Jelen pillanatban nem tudom hova tenni a srácot. A megjelenése is megdöbbentett, azt hittem, hogy egyedül vagyok itt, de mégse, így most csak meglepetten nézek felé, miközben hallhatja is kérdéseimet. Persze, hogy aggódtam miatta is, és tudom jól, hogy sokak nem tudják, hogy mi van vele. Miért itt van és nem Ilminben? Ahogy megjegyzi, hogy baja esett és nem tudja, hogy merre járt, én is megfeszülök vele együtt és arcára tekintek. Mi? Nem ilyen válaszra számítottam, vagyis... valahol mélyen belül talán igen, de reméltem, hogy nem így lesz. Hogy csak egy kicsit egyedül akart lenni vagy bármi, de ezek szerint a legrosszabbat kell feltételeznem. Hallgatok és figyelek, eszem ágában sincs közbevágni szavaiba. - Az emberek fogva tartottak? De... ez nem lehet! És a családodat is? Doran, ez komoly dolog, el kell mondanod a népünknek! - fel is pattanok és hirtelen nem találom a szavakat, ahogy nem is tudok mit kezdeni a kapott információkkal. Tényleg elfogták és bántották? - Mit csináltak veled? És hogy-hogy nem emlékszel tisztán? - közelebb ülök hozzá, kezem pedig lágyan kézfejére simítom, így próbálva megnyugtatni a másikat. Milyen hülye vagyok! Nem akartam én feltépni a sebeket, de ezekről tudnia kell minden ocantisnak, hiszen ha vannak olyanok, akiket elfogtak, akkor lehet, hogy tényleg veszélyben vagyunk. Az emberi lények valóban gonoszok lennének? Én annyira szerettem volna bízni abban, hogy ez nincs így, hogy sokan előítéletesek, de kezdem felfogni, hogy mekkorát tévedtem. - Hogy sikerült elszöknöd? - úgy gondolom, hogy nem engedték csak úgy el, ha a családját még mindig fogva tartják. Lehet, hogy nem kellene ebbe jobban belemennem, mégse bírom tartani a számat, bár testem kissé megremeg, amit a másik is érezhet, hiszen itt vagyok mellette, miközben ajkamba harapok. Oly sok érzelem kerített hatalmába hirtelen, de egyelőre próbálok uralkodni magamon.
Igencsak nehéz nekem erről beszélni. Főleg úgy, hogy az emlékeim olyanok, mint valami különleges, érett sajt. Tele vannak lyukakkal, és a szaguk sem kellemes. Nem is beszélve a színükről. Az aztán az igazi káosz... Sikerül a nagy elmélkedésben kicsit el is merengenem. Arcomon valószínűleg jól látható, ahogy a múlton töprengek. Ha már kevés az emlékem, azt alaposan át kell gondolnom, hogy valami más által is értelmezhetőt mondjak róluk. - Tudod, a szökésem kapcsán vannak a legtisztább emlékeim. Ha azt kérdezed, hogy sikerült elszöknöm, nos egyben biztos vagyok: Erőszakkal. Rengeteg, nyers haraggal, ami valószínűleg már az eltűnésem után gyűlni kezdett. Visszagondolva a részletek nincsenek meg igazán, sokkal inkább az érzés, mint mikor egy szálka a tenyeredbe hatol, te pedig végre kirántod némi grimasszal. Csakhogy itt a szálka sokkal inkább egy tőr vagy dárda, ami tenyered helyett a szívedet találta el. Miközben pedig két kézzel markolod, a grimasz sokkal inkább egy vad vicsor, ami egészen addig torzítja az arcodat, amíg egy állatias ordítással meg nem szabadulsz az életedet kioltani próbáló fegyvertől. A végére sikerül alaposan belelovalnom magam. Ez azonban valószínűleg nem meglepő senki számára, aki akár csak hallott már rólam. Ez a tűz mindig is bennem élt. Nem úgy, mint az a rideg, elemző én, aki időnként felbukkan az előkerülésem óta. Igaz, ez pont annyira furcsa viselkedés csak, amit simán betudhat bárki az átélt nehézségek lelki terhének. - Mindösszesen annyit tudok, hogy valakit vagy valakiket bántottam, hogy kiszabaduljak. Az emlékeim olyanok, mint a legfelső polcról levert agyagkorsó, aminek a szilánkjait megpróbálom összeragasztani. Baromi nehéz érzés, az az igazság. Csak villanások, pillanatok vannak meg. Közben persze szeretném is kideríteni, pontosan mi történt, és mi lett a családommal, de ahhoz segítségre lesz szükségem, ezt már tudom. Ezzel befejezem a kis monológomat, és tekintetemet Krizia barna szemein pihentetem meg. Egy fáradt mosolyt ejtek meg, amiben benne van egy adag világfájdalom, vegyítve az igazi Rang-féle előre tekintéssel, ami mindent megold, mindig, csak az eszközt kell megtalálni hozzá.
