba, így a hozzám legközelebb esőt kezdem el kukkolni, majd lassan elkezdek felmászni a fára, csak halkan, észrevétlenül továbbra is. Fent több lehetőségem lesz megfigyelni az nélkül, hogy Ő észrevenne engem. Nem megyek túl magasra, de azért egy jó két és fél méterre mégis, majd ráhasalok egy vastag ágra és várok. Várom, hogy még közelebb jöjjön hozzám az emberi lény, és amikor már nagyon is közel kerül, akkor a lélegzetem is visszafolytom, úgy csodálom meg. Tényleg olyanok, mint mi, az egész felépítésük megegyezik egy ocantisével, viszont, ami nála van, az túlságosan is hasonlít ahhoz a tárgyhoz, amit a múltkor a piacon láttam. Azt mondta rá az árus, hogy valamilyen emberi fegyver, de... miért mászkálnak fegyverrel az Ocanon? Mi szükségük van rá? Hiszen a Sceptri ide engedte őket, kaptam földet is, amit használhatnak, de ők mégis félnének? A falu is furcsa, amit építettek, olyan anyagból áll, amilyet eddig még nem láttam, mégis, érdekelne minden, az is, hogy miként nézhet ki belülről, mégse vagyok oly balga, hogy bemerészkedjek. Doran szavai visszhangoznak a fejemben. Tényleg az emberek rabolták volna el őt és a családját? Bántották volna őket? Hülye vagyok, amiért ide jöttem, mégis, túl régóta vártam már ezt...
A kaput átlépve egy ismeretlen helyen találtam magam. Voltam már a Bolygón, de ezen a területen, még nem. A csapat szemmel láthatóan rutinosan mozgott, hozzám képest. Ez nem is meglepő, mert összeszokhattak már. Ahogy nézem, vegyes életkorúak, és a fiatalok sokkal jobban „alkalmazkodnak” az új körülményekhez, mint mi „öreg rókák”. Ahogy haladtunk előre a sűrűben, igyekeztem minden neszre figyelni. A régmúlt bevetései villantak a fejembe, ahogy a fegyverem irányzékával haladtam a többiekkel. Nyolcan vagyunk, de a Parancsnok vezénylete szerint nemsokára kettesével válunk majd szét, hogy nagyobb területet tudjunk átfésülni. Hallottam az itteni élővilágról és a benne felellethető állatokról, bár a növények közt is akadt számomra érdekesnek mondható. Teljesen más, mint a Föld, de van benne hasonlóság. Még igaz, nagyon gyér az ismeretem az itteni szokásokról vagy éppen a helyzetükről, de amit tudnom, kell, azt tájékoztattak. Többet meg néha nem is kell tudnom. A feladatra koncentrálva haladtam a megadott jeleket követve a „jobb szárnyra”, és a mostani Társsal le is váltunk a többiektől. Mint megtudtam a fiút Mark-nak hívják, bár lehet, hogy ez is valami „hívójel”, ami elég bevett szokás a seregben. Nem mindig használjuk a saját nevünket, de mindenki tudja a másikét. Most nem ez a helyzet, de nem is érdekes. Az a lényeg, hogy teljesítsük a ránk bízott területet, és ellenőrizzük, aztán jelentést adjunk a látottakról. Ahogy haladunk előre, kezdem élvezni a környezetet. Még mindig jobb idekint, mint a kabinban bent kuksolni. Persze, ezt nem mondom, csak gondolatban teszem