-Miért kérsz bocsánatot. Nem sértettél meg vele. Megesik az ilyen.-Rántom meg a vállam. Ezzel engem aztán nem bántott meg. Mindenesetre tényleg jó lett ez a tea. Azinak már csak e miatt is érdemes lenne eljönnie a terápiákra. Az a nagy mamlasz. Komolyan elérte nálam, hogy parancsba adjam neki? Mennyire utáltam miatta. De legalább eljár és a jelek szerint haladnak is előre.
Összeráncolom a homlokom, ahogy belekezd a monológjába. Nah ennyit arról, hogy nem fog a nyakamra mászni. Pont euzért nem örülök annak, hogy itt estem össze. Ő is a munkájának a megszállottja.
-Nem vagyok bolond. Nagyon is jól tudom, hogy soha többé nem lesz normális lábam. Ezt elfogadtam... De ettől függetlenül ezt a vackot rühellem. Rondán néz ki, és még tönkre is megy a legrosszabbkor... Mondjuk lehetett volna rosszabb is. Ha egy küldetés során csinálja ezt ki tudja mi történik velem.-Vagy éppen a többiekkel, amiért próbálnak nekem segíteni. Nem, ez így nem maradhat tovább. Ennél egy komolyabb láb kell.
-Nem hanyagoltad el. Én mondtam nemet neked. Régóta egyedül voltam. Az ember megtanulja egyedül megoldani a problémáit.-Bár ez nem jelenti azt, hogy sikerül is. Az, hogy mellettem van Powell jó, nagyon is, de hozzá kell szokni, hogy most már nem vagyunk egyedül. Megoszthatjuk a bajainkat egymással. Ez rá is vonatkozik.

- Nem is tudod, milyen sokan kapnák fel a vizet, ha földinek nézném őket, mások meg épp azért, mert Volentisinek. - mondom mosolyogva aztán persze nem bírom ki, hogy ne cseszegessem, mert ... talán tényleg a munkám megszállottja vagyok, de én azt hiszem, ez nem így van. Szerintem nem bűn, hogy törődöm az emberekkel, akiknek a pszichés egészsége rám van bízva. Még kicsit tanulnom kell elfogadni, hogy nem mindenki kér a segítségemből.

- Nem mondtam, hogy bolond vagy! - teszem fel a kezem védekezésképpen, és felszívom kicsit magam, hogy ne tűnjek gyámoltalannak és nyuszisnak egy ilyen határozott nő mellett, mint Freya. - De hiába tudod az eszeddel, ha pszichésen nem dolgoztad fel, akkor mindig egy ilyen köztes állapotban leszel. - felelem határozott hangon. - És teljesen véletlenül fogsz az irodám előtt elesni, nem pedig egy tűzpárbajban. - nyelek egy nagyot, és óvatosan megérintem egy pillanatra a vállát, ahogy rámosolygok. - Köszönöm, hogy ezt mondod. Próbálom elengedni. Talán tényleg nincs rám szükséged. -

-Azt mondod, hogy a sors akarta így ezt az egészet?... Vagy a tudatalattim? Neeem... Egy egy gépezet. Igaz irányítani tudom, hisz lép, mikor én azt akarom, de nem én tudom elrontani az elmémmel. Ennyire erős én sem vagyok.-Mosolyodom el. Nem rázom le a kezét a vállamról. Engem nem zavar az érintés. Oké, ha egy vad idegen lenne nem biztos, hogy örülnék neki. Belekortyolok a teámba. Kicsit elgondolkozom a szavain, majd felé fordulok és úgy teszem fel a kérdésemet.
-Amúgy az ember hogy jön rá, hogy mégsem sikerül a dolog és abban a köztes állapotban maradt? Egy laikus ember... Honnan tudja meg, hogy neki igen is szüksége van a segítségre? Tudom nagyon jól, hogy nagyon sokan vagyunk, akik inkább legyintenek egyet, úgy tesznek mintha minden rendben lenne csak azért, hogy ne kelljen ide jönniük. És félre ne érts nem a személyeddel van a gond. Vagy legalább is nekem nem.

