Csak remélni tudom, hogy a nő nem fut el tőlem, és meg tudom neki köszönni a segítségét. A fegyveremet látom, hogy nagyon nézi, de igyekszem nem felé tartani, vagyis leeresztve lógatom a kezemben. -Kérem…- próbálok nyugodt hangon szólni, de nem tudom, hogy érti-e amit mondok. Látom, hogy méreget, de nem jön közelebb. Én se akarnám megijeszteni jobban, mint ahogy már sikerült talán a külsőmmel, de aztán mintha közelebb lépne, és mond is valamit, amit nem tudok értelmezni. A ruhájából szakított darab meglepett, bár ahogy elnézem, talán be akarja kötni a sebem, hogy így nyújtja felém? Az igaz, hogy van pár helyen sérülés rajtam, de az adrenalin miatt nem érzem a fájdalmat. A Farkas karmolásai és a harapásai szépen felhasították a ruhámat és a bőrömet, amiből lassan szivárog a vérem, egyre nagyobb tócsává duzzadva az öltözetem anyagán. Tudom, hogy ez nem jelent jót, vagyis nagyobb eséllyel találhatnak rám azok a dögök. - Ahh… be akarja kötni a sebem vele. Értem. Bár, nem hinném, hogy most erre lenne időnk, de köszönöm. – nézek rá hálás pillantással a nőre, majd a földön fekvő élettelen testre nézek szomorúan, aki nemrég a Társam volt, Mark. -Sajnálom…Pajtás. Nyugodj békében. - Nem ismertem a fiút annyira, de senki nem érdemelne ilyen halált. Tisztességgel kellene eltemetni, de ha most ebben az állapotban tovább időznék itt, akkor a túlélési százalékom nagyjából 30%-ra csökkenne, és nem hinném, hogy sokáig tudnám tartani magam a fenevadakkal szemben. Az idegen nő biztosan látja és érzi is ezt, mert a mozdulatait látva, sürgetőileg int, hogy kövessem. A helyzetet mérlegelve sok választásom nincs, de az is biztos, hogy ha a Telep felé mennék, a vérem szaga a többiekre irányítaná a falkát és nem akarok több áldozatot. Így is nagy árat kellett fizetnem erre az estére, és ha egy mód van rá, akkor megteszek mindent, hogy ne miattam keljen meghalnia senkinek. Talán az őrjárat megtalálja ezt a szerencsétlent is, és méltó nyughelyet kap. Egy perc néma emlékezés után úgy döntök, hogy a helybéli nőt követem, bár fogalmam sincs, hogy hová vezet. Azt viszont mérlegeltem, hogy ilyen állapotban egyedül nem hiszem, hogy visszaérnék élve a többiekhez. Már csak azért is, mert fogalmam sincs, hol vagyok. Összeszedtem a felszerelést és elindulok az újdonsült vezetőm után, mert nem akarnám bevárni az újabb meglepetést a fák közül. -Sajnos nem értem, amit mondd, Hölgyem..- válaszolok a mondatára, mert halvány gőzöm sincs mit mondhat, csak tippjeim vannak jelenleg.
Bár a harcot a férfi nyerte, a sérülései súlyosak lehetnek. Látom, miként a vér egyre nagyobb területen borítja be a ruházatát és bár a felsőm alatt lévő ruhámból letépek egy darabot, nem veszi el és érezhetően el se fogadja a segítséget. Most mit kéne tennem? Itt nem maradhatunk, mert az újabb harcokat eredményezne és ki tudja, hogy ez az ember meddig bírna életben maradni. Magamat nem féltem, tudok védekezni a rémfarkasok ellen, de Ő kevésbé. Fogalmam sincs, hogy mit mondhat, így csak pislogok rá, majd pedig Markra, aki előtt elidőzik, de most tényleg nincs több időnk erre, így ismét intek és végül merész leszek, keze után nyúlok és elkezdem magam után húzni. - Gyere! - mondom ki ismét, határozottan, miközben végig a másik szemeibe tekintek. Ismét húzok rajta kicsit és ha követ, akkor hamarosan azért eleresztem és elkezdem mutatni neki az utat. Ismét beszél, de még mindig nem tudom, hogy mit, de talán nem is számít. Nemet intek a fejemmel, próbálva elmagyarázni, hogy fogalmam sincs, hogy mit mond, de szaporázom a lépteimet. Remélem, hogy bír követni, hogy kitart még az energiája, így jó 10-15 percen keresztül gyalogolunk