szóvá. Nem szerettem soha tétlenül ülni a hátsómon, de ezt az évek belém is nevelték. Igazán nem tudom, mit keresünk, de haladunk a megadott ösvényen előre. A fák közt susogó levelek és az avar rezgése is gyanúsnak hallatszik, de ez a Természet, és ahogy nekem ez ismeretlen terep, így Mark „vezetésére” hagyatkozhatom, így követem. Próbálok csendesen haladni, de egy pár kiszáradt faág és gyökér a talpam alatt megreccsen. Óvatosan lépek, de a sötét nem könnyíti meg a dolgom. A pásztázó reflektorok is csak gyéren világítanak errefelé, mert már elhagytuk egy ideje a Tábor területét és vele a hatósugaraikat a lámpáiknak. Egy idő után a társam megtorpan és jelez. Megállok és figyelek, mi az, amit hallani vélt, de nem hallok semmi gyanúsat. Talán csak egy rezdülő faág, vagy a szél fordult meg az ellenkező irányba, de amíg nem megyünk tovább, addig várakozom, és minden érzékemet kiélesítem, ahogy csak lehet. Nem tudom, mire kell most figyelnem, mert itt minden ismeretlen a számomra. *Hallottál valamit?*- mutogatom el a kézjelekkel, és várom, mit válaszol. Azt már sejtem, hogy ha nem is mond semmit, akkor megyünk tovább, vagy időzünk még egy kicsit ezen a helyen. A fene tudja mi az, ami miatt megálljt mutatott, de most ő van „hazai” pályán és én csak a kísérete vagyok. Ezért most várakozom, és figyelek tovább, talán én is hallok valamit….
Figyelem őket, ahogy kisétálnak a falujukból, majd szépen lassan külön válnak. No nem egyesével indulnak el, hanem párosával és egyre távolodnak a területüktől. Mire kíváncsiak? Miért jöttek ki egyáltalán? Én csak felmászom az egyik fára, majd úgy hasalok el rajta, hogy ne legyek látható még csak véletlenül se, így amikor mögém érnek, én megfigyelhetem őket, de Ők nem szúrhatnak ki engem, szerencsére. A fegyverük is ez után tűnik csak fel, fogalmam sincs, hogy miért van náluk vagy hogy miként használhatják őket, de talán addig jobb amíg nem tudom... És ekkor tűnik fel, hogy kommunikálnak egymással. Nem beszélnek, hanem mutogatnak. Ez különös. Pedig megtanultam pár szót emberi nyelven, de ezek szerint felesleges volt? És ekkor zörren meg tőlem távolabb a fű... Én is arrafelé pillantok kíváncsian, hogy mi lehet az és amikor meghallom a morgást már tudom, hogy egy Rhiffeal (rémfarkas) járhat a közelben. Az emberek talán nem is ismerik őket, én viszont tudom, hogy milyen veszélyes lények és hogy bizony nem egyedül vadásznak, hanem falkában. Jobb lenne, ha nem mennének tovább, mert akkor könnyen bajuk eshet, ha pedig mégis meg tudnák védeni magukat, akkor az állatokat sajnálnám. Mégse fedhetem fel magam előttük, így a másik irányba mozdítom meg az egyik fa ágát, mintha ott lenne valami, így remélem, hogy arra folytatják majd tovább útjukat és a rémfarkas távol marad. Csak ne akarjon támadni! Én mindenesetre lapítok és megfigyelek, akár csak eddig.
