Középső gyermek vagyok a családban. Számomra ez a helyzet nem volt szerencsés. Apám elvből ragaszkodott hozzá, hogy a fiai követik őt és nem fogadott el semmilyen más lehetőséget. Lucius, drága bátyám ennek remek példája. Jó génekkel rendelkezett és apánk szeme fénye. Ő nem ellenkezett a családi szabály ellen, sőt örömmel lépett Arthur nyomdokaiba. Aztán jöttem én. Viszonylag hamar megállapították, hogy fizikálisan nem lehetséges, hogy kibírjam a kiképzést. Ez volt az a pont mikor apám megállt fiának tekinteni. Nem lettem a szemében más, csak egy nyüg, egy senki, akitől megakar szabadulni. Lucius ezt ki is használta. A nyomás és apánk képe ráragadt így sokszor keserítette meg napjaimat. Mindig felettem magamnak a kérdést: Szeret e egyáltalán?
A válasz sosem volt biztató. Nehéz volt azt gondolni, hogy igen,számítok neki valamit.
Williamnek nehezebb dolga volt. Egy sikeres és egy sikertelen báty után rajta állt kihoz szégyent a családra. Én, a semmirekellő puhány fiú, aki nem képes semmire és inkább az űrben van helye. Vagy nem enged a szigorúak és másnak áll ezzel bizonyítva apánk az, aki elcseszte az egészet.
Ennek ellenére én ott voltam William számára. Segítettem, szerettem. Amit csak tudtam megadtam neki. Oltalmaztam, védtem. Mikor tudtam bevállaltam helyette az atyai szigor lesúlytó csapásait. Nem akartam, hogy így nőjön fel és e közben megfeledtkeztem magamról. Nem vettem észre a ragadozó, aki épp becserkészni próbál. A vad, aki türelmesen vár a megfelelő pillanatra, hogy törékeny testemet megkaparínthassa.
Azon az éjjelen összekuporodva, könnyeimbe folytva magamat küzdöttem. Mocskosnak éreztem magam. Olyan kosz tapadt testemre, melyet nem tudtam lemosni. Egészen mélyre a csontomig hatolt, szinte égetve.
Ekkor toppant be William. Elszégyeltem magam. Nem szabadott volna így látnia, megtörve. Tudta, hogy nagy a baj hiszen akkor sem sírtam, mikor tulajdon apánk emelt rám kezet. Nem szóltam neki semmit. Láttam, hogy rémült és legbelül nem tudja mit csináljon. Így magam mellé fektettem és vigasztalva a számára megszakott dalt énekeltem el neki, ezzel elaltatva őt. De én nem aludtam. Nem tudtam. Fejemben gondolataim cikáztak. Lassan már az örületbe kergettek az állandó kattogásukkal. Azt akartam, hogy vége legyen. Elaludjak és soha többé ne ébredjek fel. De nem így volt. Volt valami, ami nem hagyott nyugton. Egy érzés, mely lassan erősödött és mindent eltarolt. Hála. Hálás voltam a férfinak, aki megérintett. Általa olyan figyelembe részesülhettem, amiben eddig nem. Tetszett, hogy volt valaki, aki figyelt rám. És többet akartam. Akartam, hogy rám figyeljenek, hogy érjek valamit, mégha csak pár percre is.
Ezek után nem volt ritka, hogy férfiak társasága fogott körbe, akár több is egyszerre.