Ezt nagyon elrontotta. Hagyta, hogy az a katona túl messzire űzze Ilmintől, ami eredetileg része volt a tervnek - Roran meglepően ostoba lenne, ha a lázadók bázisa felé csalná az ellenséget -, ám minél közelebb került az óceánhoz, a bolygó lakatlan részeihez, annál inkább megbánta felelőtlenségét. A sérülései lelassították ugyan, de a képességének köszönhetően sikerült még így is leráznia a támadóját.
Viszont messzire került az erdőtől, kiéheztetve saját elemét.
A sós levegő olyan, mintha ólmot lélegezne, elnehezíti a lépteit. Sorra hagyja az árulkodó foltokat a száraz homokban, ahogy lőtt sebéből bíbor cseppeket hullajt. Megborzong, ahogy az óceán kéklő habjai bele-belekóstolnak a bokájába, és erővel beljebb kényszeríti magát. Torka száraz, eszméletlenül szomjas, és az ihatatlan víz látványa csak tovább kínozza, mintha a hullámok rajta nevetnének, amiért lelke másik elemmel született.
Bevonszolja magát a fák közé, a susnyás erre száraz és szúrós, nem az erdő élénk, finom zöldje, ropogós illata, élettel telt ölelése. De legalább zöld. Hátát egy fa törzsének veti és percekig csak szuszog, igyekszik rendezni légzését és erőt gyűjteni ahhoz, hogy meggyógyíthassa magát. Elsőként is ki kell szednie testéből a golyót. Összeszorítja fogait, ahogy két ujja beleváj a bordái felett húzódó sebbe, jobban szétszakítva a húst. Perzselő vörösség bugyog fel egyre mélyebbre süllyedő ujjai mentén, ám a lövedék túlságosan beékelte magát, puszta kézzel nem éri el. Fájdalmas, fojtott nyögéssel hátrál ki a sebből, látása máris megkettőződik az élénk, hűvös zsibbadástól. Egész teste lüktet, s úgy alatta a föld is, ahogy próbál segíteni mesterének. Vértől maszatos ujjával a fűbe mar, ujjait belemártja az anyaföldbe és lehunyja szemét, átadja magát az ereit frissítő áramlatnak, a föld gyógyító erejének. Mohón szívja magába, ám alig csitul a vérzése, nincs ereje tovább folytatni. Elveszti az eszméletét.
Halk motoszkálás rántja fel az álomvilágból. Riadtan kapja fel a fejét a hang forrását keresve. A fák elárulják a lány közeledtét, s Roran mozdulna, hogy kövesse intelmüket, ám oldalába belevág a fájdalom és erőtlenül visszahanyatlik. A vérzése elállt ugyan, de a seb még mindig friss. Kíváncsian fülel, ki az az ostoba, aki követ egy föld eleműt a fák közé, és ahogy a lány az egyik törzs mögé bújik, a magasba szalad a szemöldöke. Udvariasan megvárja, hogy bemutatkozzon, hogy aztán gunyoros horkantással felelhessen.
- Heh... Te aztán tényleg nagyon ostoba vagy. A fák nem óvnak meg egy föld eleműtől - reszkető ujjakkal túr bele a földbe maga mellett, végigvezetve energiáját a talajon, egészen a fáig, mely mögött a lány rejtőzködik. A fa lehajló ágai megelevenednek a lány körül, indaként fonják körbe az ocantist, a kérges törzshöz szorítva Lanaist. Nem mintha menekülni vagy támadni akart volna, de Roran szeret biztosra menni.
- Tényleg azt szeretnéd, hogy feleljek erre a kérdésre? - igyekszik a legbarátságtalanabb arcát elővenni, hogy elijessze kéretlen jótevőjét. Nem fogja elismerni, hogy lázadó, de nem is tagadja egyetlen szóval sem. Érzi a lányon, hogy elemhasználó, de ettől még nem riad vissza attól, hogy megfenyegesse őt. Arra kéri a fát, hogy ágaival jobban szorítsák Lanaist, éreztetve a természet végtelen erejét.
- Nincs szükségem segítségre. Menj el, mielőtt... - hangja azonban elcsuklik, félbeszakítva súlyosnak indított fenyegetését. Sebéből újabb adag vér szakad fel, a fa feletti kontrollja pedig megszűnik. Az indák elengedik a lányt, míg Rory szédelgésével küzdve a sajátja törzsének veti hátát. Levegőért kapva szorítja sebére a tenyerét és behunyja a szemét, igyekszik eszméleténél maradni.
- Menj el! - ismétli durván, minden létező indokot felsorakoztatva a másik előtt, hogy elűzze őt. Nem gondolja, hogy ezek után Lanais még segítő kedvében lenne.