Az ismeretlen terep miatt, elég lassan haladtam. Mark sem kapkodja el, bár most valami miatt megálltunk. Feszülten figyelek, hátha valamit hallok, de csak a fák leveleinek és ágainak a mozgását, susogását hallom. A látási viszonyok se éppen kedvezőek nekünk, de nekem még úgy se. Ezért az ösztöneimre hagyatkozom és körbejárok. Nem megyek messze a társamtól, bár pár lépésnyire is elkavarodhatunk egymástól. A növényzet sűrű, vagyis elég beláthatatlan a fák miatt. A legjobb, amit tehetek, hogy csendben várakozom. A fiú is ezt teszi, de aztán elindul egyik irányba. Gondolom, hogy azért, mert nem találta „érdekesnek” azt a valamit, amit hallani vélt az előbb. Még pár lépést teszek az egyik fa felé, majd visszafordulok Mark irányába. Fogalmam sincs, mit keresünk, vagy akarnánk találni, de ezen a helyen sok mindent nem látunk. A fegyverem célzó fénye, meg elég gyér ebben a közegben. Mutatom a társamnak, hogy megyek, és követem. Elég csendes az erdő, bár nem a Földön vagyok, de hasonlóságot azért felfedezek. Óvatosan haladok, de néha a hátam mögé is nézek. Nem mintha hallanék valamit, bár a zörejek némelyike egyre közeledne. De amikor megállok, már ismét csend van. Olyan érzés, mintha csak a mozgásunkat „másolná” valami, de látni nem lehet, mi lenne az. Aztán egy hangosabb zaj az egyik irányból ismét figyelmemet vonzza. Talán egy nagyobb állat vagy egy mókus, de olyasmi zajra emlékeztet. Arra nézek, amerről vélem a forrást, bár a szemem csak pár méterig lát el. Most én intek Marknak, aki közben mellém ért, és ő is figyel. Kis gondolkodás után úgy döntök, hogy pár méterre eltávolodunk egymástól, hogy jobban lássunk, és ha nem a többiek, akkor jelezni tudjunk a másiknak. Kockázatos szétválnunk, de ha csak pár lépésnyi a távolság kettőnk között, az még nem olyan nagy. Aztán morgásra emlékeztető hangot is hallok a távolból. ’Hallottam valamit’.- mutogatom el neki, bár lehet, hogy úgy sem hallaná rajtunk kívül senki, ha szavakkal mondanám, de azért a rutin bennem van. ’Nézzünk körül, arra’- intek felé ismét, majd amikor bólint, akkor oldalazva kerülök, hogy megnézzem, mi lehet. Egyre sötétebb körülöttem a táj és egyre közelebb van az a valami, amire kíváncsi vagyok, mi lehet. De aztán az sem kizárt, hogy mégse olyan jó ötlet követni…
Csak megfigyelni szeretnék, nem szóba elegyedni az emberekkel, hiszen még én magam se döntöttem el, hogy mi a véleményem róluk. Sok mindent hallani Ilminben, így jobbnak látom óvatosnak maradni és így kiismerni őket. A rémfarkas jelenléte viszont megzavarja mindezt, veszélynek vannak kitéve, ha tovább közelítenek felé. Ezért is próbálom meg elterelni őket az ellenkező irányba, hogy ne legyen bajuk, és bár eleinte úgy tűnik, hogy sikerrel járok, később rá kell jönnöm, hogy ezek az emberek makacsabbak, mint lenniük kellene. A morgás most már az Ő figyelmüket se kerülheti el, főleg, hogy egyre csak közelednek a falka azon tagjaihoz, akik erre vadásznak, kis idővel később pedig a Mark nevű arra lehet figyelmes, hogy egy hatalmas bundás lény a nyakába ugrik. Edvard nem tud segíteni neki, mert Ő előtte is kibontakozik egy ilyen fenevad. Előre hajol, körmeit a földbe vájja, füleit feszülten lelapítja, miközben vicsorog rá, és mint egy igazi vadász, úgy közelít lépésről lépésre a hadnagyhoz. Nem lehet kétsége a katonának a felől, hogy támadni fog. Mark számára viszont nincs menekvés, Ő túl későn érzékelte a farkast, ki a pillanat tört része alatt harapott bele nyakába... Kiáltani sincs ideje, csak gurgulázik, miközben saját vérében fuldoklik és roskad térdre. Segíteni szeretnék, mert segítenem kell rajta! Hirtelen ugrok le a fáról, majd nemsokára kezemmel a földbe markolok, így emelek ki egy kőkemény dárdát, amit most a farkas felé dobok. Mivel éppen Mark csócsálásával van elfoglalva, így végighatol az éles fegyver a bundáján, majd nyüszítve a földre rogy. Nem szívesen bántom, de ha nem segítek, akkor a másik, még életben maradt katona is életét veszíti. Hirtelen pillantok hátra, megfigyelve őt, hogy vajon sikerül-e legyőznie egyedül is a farkast és időben mozdul vagy közbe kell avatkoznom. Felfedtem magam, tudom jól, de majd igyekszem eltűnni, amint elmúlt a veszély. De egy élet forog kockán, ebben az esetben nem maradhattam rejtve.