Neeem, semmiképp sem mondom, hogy elrontottad az elméddel. De lehet, hogy csak rosszul léptél, nem? A tudatalattink nagyon sok dologba beleártja magát, ha nem vagyunk hajlandók tudomást venni róla. - én is mosolygok egy kicsit, és vissza is húzom a kezem, mielőtt még túlzásba esnék. Tetszik, hogy elgondolkodik azon, amit mondtam, és az is rettentő üdítő, hogy civilizált társalgást folytatunk, anélkül, hogy folyton magyaráznom kellene és mentegetnem magam, amiért a munkámat végzem.
A kérdése engem is elgondolkodtat. Laikusként ritkán nézek ezekre a problémákra, én mindig a megoldást keresem, méghozzá személyre szabottan, mert valahogy mindig mindenkiről kiderül, hogy nem tankönyvi példa. - Ne aggódj emiatt. Én nem a munkám vagyok, és tudom, hogy a legtöbben nem személyes indokkal maradnának inkább távol. - a könnyebbik válasszal kezdtem, de ideje összeszedni a gondolataimat, hogy a másik kérdésére is választ tudjak adni. - Álmok, sokszor nagyon szimbolikus, nagyon erős álmok, amikkel nem tudsz mit kezdeni, de mindig rossz érzéseket hagynak maguk után. - elgondolkodva nézek rá. - Aztán ott a fantomvégtag jelenség is. A legtöbb amputáción átesett személy tapasztalja a jelenséget, de a pszichés állapot nagyon sokféleképpen tudja árnyalni. Ha nem tudtad még elfogadni, hogy nincs ott az a láb, a legtöbbször fantomfájdalomként jelentkezik. - elhallgatok és figyelem a reakcióit, várom, mond -e ezekre valamit.

-Erre már nem tudnék visszaemlékezni. Így hirtelen azt mondanám neked, hogy nem... nem léptem rosszul. A talaj egyenes, nem lett volna ok... De tény... az agyunk meg tud viccelni minket....Amikor az a valami letépte a lábam... Jött az adrenalin. Gondolom mindenkivel így lett volna. Nem elájultam egyből, hanem még belé döftem a késem... Az agyam irányított. Mármint tudom ez hülyén hangzik, hisz mindig is az agyunk irányít... De mintha... mégis valami külön álló valami lett volna... Érthető, amit mondok?-Ráncolom össze a homlokom. Félek kicsit belegabalyodtam a saját gondolataimban, de talán ő megérti, hogy mit is akarok ebből kihozni.
Bólintok egyet, ahogy a fantomfájdalomról kezd el beszélni. Nah igen... Néha engem is felriaszt az álmaimból. Az elején megijedtem tőle. Egyedül is voltam még akkor. Powellt is mindig felriasztom. Először ő is megijedt.. Most sem túl nyugodt ilyenkor, de szerencsére eddig mindig meg tudtam oldani a dolgot, vaalamilyen úton-módon.
-Őszintén?... Néha előfordul, hogy az éjszaka közepén felriadok, hogy fáj... Nem szoktam este hordani. Amikor tehetem leveszem, hisz a lábamnak is kell a pihenés... Ilyenkor mindig elkezdem nézni a csonkot és próbálom az agyamat emlékeztetni arra, hogy már nincs ott semmi. Hogy nincs minek fájnia, hisz az a valami leharapta... Igyekszem ilyenkor visszaemlékezni arra a napra... Nem mondom azt, hogy azonnal sikerül, de egy idő után végül elmúlik...-Nem percek alatt, van mikor egy óráig próbálom lenyugtatni az elmém. De sose gondoltam volna, hogy egy ilyenben Leda tudna segíteni.

Csak bólogatok, ahogy Freya az Ocanen történtekre emlékezik. Nem először hallok olyasmiket, amikről most ő számol be, és egy finom, együttérő mosollyal nyugtatom. - Tökéletesen értelek. Amikor az agyad túlélési üzemmódba kapcsol, ahhoz a civilizált felettes énnek nem sok köze van. Az színtiszta ösztöncselekvés és.... - elhallgatok ahogy a tekintetét keresem, de aztán végül mégis befejezem a mondatot. - a legtöbben úgy írják le azt az állapotot, hogy... kijött belőlem az állat. - idézőjelet mutatok, aztán vállat vonok, és az utolsó korty után leteszem a bögrémet a padlóra, hogy még inkább, teljes testtel felé tudjak fordulni.
A reakciói is nagyon árulkodóak, de Freya szerencsére nem hallgatja el a problémáit. Ha nem is látszik rajtam, de belül ujjongok. Na nem, annak, amit mond, hanem a tény miatt, hogy képes volt kicsit megnyílni nekem, és megbízott bennem annyira, hogy megossza velem ezt az infót. Mert hogy sem az egészségügyi lapján, sem az aktáján nincs felvezetve semmi ilyen. Biztos vagyok benne, hogy attól tart, alkalmatlannak nyilvánítanám én, vagy a Kapitány, ha ez kiderülne, és azért hallgatott eddig erről, de most mégis megtisztelt a bizalmával. Ez egy hatalmas lépés!
- Nem is tanácsos állandóan viselni ezeket a levehetőket. És igen, a feldolgozásban is segít, ha látod a csonkot. De a fájdalom ellen nem mindig ez a leghatásosabb. - Az ajkamba harapok és az ujjaimat morzsolgatom az ölemben. - Milyen jellegű a fájdalom? - kérdezem kíváncsian, és most felhúzom az egyik lábam a kanapéra, hogy arra támaszkodva tudjak kicsit előre dőlni.

