A fájdalom minden árnyalata átcikázik rajtam, jó pár pillanat kell, mire szóhoz bírok jutni és naná, hogy Peterson pánik üzemmódba kapcsol.
- Ühüm. - hümmentek haloványan, kilégzés, belégzés, próbálom ellazítani a testemet és kiengedni a görcsből.
Ha ez nem fog javulni, esküszöm megkérem Azarovot, hogy váltsa be az ígéretét és lökjön ki a zsilipen, mert ennél a halál is jobb. Eltelik néhány perc, mire rendeződik a helyzet, és az agyam valamivel jobban összehangolódik a testem többi részével. Semmi hirtelen mozdulat, semmi csábító összebújás.
- Megmaradok. A testem nem akar az eszemre hallgatni és... ez lesz belőle. - megtört vigyort villantok a nőre, aztán a párnára hanyatlok.
- Nem muszáj itt strázsálnod velem. Elég szánalmasnak érzem magam így is. - szólalok meg újfent és sosem voltam überönérzetes, de valamikor ezt is el kell kezdeni.

- Én csak.... - nehéz megfogalmazni mi is zajlik le bennem egészen pontosan.
Természetesen nem akarom, hogy itt hagyjon, ám a másik felem most szeretné valami mély gödörbe elásni magát, aztán ott fetrengeni az önsajnálat ragacsos iszapjában. Senki ne keressen ebben különösebb értelmet, logikát pláne ne, nem lesz vele szerencséje.
Már éppen valami bocsánatfélére nyitnám az ajkaimat, mikor sípolás töri meg a beállt furcsa csöndet. Látogatónk érkezik, ráadásul nem is akárki: A kapitány az.
Szeretnék tisztelegni neki, ebben mindössze a fájdalmaim és a bekorlátozott mozgási lehetőségeim tartanak vissza. Tiszteletteljesen biccentek, úgy hallgatom a férfi szavait.
- Igenis, Uram! Legközelebb jobban átgondolom a tetteimet. - a plecsnire nézek, lassan forgatom az ujjaim között, aztán rámarkolok.
- Köszönöm, Kapitány. - teszem még hozzá, pillantásom Dobrik és Peterson között jár, ha esetleg valamit megbeszélnének, akkor....nos, nekik kell félrevonulniuk, mert én legnagyobb igyekezetemben is pusztán a géztekercset tudnám a fülembe tömködni, hogy némi privátszférfát biztosítsak nekik.

Értékelem mind a dícséretet, mind a megdorgálást és még csak ellenkezni sem tudok. Egyikkel sem, mert előbbinek a sérült egóm örül, az utóbbit pedig a szétroggyant testem veszi tudomásul. Nem egyszerű ez, én mondom nektek. Gyerekek, igyekezzetek ne címeres barmokként létezni, mert előbb-utóbb többel kötitek be, mint hinnétek.
Csöndesen hallgatok a Kapitány és a Parancsnok beszélgetését, ujjaim között öntudatlanul forgatva az érmet, aminek hűse jóleső érzéssel tölt el, közben meg... na, most már komolyan, ideje összeszedni magadat, Powell. Veszek egy mély levegőt és félreteszem a nyavalygást. Dobrik kérdése ránt ki a gondolataim közül.
- Uram, odamegyek, ahol hasznomat veszi. Ha a hídon, akkor rendelkezzen velem! - biccentek beleegyezőleg, ugyanis a zsigereimben érzem, egyelőre nem tudnék az a pilóta lenni, aki üti a Jola mércéjét.
Ebben az állapotomban egy ideig biztosan nem.
- Jó kérdés, kapitány. Bízom benne. - kissé elhalkulok, ennek az eshetőségébe nem igen gondoltam bele.

Komolyan figyelem a kapitányt és a mondandójára egyetértően biccentek. lesz mit megemésztenem, de szerencsére - vagy ellenkezőleg - most elég időm akad a döntéshozatalra. Mindenki kivan, lábadozik, egyelőre igyekszünk visszaépíteni az életünket a normális kerékvágásba.
A harmadik gyerek említésére nekem egyből a varjú jut eszembe, de hallgatok, hagyom, hogy a kapitány és Freya kibeszélgessék magukat, hiába, csak közeebbi viszonyban állnak egymással, mint én. Legalábbis ami Dobrikot illeti, Peterson más kategória... hehe. Baszki, még a belső monológjiam is szánalmasak.
- Igenis, Uram. Amint döntöttem, jelentkezem. - visszatisztelgek, ami nem sikerül fényesre, de bízom benne, ezt most elnézik.
Miután a kapitány távozik, Freyára emelem a pillantásomat.
- Nos, mit szólsz ehhez? -