Ahogy közelebb érek a hang forrásához, már sejtem, hogy rossz ötlet volt közelebb jönni. Szinte a semmiből ugrott rá Markra az az állat. A pofájából csorgó nyál és az agyarai azonnal a testébe martak szerencsétlen fiúnak. A fegyveremmel akartam célba venni a dögöt, de olyan gyorsan mozgott, hogy a szememmel alig tudtam követni. A fényviszonyok se nekünk kedveztek, embereknek, bár a srácot nagyon sajnáltam, mikor a torkából ömlő vér fröccsent, ahogy az állkapocs ráharapott. Pár lövést leadtam feléjük, de aztán nem is volt időm megbizonyosodni, hogy átsegítettem a másvilágra, hogy véget vessek a szenvedésének. Utáltam mindig, mikor döntenem kellett az embereim életéről, de tudván, hogy nem élik túl, inkább kegyesebb, ha segítek a fájdalmukon és nem éreznek semmit. Majd a távolból, dárda süvít el mellettem, beleállva Mark gyilkosába, amire felkapom a fejem. De már a következő fenevad felém tart, és ha jól sejtem, akkor vannak még itt többen. A vér szaga idecsalja majd a társait, ha eddig még nem jöttek volna. A fegyverem nem sokat ér a közelharcban, bár pár golyót belé eresztek, ha sikerül, de nem úgy néz ki, mint akit visszatartana pár ólomnehezék. -Rohadj meg, te büdös dög! – engedem bele a tárat, majd ahogy ugrik felém, az állkapcsát igyekszem távol tartani magamtól, a puskámat eldobva a kezemből. A nagy lökéstől a hátamra estem, bár a szemem sarkából mintha látnék megint valami mozgást, amit eddig nem is vettem észre. De olybá tűnik, tényleg nem voltunk egyedül. Az az alak, két lábon járó, és a fák közül érkezhetett. A gondolataim most ezen nem is járnak, mert leköti a velem farkasszemet néző agyarak sora. A karmai belemélyednek a ruhámba, és ahol nem védi kevlar a testem, ott már a vérem is kiserkent a karmolásaitól. – Pusztulj innen!- próbálkozom, hogy elérjem a késemet a tokjából, bár egyre harciasabban támad ez a rusnyaság. Végül nagy nehezen a kezem ügyébe akad a késem markolata, amint a hatalmas állkapocs a vállamba akarja mélyeszteni a fogait. Annyi talán a szerencsém, hogy a hátamra erősített szíjjak és a páncélom csatjai az útjában állnak a harapásának, de így is kapok elegendő sebet a dögtől, mert nem adja fel. A nyála az arcomba csorog és a föld úgy ragad rám, ahogy birkózunk a talajon, hogy a szemem is telemegy vele, nemcsak a szám. -Dööögggöööölj meeeegggg… !- vicsorgom felé, majd egy lendülettel a nyakába szúrom a pengém. Ahogy a teste elernyed, akkor kezdem érezni az izmaim sajgását. Az adrenalin nagy löketet adott, hogy megmaradjon a lélekjelenlétem, de most, hogy kilehelte a lelkét ez a gusztustalan dög, biztosan jön még több is belőle. Ezért sok időm nincs a sérüléseim felmérésére, inkább az érdekel, hogy ki dobhatta azt a dárdát. Feltápászkodom a földről és a fegyvert újra tárazom. Nem hinném, hogy ezzel ennyi volt, bár most azt a jövevényt jobban megnézem, kicsoda lehet. Meglepetésemre egy idegen nő az, de a mozgását nézve, nem a Telepesekhez tartozhat. Ilyenkor egyikük sincs idekint, amikor leszáll az éj. -Héé… hölgyem! Kérem!