A bűntudat, bármennyire is megbocsájtó Freya, azért ott ül a mellkasomon. Tényleg lehettem volna előrelátóbb, tényleg gondolkodhattam volna józanabbul és akkor most nem itt lennék. De bármennyire is megvetem magamat a felelőtlenségért, igaza van a nőnek. Most már van vesztenivalóm, és nem engedhetem meg az efféle manővereket...
Aztán reméljük valóban tudom tartani ezt az ígéretet.
- Igenis, asszonyom. - a tekintetemmel szalutálok, majd elmosolyodom.
- Meddig leszünk még itt? Vagy egyáltalán mondtak valamit az orvosok? - nézek Petersonra.
Eddig is ő volt a párosunk bombázója, most sem happolom el tőle a rivaldafényt, ami a megjelenésünket illeti, és ha nem is leszek soha többé lehengerlően jóképű, azért jó volna tudni, mikor szabadulhatok meg a katéteremtől.
- Megnéztem volna, hogy agyabugyálsz el másokat. Sokkal kellemesebb az élmény, mikor nem rajtam porolod el a rosszkedvedet. - vigyorgok, vagyis próbálkozom vigyorogni.
- Most már minimum főparancsnoknak kell lenned. Vagy alkapitánynak. - bólogatok.

- Igyekszem szót fogadni. Nagyon nem is tudnék most merre menni. - kötés, kötés, infúzió, egy cső itt lóg ki belőlem, a másik ott... bármennyire is frusztráló a helyzetem, jelenleg ezek kellenek a szimpla létezéshez.
Elhallgatok és figyelmesen hallgatom a nőt. Megértem az ő álláspontját is, maximalista, és hajlamos olyasmiért is hibáztatni magát, ami felett egyszerűen nincsen hatalma. Bár tudnék valami okosat mondani, mégha közhely is. Helyette azonban némaságba burkolózom, a szituációnkon nem segít a Coelho-s porhintés, a sorsot emlegetni megint baromság volna.
- A kapitány biztosan megértené, ha így döntenél. És enm szégyen, ha egy kis visszavonulást akarsz, Freya. Sok minden múlik kettőtökön, a csapaton. Ez most így alakult. - vállat vonnék, ha menne, de nem megy.
- Egyéb tervek, míg minden vissza nem fordul a rendes kerékvágásba? -

Elkerekednek a szemeim a kötések árnyékában, aztán csak a belsőszerveim épsége érdekében nem röhögök fel.
- Édes, az a nap, mikor a Kapitány úgy dönt, hogy én parancsnoki rangot kapok, lesz a nap, mikor végleg mindenki beadja a kulcsot. Nem kell még csak vicc szintjén sem tartanod ettől az eshetőségtől. - ingatom meg a fejemet, aztán csak élvezem az óvatos csókot, amit Freya nyom az ajkaimra.
- Ilyesmire. Furcsa, miután az ember nekidurálja magát a halálának, a jövőt tervezgetni és a hogyan továbbokon gondolkodni... bizarr érzés. - jegyzem meg, majd szépen bekussolok, hiszem megígértük, nem fog több szó esni a halálról, halódásról és egyéb nemlétezésről.
Elnyomok egy felszakadni készülő sóhajt, aztán tekintetemet a nőre emelem, legszívesebben magamhoz húznám, aztán csak ölelném és élvezném, hogy itt van velem, érezhetem a testének melegét, hallgathatom, ahogyan erőteljesen dobban a szíve. De ehelyett... brunyálok.
A vizeletes tasak pedig diszkréten telik meg félig az ágyam mellett, a készülék jelez, egy nővérke pedig ninja üzemmódban érkezik, hogy kicserélje a zacskót.
- Azt hiszem ezek után már elmondhatjuk, láthattál a gödör alján. Nincsen lejjebb. - köszörülöm meg a torkomat.

Mindig is értettem hozzá, hogy megteremtsem a hangulatot és ez most sincsen másképpen. A nővérke kedvesen és megértően mosolyog, aztán távozik is az aranyesővel, ami remélhetőleg szabályszerűen lesz kiöntve és nem hull a szép kis házra meg a jó anyámra. (Hogy ezt honnan szedtem?)
- Hidd el nem terveztem így. A hólyagom még mindig makacskodik, de a székletet vitézesen tudom kontrollálni. - kacsintok a nőre, azt hiszem a flörtölési technikám csúcsait verdesem a bélműködésemről beszámolót tartva.
Ha ezek után sem hagy el a parancsnok, akkor ebből előbb-utóbb lagzi lesz és Hicks kaszálni fog a fogadáson. (Nem mintha fogadtunk volna. Hicks nem olyan. Én sem vagyok olyan. Mindketten tisztességes, komoly hozzáállású felnőtt emberek vagyunk. Hm.)
- Szóval. Ünneplés, mi? Benne vagyok. Alig várom. - vigyorgok a lányra, aztán amennyire a korlátozott lehetőségeimtől telik, arrébb csüviszkelek, hogy az oldalamon egy kis helyet nyerjünk.
- Ezen az oldalamon 89% lezsibbadt vagyok, bátran bújhatsz. - biztatom, cukrosbácsikat megszégyenítően édesgetve őt magamhoz.

Lassú, mély lélegzeteket veszek, oldalamon a nővel, akit szeretek, azt hiszem tényleg kár lett volna idő előtt meghalni.
- Nem okozol fájdalmat, ne aggódj. - biztosítom Freya-t arról, hogy minden rendben, közelebb bújhat.
Eszembe jut az ütközet előtti éjszaka, hasonlóképpen aludtunk, összebújva - akkor még rendezettebb belsőségekkel rendelkeztem - és ugyanezt a végtelen nyugalmat éreztem. Nem kavarogtak bennem kérdések, nem voltak kétségeim affelől, hogy ez így jó, vagy működhet-e. S lám, itt vagyunk. Túl a nehezén, ám közel sem olyan távol a startvonaltól. Egy élet előttünk, igaz?
- Ha nem mocorogsz túl hevesen, így tudunk maradni. Ami jelenleg be tud állni, az maximum a derekam jelenleg, azzal meg nem sokat baszhatunk. Szó szerint. - a romantika csak úgy ömlik az ajkaimról, óvatosan odahajtom a fejemet Freya fejére.
És így maradok. Tényleg, mert beáll a nyakam is, ha pedig a parancsnok nem mozdítja el, akkor így éjszakázunk.
- Au? - nyögök fel.