Én mindig próbáltam pozitív szemmel nézni a világra és a legjobbat feltételezni az ocantisokról és az emberekről is, mégis, amik most szóba kerülnek, meglehet, hogy mindent felülírnak majd. Tényleg képesek lennének a jövevények bántani a népünket? Tudom jól, hogy mi mindent tehetnének velünk, de mi ezt nem hagyhatjuk. Összetartóak vagyunk és együtt erősek. Mégis, mélyen belül addig nem merem teljesen elítélni őket, amíg nem találkoztam egy emberrel sem, és akár csak mi, úgy Ők is különbözhetnek. Nem lehetnek mind egyformák és kegyetlenek. Doran történetére viszont kíváncsi vagyok, de sejtem, hogy csak rész információkat fogok majd hallani tőle, de az is elég. Meséljen csak annyit, amennyi jól esik neki, én semmire se kényszerítem, eszem ágában sincs. Így is túl fájó az a seb, amit most goromba módon feltéptem. Már meg is bántam, mégis, hogyan máshogy juthatnék információhoz? - Igen, sejtettem, hogy az erődre szükséged volt hozzá. - bólogatok aprókat, miközben egyre különösebbnek tartom a másikat. Az elméje megsérült és ez most határozottan látszik. Néha olyan, mintha nem is Ő beszélne, nem az a Doran, akit én megismertem. Bár... hallottam már róla dolgokat, de nem ismertem oly mélyen, ahogy bizonyára mások, így testem is megfeszül a szavakra. - Mondd el a népünknek és biztos vagyok benne, hogy indítanak majd egy keresőcsapatot a szüleid kiszabadítására. - mindenképpen ezt kell tennie. Ez egy olyan lépés, amit más nem intézhet helyette, így ha komolyan gondolja, akkor lépjen. - És bár én nem vagyok harcos, rám is természetesen számíthatsz! - de szeretnék azzá válni, mégis, vajon a jellemem engedné, hogy bárkinek ártsak? Ha a cél szent, mint most, akkor igen. Muszáj erősebbnek lennem lelkileg is. Aprót sóhajtok, majd végül lesütöm szemeimet. - Sajnálom, hogy szóba hoztam. Nem akartam fájdalmat okozni... - lelki sebeket ejteni rajta. Lassan felkelek, majd a távolba nézek. Már tényleg későre jár. - Nem sétálunk lassan vissza? - nem akarom, hogy aggódjanak értem, mert bár most haragszanak rám, mégis a szüleim lánya vagyok. Doranon most nem tudok segíteni, jelen pillanatban kevés vagyok hozzá és van mit átgondolnom nekem is.
