pszichiátriai rendelô és terápiás szoba

Legénységi fedélzet

Dr.
Roxburgh és dr. Valentine birodalma. A legénység nagy ívben kerüli, így mindig csend és nyugalom uralkodik a környékén. A Rendelők kis, kellemes hangulatú szobák, néhány székkel, egy íróasztallal, és fura szobanövényekkel. A terápiás szobákban kényelmes fotelek és egy szófa kapott helyet.

A folyosók csendesek. Az emberek vagy pihennek, vagy éppen a munkájukba süppednek bele. Még mindig nincs itt az ideje a lazításnak. Már sokat haladtunk a javításokkal, de nem vagyunk készen. A gépészek rengeteget dolgoznak, ahogy mindenki más is. Szerencsére a gyengélkedő kezd kiürülni. Szép lassan mindenki felépül.
Ami engem a naéokban motivál az az, hogy lassan elkészül az új lábam, ami talán végre segít elfeledtetni velem azt a napot. Békésen sétálok a folyosókon, körbe járok. Csak egy olyan ellenőrzésként. Kissé fáradt vagyok, mert az elmúlt napokban nem aludtam túl sokat, de nem csak én vagyok így ezzel. Jó lenne már ismét pihenni...
Ahogy megpillantom Leda ajtaját kicsit sietősre veszem a lépteimet. Már csak az hiányozna, ha kijönne az ajtón és elkapna engem. Lépek egy nagyot és... Mi a franc? A lábam nem engedelmeskedik én meg a földön landolok arccal előre. Reflex szerűen teszem le a kezeimet, de attól még az érkezés nem túl kellemes.
-Mi a picsa?-Nézek le a lábamra. A harc előtt javította meg Azi. Azóta semmi baj nem volt vele... Nem hiszem el, hogy már megint baszakszik velem.

Imádok olvasni, de sajnos nincs rá túl sok lehetőségem. Mióta a gyengélkedőn is be-besegítek, még kevesebb, mint korábban. Most, hogy van egy gyakorlatilag tejles szabad napom, elégedetten nyújtózom el a kanapén és a tabletemen olvasgatok, míg a két kis takarítórobot tisztára pucolja a helyiséget. Amikor a kanapéra kerül a sor, átülök a fotelbe, majd onnan vissza a kanapéra, hogy minden csacsogjon-ragyogjon, mire a holnapi első páciens, Azarov hadnagy megérkezik. Az ő terápiája előtt mondjuk nem is árt egy kis pihenés és idegnyugtatás, afféle előkészítés a kedd hajnali találkozásra. De az még odébb van, úgyhogy elhessegetem a gondolatot, és olvasgatok még egy kicsit, amíg tart a takarítás.

Ahogy a kis takarítórobotkák befejezik a munkát a terápiás szobában, boldogan nyitok ajtót nekik, hogy kiengedjem őket további dolgukra, én pedig visszatérhessek az édes semmittevéshez. A folyosóra nyíló ajtó viszont ritka és meglehetősen fura jelenetet tár a szemem elé. Ahogy feldolgozza az agyam, amit látok, rögtön odaugrom a parancsnokhoz és letérdelek mellé. - Parancsnok, jól érzi magát? Hadd segítsek! - ha engedi, megnézem a fura szögben álló művégtagot, és megpróbálok igazítani a kifelé tekeredő bokaizületen, bár nagyon úgy tűnik, hogy ezt nem én fogom megoldani. Ha ezt ő is elkönyveli, akkor jöhet a következő lépés. - Jöjjön, segítek felállni és az irodában megvárhatja a....szakértő segítséget. - nem hiszem, hogy szeretné, ha bárki is így látná őt, de azon, hogy én itt vagyok, már nem segíthet. A többit viszont el tudja kerülni.