az erdőben, letérve az ösvényről, majd végül egy kisebb tó mellett állok meg. Körbenézek, majd néhány másodperc után az egyik vastag törzsű fa felé mutatok, majd újból a férfihoz lépek és oda kezdem el húzni, majd mutatok lefelé, hogy üljön le. Ez után pedig irány a víz. A rongyot belemártom, majd kicsavarom és azzal a kezemben térek vissza hozzá. Először leteszem magunk mellé a fűre, majd a férfi viseletére mutatok, ez után pedig magamon imitálom, hogy vegye le. Én persze nem vetkőzöm. Ha ezt megérti, akkor ismét a kezembe veszem a rongyot, így jelezve, hogy letörölném a sebét, na meg megnézném. Csak utána tudnám ellátni. Körülöttünk többféle növény van egyébként, így ha enged a kérésemnek, én már mozgolódni is kezdek és hamarosan több mindent gyűjtök magam köré. Nem csak lemosni szándékozom, hanem némi gyógynövénnyel ellátni őt, hogy elálljon a vérzés, csökkenjen a fájdalom és gyorsabb legyen a gyógyulás. Teljesen természetesen cselekszem most, láthatóan van tapasztalatom a gyógyítás területén és nem mutatok zavart vagy félelmet se a másik miatt. Lehet, hogy férfiből van és nekem nem sok közöm volt eddig hozzájuk, de anyám mellett sokat tanultam a gyógyítástól és itt nem számít a másik neme, ahogy a faja sem, amíg nem árt a népemnek. Ő pedig remélem, hogy nem az ellenségem, mert akkor bánni fogom azt, hogy segítettem és nem hagytam meghalni. Ártani pedig bár tudna nekem, most mégis én vagyok előnyben. A föld és a növények mind nekem engedelmeskednek... egyetlen indával képes lennék megkötözni vagy akár megfojtani a másikat, de tényleg remélem, hogy ilyesmire nem fog sor kerülni. Nem szeretnék elvenni ma még egy életet, a rémfarkasé elég volt.
Szinte biztos vagyok, ha itt maradnánk, akkor ezek a dögök visszajönnének a társaikat keresve. Semmi kedvem bevárni őket, de úgy néz ki, hogy ha a Telep felé mennék, az sem lenne jó ötlet. A lánnyal nem tudok szót érteni, mert sajnálatos módon fogalmam sincs, mit mond. Nem mintha ő értené amit én beszélek, de egyelőre ez a helyzet. Azt megértettem tőle, hogy a sebeimet akarná bekötni, amiért a ruhájából szakított le egy darabot, de úgy vélem, hogy most erre nincs nagyon időnk. Bármikor rajtunk csaphatnak a fenevadak, és ahogy elnézem a ruhámon elterülő egyre nagyobb vérfoltot, nem sok eséllyel küzdenék meg egy másikkal. Jelen helyzetben az a logikus, hogy távolabb kerüljek a teleptől, hogy ne hozzak senkire bajt. Ahogy látom, a lány is erre a megállapításra jutott, mert megragadja a karom és húz valahová. Jobb esetben nem lennék ennyire lassú, de a sebeimből szivárgó vérveszteség is, egyre jelentősebb. -Megyünk ? – néztem én is a szemébe, ahogy a kezem megfogja, bár nem értem mit mond, de a mozdulatai arra mutatnak, hogy azt szeretné, kövessem valahová. Engedtem, hogy megfogja a karom, és nem ellenkeztem. A gyaloglás minden lépésével a fájdalom egyre erősödött. Az eddigi adrenalin, ami a véremben volt, tompította a fájdalmamat, de ahogy a felfokozott állapot egyre csökken, így a sebeket jobban megérzem. Nem mutatom jelét, hogy minden lépés egy éles fájdalom, de igyekszem a tempót tartani. Valószínű, hogy egy bordám is eltört. De csak következtetek, mert, ahogy a levegőt venném, szúrást érzek az oldalamban. Aztán egy tópart közelében, egy fa tövében ülök majd le, ahová hozott a lány. Gondolom erre a helyre gondolt, amikor a támadás helyéről elindultunk. Bárcsak érteném, mit akar közölni, de ahogy elnézem, nem véletlen a vízpart közeli megállásunk. Kicsit furcsán érzem magam, hogy a mozdulatait elnézem, de gyorsan megértem a szándékát. -Vegyem le?