Életem legboldogabb napjai elé nézek. Pár napja már Larissa Malinor néven szerepelek minden egyes hivatalos aktában. Ez pedig mérhetetlen nagy boldogsággal tölt el. A világ legjobb és legrendesebb férfijával hozott össze a sors, akit mindennél jobban szeretek. Nagy örömömre a Consilium is megengedte, hogy együtt éljük tovább az életünket. Így lettünk mi most a Malinor házaspár és remélhetőleg majd egyszer lehetünk Malinor család is. Egy csodálatos helyen töltjük a nászutunkat és immáron itt ébredhetek fel, ami lassan megtörténik. Lassan nyitogatom szemeimet Edgar mellkasán feküdve. Aj. Annyira csodálatos ez így, hogy nem is akarok felébredni a karjaiból. Hallom a hullámzó tenger moraját és arcomon érzem a felőle érkező hűvös szellőt. Az ocan tengerpartja egyszerűen gyönyörű. Az pedig, hogy Edgaral lehetek itt még szebbé teszi az egészet. Lassan sikerül kinyitnom a szememet és felpillantok Edgar-ra. Azt hiszem alszik vagy csupán ő is úgy tesz mintha aludna és szerezné még kiélvezni a pihenés minden egyes percét. Elmosolyodom és lágyan megcsókolom arcát majd pedig a nyakát. Aztán óvatosan kikászálódom mellőle remélve, hogy nem ébresztem fel ha tényleg alszik. Felkapok magamra egy melegítőt, felveszem a cipőmet és kimászok a sátrunkból. Rögtön megcsapja arcomat a hűvös és mégis lágyan simogató óceáni fuvallat. Annyira jó érzés. Közelebb sétálok a víz fel, ami úgy ragyog a reggeli fényben, mint a gyémánt. Ennél kellemesebb helyen nem is tölthetnénk el a nászutunkat. Nagyon boldoggá tett Ed azzal, hogy elhozott ide. Mikor már elértem a víz közelébe leveszem lábamról a cipőt, hogy érezhessem a víz simogatását a lábamon. Immáron csupasz lábbal közelítek a víz felé és amikor már a bokámat is ellepte a víz megállok és csak élvezem az óceán csiklandozását. Eszembe jutnak a régi emlékek, amikor kiskoromban önfeledten játszadoztam a parton ha a tengere mentünk nyaralni a szüleimmel. Milyen szép is volt. Aztán később meg Nick-el voltunk el a tengere, ott fogant meg a legjobb dolog az életemben, ami sajnos elég gyorsan el is szállt. Annyira bele sajdul a szívem még ennyi idő után is, hogy rögtön sírni támadna kedvem. Annak idején nem hittem azoknak, akik azt mondták egy ilyen elvesztést nem lehet elfelejteni soha és nem fogja elfeledtetni azt az idő velünk. Hogy ez is csak egy mondás és nem több. Aztán én is áldozatául estem ennek, most már tudom, hogy semmilyen veszteséget nem lehet elfelejteni és azt semmi nem fogja tudni enyhíteni. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy valaki van mögöttem. Ha jól sejtem a drága férjem az Ed. Gyorsan letörlöm arcomról könnyeimet, hogy el tüntessem szomorúságom nyomait. Aztán hátrafordulok egy mosolyt erőltetve magamra.
Ki ne lenne izgatott élete egyik legszebb időszaka előtt és én sem vagyok ez alól kivétel. AZ Esküvő csodaszép volt és lélegzetelállító volt Lara. Még mindig ámulok, ahogy visszagondolok arra a pillanatra, mikor megláttam abban a csodás ruhában. Olyan volt, mint egy égi tünemény, és ahogy közeledett felém… mintha egy Angyal lépkedett volna.. Teljesen elvarázsolt… Még most is elakad a lélegzetem, ahogy visszagondolok arra a napra. Lehet, hogy másnak nem tart örökké ez az érzés, hogy emlékezzen rá, de nekem nagyon is belevésődött a lelkembe és a szívembe zártam. A nászutunkat az Ocanon töltjük, bár nem olyan fényűzően, mint amit mások gondolnák, de úgy érzem, hogy nem a luxus vagy éppen a modern épület tenné ezt a hetet csodássá, hanem az, hogy egymással lehetünk. Talán nem is baj, hogy egy sátrat választottunk magunknak és nem egy Telepes épület valamelyikét. Az érkezés teljesen átlagosan zajlott, bár a Tengerpartra érve egyből megcsapott a víz sós illata és a hullámok lágy ritmusa. A sátor felállítása sem okozott nagy nehézséget, bár nem lehetne mondani, hogy teljesen tudtam koncentrálni a feladatra, mikor a gyönyörű Arám körülöttem serénykedett. De végül elérkezett a másnap reggel és most is szorosan magamhoz ölelve fekszünk a hálózsák