Bár elég türelmesnek tartom magam, most mégis összedőlt bennem valami, ahogy a földön fetrengek. Dühöt és szánalmat érzek és legszívesebben elhúznék a francba jó messzire és nem jönnék vissza...Legalább is egy ideig biztos nem. És, hogy a helyzet még rosszabb legyen még Leda is megjelenik.
Gyilkos tekintettel pislogok rá,mikor a közelembe ér. Ahogy a lábam felé nyúl rászólok.
-Ne!-Nem a nőre haragszom, hanem az egész szituációra. A legelején történt meg velem ilyen, mikor megtanultam használni a mű végtagot. Azt hittem ezen már rég túl vagyok és nem fogok újra pofára esni... Erre meg tessék...
-Megy ez nekem egyedül is!-Kösz, de nem kérek a segítségből. Tudok mozogni, fel tudok állni egyedül is. Meg is próbálkozom vele. Elég szánalmasan festhetek ahogy próbálok feltápászkodni, mint valami... nem is tudom mire lehetne ezt hasonlítani. Egyszerűen csak szánalmas.
Éppen ismét felállnék, mikor újfent elvesztem az egyensúlyomat, de most sikerül a falnak támaszkodnom. Nah igen, ezzel a lábbal nem fogok túl messzire jutni.
-Öhm... Mégis csak... Szóval.-Pillantok kérlelően Ledara.

Amikor megláttam a földön a parancsnokot, ész nélkül rohantam oda hozzá, hogy segíthessek, de most, hogy leguggolok mellé és látom, hogy nem sérült meg komolyan, már van lehetőségem átgondolni a tetteimet. Nem sértődöm meg a visszautasításon. Csak sejtéseim vannak róla, min ment/megy keresztül a nő, mióta elveszítette a lábát, mivel minden hatalmát latba vetette, hogy elkerülhesse a találkozásainkat, ha jól értem. - Elnézést! - Türelmesen vonulok vissza, és csak bólintok neki, egy-két lépésnyi távolságból, de azért teljesen készenlétben figyelve, hogy  hogyan akar felállni a használhatatlannak tűnő robot lábbal.  Ahogy elnézem, lesz mit jegyzetelni később, még akkor is, ha nem fogom tudni rávenni, hogy rendszeres időpontot foglaljon hozzám. Ki tudja, mikor lesz rám szükség?
- Ó! - csak ennyit mondok, mielőtt odaugranék, és a derekát átkarolva megtámasztom. - A rendelőben majd hívunk segítséget; ott meg is várhatja. - felelem kedvesen, és elindulok az ajtó felé, ami ki is nyílik előttünk.   - váratlan meghibásodás, vagy egyszerű baleset? -

Gyűlölöm a dolgot, gyűlölöm, hogy segítségre szorulok, hogy pont Tőle kell segítséget kérnem. Mi a francért nem mehetett tönkre az ideiglenes szállásomon, ahol kib*szottul nem látna senki, csak várnom kellett volna Powellt...
-Oké.-Mondom kissé ridegen. Nem örülök neki, hogy pont nála kötök ki, de mégis mit tehetnék? Ugrabugráljak el fél lábon? Kicsit se lennék nevetséges. Parancsnok vagyok az istenért, nem csinálhatok magamból bolondot.
-Egy kibaszott hiba.-Morranok fel. Rohadtul elegem van ebből. Nem ez az első alkalom, hogy szarakszik a lábam. Csak szerencsére legutóbb még úgy ahogy tudtam használni és Azinak hála hamar rendbe hozta.
Leda támaszával elbicegek a rendelőjébe, majd az első helyen helyet is foglalok. Meg sem nézem magamnak, hogy hova sikerült. Kezembe veszem a tabletet, majd üzenek az egyik emberkének, hogy jöjjön a lábamért. Attól tartok ez nem csak egy pár perces javítást igényel. Utána Powinak is írok, hogy ha végzett jöjjön el értem.
-Öhm le kell vennem a lábam, de ahhoz meg ki kell bújnom a nadrágomból... Ne értsd félre. -Várok egy keveset, majd neki is kezdek a műveletnek.