- mutatok én is a ruhámra, majd látom, hogy a vízbe mártja a rongyot. Kis idő kell, hogy lefejtsem magamról a ruhám, de csak most látszik, hogy mennyi karmolás és seb került a testemre a farkastól. A véraláfutások is szép számmal kerültek rám, bár ezt most jobb, ha nem is számolom. A lány mozdulatait nézve, elég magabiztosnak látszik. Gondolom, hogy nem én vagyok az első sérült, akit ellát, bár nem tudom, hogy mit gondolhat rólam. Talán ellenségnek tart, vagy éppen hétpróbás ökörnek, de minden esetre, hálás vagyok a segítségéért. Ha nem találkoztunk volna, akkor már valószínűleg alulról szagolnám az ibolyát. S mi tagadás, semmi kedvem kinyúlva terülni valami sírhalom alján. Amint befejezte a sebek bekötését, visszaveszem a ruhám, de nem is tudom, mit mondjak. Sajnálom, hogy nem értem a szavait és nem tudom én se elmondani neki a köszönetemet szóban. Bár, ha kezdetleges módon is, de meg akarom magam értetni vele. -Köszönöm. - hajtom meg a fejem előtte egy mosollyal, ezzel jelezve, hogy hálás vagyok az ellátásáért. A rám tekert gyolcsok és a növényi levelek meglepő, de tényleg használnak. Már nem érzem annyira sajgónak és lüktetőnek a zúzódásaimat. -Ed.- mutatok magamra, majd felé. –Téged, hogy hívnak?- nyújtom a kezem, hogy most rá mutatva megtudjam, kinek tartozom köszönettel a segítségéért. Talán megérti, mit akarok, és megtudom, hogy hívják. Legalább a nevét tudjam, ha még mást nem tudok meg róla. Ha bemutatkozik, akkor figyelmesen hallgatom, és próbálom helyesen kiejteni a nevét. -Hol vagyunk?- nézek körbe, és csak találgatok. Még nem jártam itt soha, de meg kell hagyni, szép hely.
Bár a kommunikáció nehézkes, sikerül eljutnunk épségben a vízik és bízom benne, hogy a rémfarkasok nem fognak idáig követni minket. Nem értem a szavait, de azt tudom, hogy súlyos sérüléseket szenvedett és hogy egy emberi lény, akinek a testfelépítése hasonlít a miénkhez, tehát el tudom őt látni. Amikor a ruháira mutat, csak bólogatok, hogy igen, azt szeretném, majd addig én benedvesítem a ruhát. Ahogy visszafordulok felé, meglátom a testén lévő megannyi sérülést, de nem hezitálok egy pillanatra se, ahogy meg se nézem. Precízen törlöm le a sebeket, majd ez után a gyógynövényeket veszem magamhoz, facsarom ki levüket vagy éppen levelüket használom fel, a lényeg az, hogy néhány perc múlva a csúnyább sérülésekre egy különös kence kerül. A vérzés eláll, a fájdalom hamarosan csökkenni fog, amit pedig kell, azt be is kötök egy újabb ruhadarabbal, nem sajnálva az alsó rétegemet. Nem fogok megfázni, és most amúgy se magam miatt aggódok. Próbálom még átnézni azért a másikat, és ha szükséges, segítek még neki, de amikor ellátom mindennel, halkan szusszanva ülök le sarkaimra vele szemben és csak most figyelem meg jobban magamnak, hogy kivel is van dolgom. Ekkor nyúl a ruhái felé, én pedig finoman fogom meg kezét, majd intek nemet fejemmel. - Ne! - a ruhadarabok leszedhetik a gyógynövényeket, így egyelőre mindenképpen jobb lenne, ha így maradna. Nem tudom, hogy hallgatni fog-e rám, de bízom benne, hogy igen. Mostanra már érezheti, hogy egy kicsit jobban van. És ekkor hallom meg a "köszönöm" szót, amit meg is értek, így mosolyogva biccentek felé. Látom rajta, hogy nincs semmi rossz szándék se tettei mögött, a szemei se kegyetlenségről árulkodnak. De a fegyvere... miért visel ilyesmit? Nem nézek most rá, tudom, hogy tekintetem elárulna, inkább a nevét hallgatom. - Ed... - ismétlem utána, majd végül amikor felém mutat, bemutatkozom én is. - Krizia. - ismét egy kisebb mosoly. Valameddig eljutottunk a beszélgetésben, bár nem éppen egyszerűen. A következő kérdése már nehezebb lesz, mert bár azt tudom, hogy kíváncsi valamire, biztosra nem tudom, hogy mire. A nevemet