alatt, ami az éji hűvöstől megvédte felhevült testünket. Az időnek most nincs jelentősége és olyan jóleső érzés a közelemben tudni a feleségem, hogy szinte álmot érzek az álmon belül, annyira boldognak érzem magam. Mikor kinyitom a szemem, nem látom magam mellett Larát. Kidörzsölöm a szememből az álmot és kikászálódom a sátorból, hogy megkeressem. A Nap nemrég kelt fel és aranyló fénye úgy ragyogja be a víz felszínét, hogy szinte táncolnak a napsugarak minden egyes hullám tetején. Larát megpillantom a sekély vízben és lassan közelebb lépek hozzá, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkapom, de a lendülettől el is sodrom, hogy mindketten a puha homokon kötünk ki. -Jó reggelt Mrs. Malinor!- hajolok fölé, ahogy kimondom szavaim, és nem tagadom, hogy hatalmas boldogság kerít hatalmába, hogy a feleségemként köszönthetem immár. Az arcába lógó rakoncátlan tincset visszaigazítom a füle mögé, s lágyan érintem ajkát, amit minden percben megtennék. Aztán ismét szemébe nézek, hogy elvesszek a tükrében, de látom, hogy könny áztatta apró cseppek gördültek le belőle. -Valami baj van, Kedvesem?- nézek rá és nem tudom mi miatt lett most szomorú. Talán van valami baj, amiről nem tudok, vagy én okoztam neki bánatot valamivel? Azt akarom, hogy boldog legyen, és soha ne gondoljon semmi rossz dologra, mert én mindent meg fogok tenni, hogy minden nap mosoly legyen ajkán.. azokon az érzékien ívelt csodákon, amit érintve, a mennyben érzem magam… - Mi történt?- nézek rá várakozón, de nem akarom erőltetni, ha nem akar beszélni róla, bár nagyon szeretném tudni, hogy mi bántja…. Mert most már mindenünk közös, ahogy a nevetésünk, úgy a bánatunk is.
Jól sejtettem, hogy van valaki mögöttem. Ám mire megfordulnék már le is teper az én férjecském és mindketten a földön heverünk se perc alatt. Annyira imádom, hogy ilyen gyerekes, játékos is tud lenni néha. Ugyanakkor férfias, bátor és erős ha kell, aztán meg érzelmes kedves és nagyon figyelmes is. Éppen mire van nekem szükségem. Ezt pedig olyan nagyon szeretem benne. Azt hiszem emiatt szerettem belé és szeretem ma is, na meg ki ne hagyjuk azt is, hogy eszméletlenül jól néz ki. Arra sincs időm, hogy kitöröljem szemeimből a könnycseppeket, hogy ne lássa sírásom, szomorúságom nyomait, rögtön ajkamra tapad. Én pedig képtelen vagyok ellenállni neki, olyan eszeveszettül jól csókol, hogy azonnal elolvadok tőle. Mikor elenged rögtön a szemembe néz, képtelenség, hogy észre ne vegye a könny áztatta szememet. Na igen rögtön rá is kérdez, én pedig kikászálódom alóla, letolva magamról őt. Teszek pár lépést a víz felé, magam előtt összefont karral. - Semmi. Nem történt semmi. Nem fontos. - igazából de nagyon is az. Hisz már olyan régóta tartom magamban ezeket a dolgokat és annyira kikívánkoznak már belőlem, hogy emiatt iszonyatosan szorít a szívem és lelkem. Olyan régóta vártam már valakire akinek kimondhatom magamat, akiben annyira megbízom, hogy megoszthatom vele fájdalmaimat. De nem tehetem. Most nem. Nem akarok tönkretenni ezt a nászutunkat ilyen történettel és őt sem akarom szomorúvá tenni, vagy mérgessé, nem is tudom mivé. Boldoggá akarom tenni őt nem pedig szomorúvá. Szerintem most ő is inkább örülni akar és nem szomorkodni. Így inkább magamban tartom megint, ha eddig kibírtam, akkor tovább is kifogom. Habár már eléggé felemésztette lelkemet de nem baj. Most nem szabad elrontanom az előttünk álló napokat. - Nem lényeges. Ne foglalkozzunk most ezzel. Ne rontsuk el ezeket a boldog perceket, napokat. - erőltetek egy mosolyt magamra és megfordulok, hogy feléje nézzek. Pár gyors lépést teszek feléje és szenvedélyesen megcsókolom, mintegy jelezve azt, hogy nagyon szeretem őt és nem vele van problémám. Sőt boldog vagyok vele, nagyon is. Ezután elengedem ajkát és odabújok hozzá egy ölelésre. Szükségem van most erre úgy érzem. - Nagyon szeretlek. - súgom fülébe halkan. Nagyot sóhajtok magamba zárva gondjaimat, amiknek nincs most itt az alkalma, hogy kijöjjenek belőlem úgy érzem.