Óvatosan próbálok fogalmazni, mert tudom, hogy ha most csak megneszelné, hogy bármiféle terápiás "szarsággal" próbálkozom, azonnal elküldene a fenébe és egyedül szenvedvné végig ezt az egészet. Ki tudja, menne-e neki. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem kérne mégegyszer a segítségemből. - Semmi baj, nem látott senki semmit. Itt nem is fog. - mondom neki nyugtatólag, ahogy bebicegünk a rendelőbe, és segítek neki leülni a kis kanapéra, ami magasabb mint a fotel, és úgy vélem, kényelmesebben és könnyebben tud azon ülni, vagy onnan felállni. Szándékosan nem a saját fotelembe ülök le, hanem csak megállok az íróasztalnál, és a combommal nekidőlve figyelem a nőt. Nagyon erős és büszke nő. De ő is csak ember. Szerettem volna foglalkozni vele, miután elveszítette a lábát, de nem tehettem semmit. A szükséges teszteken átment, alkalmatlannak azt hiszem, egy percig sem lett volna jogom nyilvánítani. Most pedig itt ül, és látom, többet kellett volna pedáloznom. Erősködnöm kellett volna még, mert igenis, szüksége lenne rám. Akár elismeri, akár nem.
- Nem fogom. Ha szükséged van...valamire, csak szólj. - Közben teszek-veszek valamit a sarokban, és Freya hallhatja, ahogy felforr a víz a gyorsforralóban. - Cukrot ugyan nem tudok adni hozzá, de ígérem, nem fogod megbánni, ha megkóstolod a teámat. - mosolygok rá, ahogy hátranézek, és néhány pillanattal később már le is teszem mellé a kis asztalkára a gőzölgő bögrét. Továbbra sem a fotelembe ülök, hanem mellé, a kanapéra, és a teába kortyolok egyet, ahogy figyelem, mit csinál.

-Így is túl sokan láttak engem.-Ebben talán hasonlítok, mint az itteni pasik legtöbbje. Nem szeretem, ha látják, hogy mennyire gyenge is tudok lenni. Főleg azóta, mióta elvesztettem az egyik lábam. Ezért az is elég bosszantó, hogy egy illető látta ezt az egészet és még a segítségére is szükségem volt. Szánalmas...
Kissé nehezen, de végül lekerül rólam a nadrág és végül a robot lábat is leveszem, hogy utána visszaöltözzek. Nem figyelem, hogy mit csinál a Leda. Nem érdekel, hogy végig nézi e a szenvedésem, vagy sem.
-Miért miből van az a tea?-Ráncolom össze a homlokom ahogy rá nézek. Mondjuk ittam már az ocanról száramzó növényekből készített teát és valóban nem volt rossz, de most úgy mutatta be azt a melg italt, mintha valami csodaszer lenne.
Először csak nézegetem a bögrét, majd végül a kíváncsiságom nyem. Kezembe veszem, először bele szagolok. Elég érdekes illata van. Megfújom a tetejét, majd óvatosan kortyolok bele.
-Hmm... érdekes íze van.-Egy újat kortyolok bele, majd visszateszem az asztalra. Beül a csend közénk, ami kissé idegesíteni kezd, így idővel végül csak megszólalok.
-Öhm Azival jól haladtok?-Pillantok rá őszinte érdeklődéssel.

- Senki sem volt a folyosón. És aki látott, azt gondolja, hogy egy erős nő vagy, aki egyedül próbálja feldolgozni és megoldani a gondjait. - felelem vállvonogatva, de ezzel ennyiben is hagyom, és inkább elmegyek teát főzni, hogy ne érezze úgy, bármire is presszionálni próbálnám. Nem akarom, hogy a  mostaninál is kellemetlenebbül érezze magát, pedig van egy olyan érzésem, hogy lenne mit keresnie odaát a terápiás szobában is. Egy végtag elvesztését nem szokás egyszerűen csak megoldani. Túllépni rajta. Mégis úgy tűnik, hogy a parancsnokkal ez történt. Túlélte és túllépte a dolgot, már amennyire ezt az elfojtás művészetével meg lehet oldani. Nem véletlen, hogy művészetnek nevezem, a katonanépség mestere ennek.