A családi veszekedés óta elég sokat kóborlok mindenfelé, így hosszú séta után kikötöttem itt, az óceán partján. Most már későre jár, én mégis, egyre rosszabbul érzem magam, ismét nem akarok hazamenni, mert még mindig nincs béke otthon, számomra pedig ez túlságosan fájdalmas. Én voltam mindig a szótfogadó kislány és nehezen viselem a mostani helyzetet, pedig próbálok erős lenni és meggyőzni magam arról, hogy jó döntést hoztam, mégis, most eltörik a mécses és halk zokogásba török ki.
Szerencsére egyedül vagyok, nem kell senki elől se elrejtenem fájdalmamat, így végül kibújok lábbelijeimből, majd a vízparthoz sétálva hatolok be a kellemesen hűvös vízbe. Leülök a parton az egyik sziklára és csak a lábaimat lógatom bele az óceánba, miközben halkan szipogok, törölgetem szemeimet és ez után húzom csak összébb magamon sötétbarna színű felsőmet. Még jó, hogy hoztam hosszúujjú ruhát is, így estére már lehűl a levegő, főleg itt, a vízparton, és nem hiányzik az, hogy megfázzak. A földre tekintek, a víz alatt lévő homokra, amelyet lassan formálni kezdek. No nem nagyon, csak különféle alakzatokat, mintha csak az égbolton lévő csillagokat másolnám le és kötném össze. Talán egy idő után már ezt teszem. A Hold és a csillagok fénye elég világosságot nyújt nekem ehhez a tevékenységhez, és az erőm használata valahogy mindig megnyugtat.

Nem szoktam sanyargatni a lelkemet, most mégis ezt teszem, magamat hibáztatom ezért az egészért, mégse vagyok képes teljesen megbánni a döntésemet, azt, hogy Oestrist sikerült rávennem arra, hogy beszéljek Bestlával. Az életem útját nekem kell kijelölni, nekem kell végighaladnom az ösvényen, nem pedig másnak eldönteni, hogy mit tegyek. Lehet, hogy most fáj, de túl fogok esni rajta, főleg, hogyha úgy látom majd, megéri mindez.
Ahogy az elememet használom, szépen lassan azért megnyugszom, a szipogás is elmúlik, a sós könnyek pedig megszáradnak arcomon a kellemes levegőnek hála. Szinte teljesen kikapcsolok, már nem gondolkodom a nemrég történteken, csak magam vagyok... vagy legalábbis ezt hiszem, egészen a csobbanásig, melyet némi sistergés követ. Fejem kissé ijedten kapom az adott irányba, mi történik? Sötét van, mégis tisztán látok az égbolton lévő csillagoknak és a Holdnak hála, így csak figyelem a gőz felemelkedését, majd nemsokára előbújik egy alak is. Rögtön még nem tudom kivenni, hogy vajon ki lehet Ő, de a buborékok és a forróság, mely abból az irányból közeledik felém hamar egyértelművé teszi, hogy egy tűz elemű ocantisról van szó, ki nemsokára észrevesz és köszönt.
- Doran? - bukik ki belőlem a kérdés, miközben felpattanok, nem foglalkozva tovább eddigi ténykedésemmel. Ez nem lehet! Nagyjából úgy nézek most a srácra, mint valami szellemre, miközben kissé beljebb lépkedek felé, de nem túlságosan, mivel a ruháim rajtam vannak, nem szeretném, ha csurom vizesek lennének.
- Tényleg te vagy az? Én... jó ideje nem láttalak. Eltűntél... - hol járhatott? Mi történt vele? Vagy csak némi magányra vágyott és ezért nem látta senki? Fogalmam sincs, de most hirtelen ért a megjelenése. Nem mintha túlságosan mélyen ismertük volna egymást, csak tudtam, hogy ki Ő, hogy létezik, hiszen egy nép vagyunk, de hosszasan még nem beszélgettünk. Kíváncsian figyelem, vajon közelebb jön vagy inkább lelép? Áh nem, ha le akarna lépni, nem köszönt volna...

Nem számítottam arra, hogy ma este bárkibe is belebotlok, arra pedig végképp nem,hogy pont Doran lesz az, aki rám talál. Nem tudom, hogy mi történt vele, de az biztos, hogy eltűnt, mégis, oly természetesen viselkedik, mintha a világon semmi se történt volna. Tekintetemmel figyelem mozdulatait, ahogy a sziklához ér, majd hamarosan egy kisebb mutatványt mutat be nekem. Felvonom szemöldököm, nem tudom, hogy mire fel ez az egész, de mivel túl közel van, így fél lépést azért hátrálok tőle. Nem azért, mert félek tőle, egyszerűen feleslegesnek látom ezt a közelséget.
- Többen aggódtak érted... Merre jártál? - nem értem, hogy mi olyan vicces ebben az egészben, mert nem tűnik éppen komolynak, én viszont válaszokat remélek. Vajon felel majd? Nem nevetem el magam a viselkedésén, se azon, hogy Ő láthatóan tökéletesen jól van, csak nemet intek fejemmel.
- Nem túl jól, de nem akarok róla beszélni. - nem olyan a viszonyunk, mint akinek ki szeretném önteni a lelkemet. És hogy hiányzott volna? Ezzel kicsit zavarba hoz, így pislogok párat, majd vállaimat vonogatom meg.
- Nem ismerlek igazán, de minden ocantisért aggódom. Azt hittem, hogy bajod esett. - ismerem be. De most már látom, hogy minden tökéletesen rendben van vele, így nem is agyalok tovább azon, hogy mi történhetett, inkább egy másik sziklához sétálok a közelben, amelyen helyet foglalok.
- Mondd csak, te találkoztál már az emberekkel? - teszem fel a nagy kérdést egy-két perc hallgatás után, és bár eleinte barna íriszeim a víz sodrását figyelték, most visszatalálnak Doranra.