Imádom, mikor a semmiből előugorva meg tudom lepni valamivel. Most éppen a lendületemmel sodortam le a homokba, ahogy felé közeledtem. Már a feleségem és erre oly régóta vártam, hogy alig tudom magam türtőztetni. Gondolom, ezzel a teperéssel – vagyis reggeli köszönés helyett – jobban meg tudtam lepni, mintha a csak jó reggelt kívántam volna neki. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek a csínyek és a rosszalkodás lenne a mindennapi „dolga”. Bár, szerintem soha nem fogok felnőni ezen a téren. Ha jobban belegondolok, akkor nem is szeretnék ezen változtatni. Gyönyörű Larám meg olyan sugárzó és kívánatos, hogy eszemben sincs kihagyni vele egyetlen percet se, hogy mókázás nélkül teljen az idő. Hónapokban mérhető az a várakozás, ami most egyszerre elillanni látszik, és helyette végre, a boldogság ideje jött el számunkra. Mást nem is kívánhatnék az Élettől, mint azt a Szerelmet, amit együtt átélhetünk és megadjuk egymásnak mindazt, ami eddig a háttérbe szorult. Nem kerülte el a figyelmem az arcán végigcsorgó könnycseppek sora, de bármennyire is szeretném megtudni az okát, nem ad rá választ. Tudom, hogy mindkettőnknek sok mindenen kellett átmennie, hogy most egymáséi lehessünk, de úgy érzem, ettől a naptól fogva, már csak előre kell tekintenünk a közös életünkre koncentrálva. Kicsit vonakodva, de rábólintok arra, hogy nem szeretne róla beszélni. Kíváncsiságom persze mást mondana, de ha ő így szeretné, akkor nem firtatom tovább. Legalábbis egyelőre. Remélem, hogy elmondja nekem mi bántja, és csak mosolyt láthatok mindig a kedves arcán. -Rendben. Ahogy te szeretnéd... – bólintok, és figyelem, ahogy a hullámok felé lép. Igazából „tervet” nem eszeltem ki mára, mert spontán szeretek többségében csinálni, de most olyan kínálkozó alkalom kerekedett ki, ahogy hátrálni kezd tőlem, amit vétek lenne kihagynom. - Megnézzük milyen a víz?- ragyog fel a kitűnő ötletnek látszó gondolatom, miszerint ideje valami váratlant és kiszámíthatatlant tenni. A lágyan fodrozódó hullámok amúgy is hívogatólag hatnak rám, és ha Larám is benne van az önfeledt pancsolásba, akkor ideje megmártóznunk a sós Tengerben. Persze tartogatok neki egy kis „ösztönzést” is, ha esetleg vonakodna rá, s ha nem számít rá, akkor fel is kapnám a karomba, hogy úgy vigyem be a vízbe. Eljátszadozom a gondolattal pár másodpercig, azt elképzelve, hogy kapálózik és sikongat, amint a vállamon cipelve beljebb vinném a hullámok közé. Azt hiszem, hogy meg is fogom tenni, csak várok pár pillanatot, mit fog a kérdésemre válaszolni. Ha úgy dönt, hogy igent mondd rá, akkor se teszek le a fejemben megfordult gondolatomról. Bár azt hiszem, hogy kezdi kiismerni a bennem rejlő „játékos” énemet, de egyáltalán nem bánom. Rég volt részem boldogságban, és most azt szeretném, hogy érezze minden percben, hogy én is azzá szeretném tenni, ahogy ő engem.