- Citromfű és egy fura ocani fű keveréke, aminek a hozzáértők szerint egy tucat jótékony hatása van. De főleg nem keserű. Még cukor nélkül is egészen iható. - felelem neki mosolyogva, ahogy leteszem mellé a bögrét, és mellé ülök, igaz, a kanapé másik végébe, hogy ne legyen túl intim a a helyzet, és még a lábát is fel tudja rakni, ha szeretné.  iszom egy kortyot a teámból és rámosolygok. - sokkal finomabb szerintem így, hogy van benne valami ismerős íz is. Vagyis... nem érezzük annyira idegennek talán. - iszom még egy kortyot, és felvonom a szemöldökömet. - Azi? Mint Azarov hadnagy? - elmosolyodom, és érzek egy kis kísértést, hogy hagyjam valaki másra terelni a témát, de mégsem teszem.  - Sok részlettel nem szolgálhatok, de a hadnagy rendszeresen eljár az üléseinkre és...történt némi haladás is. Sokat jelentett, hogy kiálltál valami mellett, amiben te magad nem hiszel. - mosolygok rá kedvesen, és a bögrével takarom az arcom, amíg fújogatom a teámat.

-Ismerős íz? Nekem egyik sem az. Tudod én a Volentisen születtem, nem sokat tudok a valós földi ízekről. De akkor ezt megpróbálom megjegyezni. Citromfű... Érdekes neve van és tényleg nem kell bele cukor.-Még jobban is ízlik, mint a kávénak csúfolt valami. Egyszer volt lehetőségem az igazit megkóstolni... Nah igen, a kiváltságosok...
-Oh igen... Bocs. Ő rá gondoltam... -Intek egyet neki. Nekem már annyira természetes, hogy így hívom őt. Szolgálatban néha előjön a Hadnagyozás, de különben meg marad az Azi, vagy néha napján Alex. Éppen kortyolok egyet a teából, mikor burkoltan beszól nekem. Felszökik a szemöldököm, úgy pillantok rá.
-Ki mondta, hogy nem hiszek benne?-Sose mondtam ilyesmit. Az, hogy nem járok el rendszeresen nem jelenti azt, hogy nem hiszem, hogy képes segíteni annak, akinek szüksége van rá.
-Mégis miről mesélhetnék? Megnyertük a csatát, összejöttem Adriannel... Bár gondolom erről már tudsz.-Én nem érzem azt, hogy szükségem lenne arra, hogy vele beszélgessek.

Igaz, ezt tudnom kellett volna! Ne haragudj! - megrázom a fejem és gondolatban adok magamnak egy tockost. - A kertben található növények többségéből lehet valamilyen teát főzni, de ez szerintem magasan a legjobb... legalábbis ez a keverék. - Nem akarom magam dicsérni, de ha semmi máshoz, legalább a teákhoz értek kicsikét.
Csak hümmögve konstatálom, hogy Azinak becézi a morcos hadnagyot, és megadón mosolygok rá. - Úgy láttam, egyedül próbálod megoldani minden dolgodat. És ez jó! Az önállóság jó! Tényleg! - kezdek bele kicsit messziről a magyarázatba, még mindig a teámat szorongatva. - Csak tudod, van néhány olyan dolog, a görcsös akarat sem segít. Van, amit csak el kell fogadnunk. - vonom meg a vállam, mert érzem, hogy sikamlós talajra léptünk. - De ha van valakid, akivel meg tudsz beszélni mindent, az nagyon sokat jelent. Hogy segít feldolgozni, amin keresztülmész és elfogadni, hogy bármennyire is akarod, a lábad nem fog újra kinőni. - beharapom az ajkam, és az orromon veszem a levegőt, kissé talán hangosan. - Kicsit félek, hogy elhanyagoltam a kötelességeimet, amikor nem erősködtem, hogy járj hozzám te is. - vallom be neki kissé bűntudatosan, és magamban megígérem, ha nem akar tovább beszélgetni, akkor békén fogom hagyni.