… Ne fusson el! Nem bántom!- próbálok nyugodtan és összeszedetten beszélni hozzá, a fegyveremet is leeresztem, de csak remélem, hogy érti, amit mondok. Még nem találkoztam idekint élővel, mármint a Táboron kívüliekkel, de hallottam már, hogy léteznek őslakosok a Bolygón. Eddig még nem volt alkalmam találkozni eggyel se, de ha nem riasztottam el a szakadt és vérben ázó ruhámmal, akkor remélem, hogy meg tudom köszönni neki a segítségét. Pár lépés után megállok, hogy ne érezze fenyegetőnek a tettem, de közben figyelek, hátha jön még pár rusnyaság rám, aki a véremre pályázik. Nem akarnám bevárni őket, ha nem muszáj, de most várakozom, hogy a nő mit reagál. Talán később nem lesz több alkalmam találkozni vele, de köszönetemet elmondanám neki.
Marknak már valóban vége, de Edgar segíthet számára megkönnyíteni az utolsó perceket, így néhány golyó áthatol testén és kileheli lelkét. Az én dárdám is célt ér, így dől el a rémfarkas, majd némi nyüszítés után követi áldozatot a túlvilágra. A mi harcunk viszont itt még nem ért véget, az idősebb férfi viszont védekezik, fegyverével ismét támad, én pedig csak ámulok azon, hogy mire képes egyetlen aprócska golyó. Az előbb Marknál is alig hittem a szemeimnek. Ezek az emberek veszélyes lények... Edgar támadójába is belemegy nem egy golyó, de nem olyan helyen találja el a fenevadat, ami végzetes lenne, így helyette pont, hogy feldühíti. A farkas egyre veszedelmesebb lesz és bár szeretnék segíteni, képtelen vagyok rá. Nem akarom véletlenül se az embert eltalálni, így csak figyelem, miként küzd az életéért és nem okoz csalódást. Erősnek tűnik ránézésre is és bár szerzett némi sérülést, képes felállni, majd ismét az a veszélyes fegyver után nyúl. Kissé ijedtten lépek egy lépést hátra, majd még egyet, láthatóan tartva a másiktól. Nem szeretném, hogyha engem is meglőne és bár fel tudnék emelni egy földből készült páncélt, vajon elég gyors lennék? És nem hatolna át rajta a golyó? Nem kockáztatnék... De talán nem kell félnem tőle, látom, hogy nem jön túl közel, a hanglejtése se tűnik fenyegetőnek és a fegyvert is lejjebb ereszti. Bár pár szót tanultam már, mégse értem, hogy mit mondhat nekem, így csak mézek rá, végül aprót nyelek és saját magamon mutatok oda, ahol Edgar megsérült, így próbálva tudtára adni a kérdésemet. - Nagyon fáj? - ocantisi nyelven szólalok meg, de érezhetően segítenék, így mivel több réteg ruha van rajtam, a felsőm alatt lévőből eltépek egy darabot és lassan, óvatosan közelítek felé, mutatva előre jobb kezemet, melyben a rongy van. Be kéne kötni. A rémfarkasok falkában vadásznak és bár Markot nem kéne itt hagyni, később is visszajöhet majd érte vagy talán a társai rálelnek. - Mennünk kell! - tudom, hogy nem fog érteni, így intek, hogy kövessen. Menjünk picit arrébb, ott elláthatom majd. Messzebb vagyunk a táboruktól, bár nem lepne meg, ha inkább oda akarna visszamenni és nem velem tartani az erdő mélye felé, melyet kettőnk közül csak én ismerek.
Vas. Feb. 10, 2019 10:48 pm
