Élek. Most már biztos vagyok benne, hogy élek. A fájdalomcsillapítók zsibbasztó ködén át is érzem minden porcikámat, ahogyan szétesnek, majd újjáformálódnak. Valahol a távolban az életfunkciókat figyelő gép pittyeg -az a távol valószínűleg mellettem van, csak az észlelés nem jön össze -, a zaja összemosódik a többiével. Vajon mennyien vagyunk itt? Hányan úszták meg és kik azok, akik.... ha tudnám, megingatnám a fejemet elkeseredettségemben. Naivság azt hinni, hogy a harc nem követelt életet. Az enyémet, a tiédet, barátokét, családét. Freya. Peterson, nagyon remélem élsz.
- Mmmm. - akármit is akarnék mondani, az egy időre nem jön össze.
Mit mélytorkoztatnak velem ilyen lelkesen? Lélegeztetőgép? Helló... Valaki... valaki legyen szíves észrevenni, hogy ébren vagyok.

Ó, anyám. Annyira nem kellemetlen ez a magamhoz térési procedúra, mint amilyen az eszméletvesztési, ripityára törési volt, de ha lehet mellőzném a jövőben. Vagy megúszom egyben, vagy meghalok, innentől kezdve nem játszom a kényelmes középúton. Haha. (Miért nem nevet senki a viccen?) Fáj minden, ahogy kiszedik a csövet a torkomból, ahogy az köhögsére ingerel, még az önkéntelen fingás is meggyötör.
- Hé... - nesznek is alig nevezhető hangot csikarok ki magamból, a nővér szavai eljutnak a tudatomig, valami csoda folytán apránként fel is fogom azokat.
Összeégett bőrzsák vagyok, telistele törött csontokkal, a helyzet nem rózsás, de azért idővel összefognak puzzleözni. Addig örüljek, hogy élek.
- Pet...ers...on? - tekintetem a nőre fókuszál, gondolatban mosolygom, azt nem tudom, ez mennyire látszik a kötések fedte képemen.
- Hé... - hatalmas szikla esik le a mellkasomról.
Él. Élek. Élünk.

Belül nevetek, de az elméletet nem ültetem át gyakorlatba. Nincs az az isten, hogy én most ténylegesen megmozduljak. Akarat és erő híján az orvosi utasítás is mozdulatlanságban tart, nem tudom mivel nyomtak tele, mi fércel belülről, mi forraszt, de az csak akkor működik helyén, ha én is maradok. A helymen. Amennyire lehet felpóckolnak, innen máris szebb kilátás tárul a szemeim elé.
Peterson.
- Örülök... hogy ennyire...mulattat a dolog. - rekedtes hörgedezéssel felelek a másik szavaira, de mélyen legbelül igazat kell adjak neki.
Úgy viselkedtem, mintha nem lenne holnap, és fogpiszkálóval mentem a kardvívásba. Óvatosan sóhajtok egyet, ami pedig az evészetet illeti, az nekem csövön keresztül érkezik, roppant elegáns módon.
- Egészségedre. Jól áll. Mosolygok, ha nem látszana. - teszem hozzá, aztán lehunyom egy kicsit a szemeimet.
Vaó. Ki gondolta volna, hogy a világ túl intenzív is tud lenni, miközben soha nem elég? Fárasztó.
- Hogy... mi történt veled? Tudod kiket veszítettünk el? - szegezem a kérdést Freyanak, mert ezen is túl kell esni és akkor már ne halogassuk.

Csöndesen hallgatom Freyat, bólintanék a válaszára, de mint említettem az ilyesfajta mocorgás, virgonckodás egyelőre nincs a menün. Majd bepótolom, amint újra képes leszek mozdulni.
- Hah, köszönöm, hogy nem tettetek párnát a fejemre, ha már idáig eljutottam. Hogy horkoltam. - fájdalmas nyekergéssel nevetem el magamat, aztán próbálnám a kezemmel a másikét fogni.
Több, kevesebb sikerrel megy a művelet, rábízom az irányítást. Halk sóhajjal veszem tudomásul a hajóval történteket, ezen a ponton jut eszembe Azarov is. Mivel azonban Freya meglepően jó kedélyű, kétlem, hogy a cimborája elhunyt volna. Furcsa megkönnyebbülés ez, de megtartom magamnak.
- Alszol majd mellettem a földön? Mert akkor benne vagyok. - ide most mindenki képzelje azt, hogy csábosan vonogatom a szemöldökömet, amik valószínűleg leégtek és kötések nélkül még hülyébben festenék most ki.
- Kifejezetten örülök, hogy akkor este meglátogattalak. Mostani állapotomban nem nagyon tudnám bizonygatni, hogy megéri velem lenned. - újabb nyögvenyekergős nevetés.
Anyám, valaki felcsavarhatná a morfint.

No, igen. Túléltük a harcot, a Jola félig trotya, az emberek trotyák, ilyenkor nem egyszerű a dolgok habosbabos oldalát nézni. A praktikum és a az azonnali intézkedések ideje következik, aminek a gondolatától kiráz a hideg. Is. Azt hinnéd a győzelmet diadalmenet követi, harsonaszó és vidámtömegek, erre szembesülni kell az undorító valósággal.
Élet, így szeretlek én.
Sóhajtok egyet, fáj a tüdőm, fáj a mindenem, de örülök, hogy fáj. Nesze neked, Powell, megmaradtál.
- Csak vicceltem, Parancsnok. Csak vicceltem. - cukkolom a nőt, ő visszakacsint, én azzal meg sem próbálkozom, nem vagyok biztos benne, mennyire együttműködőek az arcizmaim velem.
Egyáltalán semmiben sem vagyok biztos.
- Ott kint... kész voltam elfogadni, hogy vége. Ennyi volt. - szólalok meg végül, újabb sóhaj, nem tudok Freya szemeibe nézni, így inkább a falat bámulom.
- Nem akartam, hogy miattam bárki meghaljon. - fűzöm hozzá csöndesen, és nem mintha magyarázkodnom kellene, de valahol mégis azt teszem, tudnia kell nem a semmiért hagytam volna hátra.