Ed természetesen mindent rám hagy, ha nem akarok beszélni róla ő nem erőlteti. Ez persze kedves meg aranyos. De most valahogy inkább idegesítő, hogy ennyire nem érdekli mi van velem. Néha azért elvárnám, hogy kissé erőteljesebb legyen a kapcsolatunkban. Ne hagyjon mindent rám. Úgy érzem most inkább arra volna szükségem, hogy kifaggasson különben szétrobbanok ettől a nagy titoktól. Vagy nem is tudom. Csak ne legyen ennyire engedékeny. - Nem akarom megnézni milyen a víz. - válaszolom morcosan. Aztán megbánom, hogy ennyire durván válaszoltam neki és feléje fordulok. - Ed. - kezdek bele aztán kicsit lehajtom a fejemet. Azt hiszem most már muszáj elmondanom neki túl sokáig tartottam magamban. Edben pedig úgy érzem megbízhatok és végül is szeretem őt. Nem szabad, hogy titkunk legyen egymás előtt. Éppen ezért akarom most neki elmondani azt, ami mg mindig nyomja a szívemet. Megragadom a ekzét és kissé távolabb húzom a víztől ha engedi, hogy leüljünk a homokba. - Azt hiszem ideje neked elmondanom pár dolgot. - kezdek bele a mesélésbe. - Szeretlek és megbízom benned. Úgy gondolom, hogy nem szabad, hogy titkunk legyen egymás előtt pont azért, mert már egyek vagyunk. - veszek erőt magamon ahhoz, hogy valahogyan belekezdjek a mondandomba. - Máskülönben is túl sokáig tartottam már magamban. Azt hiszem megkönnyebbülnék ha végre elmondhatom valakinek és főleg, hogy pont neked. - fogom meg kezét és a szemébe nézek. Majd elengedem kezét és a tengert bámulva kezdem el történetemet. - Szóval.- veszek egy nagy levegőt. - Tudod, hogy az egyik barátod avagy csapatod tagjának felesége voltam Niconak - szinte levegőt sem veszek miközben mesélek. - Akkor amikor te láttál minket együtt még minden jól ment. De hamar kihűlt a kapcsolatunk, már nem voltunk olyan jól meg, mint az első pár hónapban. Szinte folyton csak veszekedtünk az utolsó időkben. - furcsa de nem érzek semmi bánatot emiatt. - Már majdnem elváltunk. De ekkor megtudtam, hogy terhes vagyok. Így csupán emiatt együtt maradtunk. - teszem hozzá ezt is őszintén be vallva azt, hogy már nem szerettük egymást. - A kisbabánknak én nagyon örültem. Semmire sem vágytam jobban, mint egy gyerekre. Az sme zavart, hogy ez a gyerek pont Nico-tól van, akit már egyáltalán nem szerettem. - annyira jól esik ez az őszinteség és az, hogy elmondhatom neki a fájdalmamat. - De úgy tűnik túlságosan hamar kezdtem el örülni a kicsinek. - hajtom le a fejemet miközben ujjaimmal játszom. Érzem egy könnycsepp jelenik meg szemem sarkában és kissé belesajdul a szívem. - Szőrnyű nap volt. Arra emlékszem csupán, hogy hatalmas robbanás keletkezik aztán meg elsötétül minden. - hirtelen megcsapnak az emlékek. Az az éget szag, a sok kiáltás és aztán a nagy semmi... Pár percig csendben maradok, amíg újra erőt veszek a tovább meséléshez. - Azt mondták napokig küzdöttek az életemért és a kicsiért. És persze az apjáért is. De hármunk közül csak engem tudtak megmenteni. - amikor ezt kimondom már folynak a könnyeim. - Elvesztettem mindent egy pár perc alatt. Összetörtem. Csak sírtam és sírtam. Tudom nem szép dolog ilyet mondani, de talán a kisbabám elvesztése fájt a legjobban. A rehabilitációm hosszú idő be telt, ami alatt én sokszor azt kívántam bárcsak én se éltem volna túl. De itt vagyok. - kezemmel letörlöm könnyeimet és egy mosolyt erőltetve arcomra felnézek Edre. - Hát ez az én történetem. - remélem nem haragszik meg, hogy elmeséltem neki. De úgy érzem muszáj volt, hogy végre kimondjam. - Furcsa de annyira megkönnyebbültem, hogy elmondhattam neked. - bújok hozzá közelebb ha megengedi. - Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem és annyira de annyira szeretlek. - pillantok fel rá.
Hétf. Dec. 10, 2018 9:17 pm
Jelen pillanatban nem tudom hova tenni a srácot. A megjelenése is megdöbbentett, azt hittem, hogy egyedül vagyok itt, de mégse, így most csak meglepetten nézek felé, miközben hallhatja is kérdéseimet. Persze, hogy aggódtam miatta is, és tudom jól, hogy sokak nem tudják, hogy mi van vele. Miért itt van és nem Ilminben? 