egyébként helyesen ejtette ki, nem bonyolult, mint sok másik ocantisé, egészen könnyed lehet az emberek számára. Én is körbenézek, akár csak Ő, majd visszatekintek rá. Mit akarhat ezzel? És mit csináljak most vele? Kíváncsi voltam az emberekre, meg akartam ismerni őket, beszélni legalább eggyel és megtudni, hogy valóban olyanok-e, mint amilyennek népem elmondja őket, de most, hogy itt vagyok, nem tudom, hogy mit tegyek. Végül jobb kezemet felemelem, a föld felé tartom a tenyeremet, mely alatt lassan a homok formálódni kezd és nemsokára meg is keményedik. Egy rémfarkast hozok létre, láthatóan játékos könnyedséggel uralva az elemet, majd nyújtom a férfi felé. Persze könnyen össze lehet roppantani, ahogy a víz is tönkretenné, de egyelőre még egyben van. Egyfajta egyszerű kis emlék ez arra, amit túlélt. Jó harcosnak tűnik. Végül véres cuccaihoz nyúlok, már ha nem akadályoz meg benne és nemsokára a vízpartra viszem őket, hogy szépen átmossam, kimosva belőlük a vért. A vér szaga sok fenevadat vonz.
Most kezdem jobban érezni, hogy a testem sajog és a legtöbb porcikám ropog, mikor leveszem a ruhám magamról. Igazán csak most tudatosul bennem, ahogy a sebekre nézek és a lányra, aki gondosan ellátja a sérüléseimet, hogy mennyire másként is végződhetett volna a rémfarkassal, a „kalandom”. Elég sok vért veszthettem, de a gyógyfüveknek hála és a gondos kezeknek, már alig szivárog valami a sebekből. Az ingem és a pólóm csupa vér, de ahogy visszavenném magamra, a lány megállítja a kezem mozdulatát. Finoman a tudtomra adja, hogy nem lenne célszerű felöltöznöm egy ideig, míg a kötések rajtam vannak. Eddig nem nagyon izgattam magam, amikor megsérültem, bár a bevetések során vajmi kevés idő volt ezen agyalnom. Gyorsan kellett cselekednem, és a gyógyulás is váratott magára, amíg lehetőségem nem nyílt rá. Most viszont igaza van Kriziának, ahogy a nevét végre megtudom. -Krizia. – ismétlem el, hogy az eszembe vésve megjegyezzem. A kiejtésem talán nem a legtökéletesebb, de igyekszem jól mondani. A „hol vagyunk?” kérdésemre, nem is tudom, milyen választ vártam, mert sajnos nem ismerjük egymás nyelvét. Mutogatni meg elég nehézkes lenne, hogy mit is akarok megtudni. Inkább hagyom, és a mozdulatait figyelem. Ő is biztosan ugyanezt gondolja rólam, de a föld „formálására” nem számítottam tőle. Nem túlzás azt állítanom, hogy a szemem kikerekedve ámult a tenyerén lévő apró állatformán. Olyan bestiát csinált egy maroknyi földből, amivel harcoltam, nem is olyan rég. -Farkas?- nézem meg közelebbről, bár nem merem megérinteni, csak az ujjaim hegyével közelítek a megformált tárgyhoz. -Ezt hogy csináltad?- nevetem el magam, amint megint szóhoz jutok a meglepetéstől. -Nekem?- nézem, ahogy felém nyújtva várja, hogy elvegyem. De csak kis idő múlva emelem le a kezéről óvatosan a szobrocskát. Csodálattal forgatom meg a kezemben, bár jó emlékem nincs erről a dögről, ahogy eszembe jut a társam halála. A gondolataimba merülök, majd Kriziára nézek, aki a vízparton a véremet igyekszik kimosni a szövetszálak közül. A fájdalmam már elviselhetőbb, de jó még itt ülni a fa tövében, hogy pihenjek. Gondolom, hogy hamarosan odébbállunk, és minden erőmre szükségem lesz, ha nem akarom feldobni a bakancsom idő előtt. Nem mintha szándékomban állna meghalni, de félő, hogy visszajönnek ezek az állatok a vér szagára, és ha itt várnám be, akkor lehet, hogy kevesebb eséllyel tudnék harcolni ellenük. A szobrocskát nézve dőlök neki a hátammal a fának, majd lehunyom a szemem, hogy pihenjek pár percet, míg a lány vissza nem tér hozzám. Egyebet nem tudok most tenni, inkább az erőmet kell beosztanom, hogy ha tovább indulunk.
Miután a ruhák lekerültek az emberről elkezdem őt ellátni, odafigyelve arra, hogy egyik mozdulatommal se okozzak ne fájdalmat. Nem szeretném, ha szenvedne, még csak véletlenül se. Elég fájdalma volt már eddig is a rémfarkasak hála. A neve is kiderül hamarosan, ahogy én se tartom titokban sajátomat, amikor pedig kimondja, mosolyogva bólogatok párat. Aranyosan hangzik a szájából. Olyan komor ábrázata van, de valamiért úgy érzem, hogy jó ember lehet. Vagy csak ebben szeretnék bízni? Mindenkiben, mindig a jót akarom látni... Ezt követően némi nyelvi nehézségekbe ütközünk, sajnos nem értjük meg egymást, de talán még nem olyan nagy baj ez. Egy aprócska ajándékkal kedveskedek neki, de nem meri megérinteni, csak figyelgeti, amit én halk kuncogással jutalmazok. - Farkas... - ismétlem utána, majd biccentek. - Farkas! - ha jól sejtem, akkor arra az állatra akar utalni, ami megtámadta őket. A következő kérdését sajnos megint nem értem, de a "nekem"-et már igen. Nem hiszem, hogy hosszú távú ajándék lenne, de jelen pillanatban csak ennyit tudok neki adni és egyben megmutatni azt is, hogy mire vagyok képes. Bár egy részét már látta, így sejtheti, hogy nem csak egy művész lélek vagyok, hanem bizony harcolni is tudok. Végül kis időre magára hagyom, hogy kimossam a ruháit, Ő pedig a fánál marad, pihen. Jól teszi, erre van most szüksége, mielőtt folytatjuk utunkat. Tudom, hogy valahogy vissza kéne juttatnom a társaihoz, hiszen hozzájuk tartozik és itt az Ocanon túl sok veszély fenyeget egy idegent. Arra viszont nem számítok, hogy azok a bizonyos társak találnak meg minket, méghozzá ilyen hamar. Mozgolódást hallok a fák közül, így ijedten kapom oda a fejem, majd valami elsüvít mellettem. Nem sikítok, inkább azonnal leejtem a kezeimben lévő ruhadarabokat a földre, majd egy másodperc múlva már a vízben csobbanok. Mélyen elmerülök benne, hogy ne vehessenek észre, ne találhassanak meg és mivel a tó elég nagy, felszínre tudok majd jönni egy távolabbi részén. Arhkaxtól megtanultam, hogy miként tudok a növényeknek hála levegőzni a víz alatt, így a tó alján el is készítem a magam is levegőztetőjét és mivel a víz felszínén nem egy növény úszkál, fel se fog tűnni nekik az, amely engem lélegeztet. Félek... nagyon is félek, így jó ideig nem merészkedem ki a vízből, csak lapítok, miközben odafent már Edhez is mennek. Megkérdezik és meg is nézik, hogy hogy van és elmondják, hogy megtalálták a társa holttestét. Rólam is kérdeznek és a rajta lévő növényekről, majd jelzik felé, hogy ideje indulniuk, vissza a táborukba. Ketten fel is kapják a férfit, így ösztönözve az indulásra, miközben fegyvereiket a tóra tartják, remélve, hogy felbukkanok és lelőhetnek. Az egyik azt állítja, hogy biztosan meghaltam, eltalát a lövedék, nem élhettem túl. No meg, ennyi ideig a víz alatt amúgy is lehetetlenség lenne. Jó 20 percig maradok még a tó rejtekében, lassan haladva egy távolabbi part felé, ahol ismét a felszínre jövök, majd félve attól, hogy még üldöznek, inkább menekülőre fogom. Miért támadtak rám? Miért akartak bántani, amikor én csak segítettem? Nem értem, de rohanok az életemért, mert ha az a lövedék eltalált volna... nem, abba nem szeretnék most belegondolni, ahogy abba se, hogy mi lett volna, ha engem is elkapnak, mint Dorant. Rajtam is kísérleteztek volna? Lehet, hogy igaza van a népemnek és okkal tartanak az emberektől.
Vas. Márc. 10, 2019 12:37 pm
//