Mégsem vagyok idióta. Megérti, amit mondok, ami kissé megnyugtat engem. Akkor nem ment el teljesen az eszem és ez tényleg létező dolog.
-Mondjuk attól függ, hogy milyen állat... Ez is érdekes egy kifejezés nem gondolod? Miért pont az állatokhoz hasonlítjuk magunkat ilyenkor?... Értem ők is ösztön lények de.... Szerintem az emberek sokkal agresszívebbek. Vagy legalább is azért olvastam egy-két dolgot a földi életről és... Csoda, hogy még nem haltunk ki.-Mondjuk tény most is csak azt bizonyítja a Consilium, hogy nem biztos, hogy jobbak vagyunk az állatoknál. Igen, okosabbak... De nem jobbak.
Általában nem szoktam titkolózni. Ha kérdeznek igyekszem őszintén válaszolni... Persze nem mindenki előtt és nem minden témában. A szexuális életemet például nem osztanám meg vele. Ahhoz senkinek, semmi köze.
De most teljesen más a téma és igaz nem kérdezett...Csak válaszolt a kérdésemre én viszont nagyon is bele lendültem ebbe a dologba. Észre sem veszem magamon, hogy milyen sokat beszélek. Mennyi mindent elmondok neki. Talán azért mert nem érzem azt a fajta kényszert, mint mikor kötelező vizit van.
-Pfff. Nah ez egy roppant jó kérdés. Nem is tudom hogyan tudnám leírni....Öhm... igazából, mintha le akarnák vágni a lában. Bár tudom, hogy az agy elfeledtetni a korábbi fájdalmaidat... Még anno olvastam a terhességről egy cikket, ahol azt írták, hogy miután a nők szülnek a testük valami olyan anyagot termel amivel elfelejtik, hogy milyen fájdalmas is. Ez is ösztönös... Szóval gondolom más fájdalmaknál is lehetséges ez... De mégis azt mondom, hogy hasonló...mint amit akkor éreztem...-Húzom el a szám sarkát. Lehet, hogy nem ilyenre gondolt... De ennél jobban nem tudom megfogalmazni.

Tényleg nagyon érdekes. Én abban hiszek, hogy az ösztöneink olyanok, mint az állatoké. Túlélés, szaporodás, táplálkozás. Alapösztönök. De az agresszió, a kegyetlenség, na ezek igazán emberi tulajdonságok. Az állatokhoz hasonlítás szerintem egyszerűen azért van, mert alacsonyabb rendűnek vannak tekintve minden szempontból. Öszöntből cselekedni alantas, állati. Az ember civilizált, uralkodik a vágyain, tudja késleltetni a szükségleteit. Szerintem ez csak erről szól. - fejtem ki én is a véleményemet és tényleg, mostmár ott tartok, hogy magánemberként is boldoggá tesz, hogy ilyen beszélgetést tudunk folytatni. Izgalmas témák felé kalandozik Freya figyelme, és ez tetszik. De ott van azért a komolyság, a megnyílásra való hajlam is. Erre is oda kell figyelnem. Együttérző vonásaim kicsit kisimulnak, ahogy a végére ér a magyarázatnak, és bátorítón rámosolyogok. - Azt hiszem, hogy értelek. Ez kicsit olyannak tűnik, mintha az agyad saját maga ellen küzdene. El akarod nyomni az akkor történtek emlékeit, de a tested emlékszik rá. Az agyad újra és újra előveszi, mert feldolgozatlan maradt, nem tudja elpakolni a megfelelő helyre. - próbálom nem leterhelni az információimmal, így csak óvatosan adagolgatom neki a meglátásaimat. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb el fog jutni magától is odáig, hogy visszajöjjön majd hozzám.

Feldolgozatlan maradt. Kissé megrágom ezeket a szavakat. Eltelt már lassan egy év azóta, hogy megtörtént ez... Én abban a hitben voltam, hogy sikerült hamar feldolgoznom a dolgot. Hamar talpra álltam, megtanultam használni a protézist. Igaz... nem szívesen nézek bele a tükörbe. Régebben ezzel nem volt gond... Most viszont. De majd a megtervezett lábam ezen változtatni fog nagyon sokat.
-De ha az ember azt hiszi, hogy feldolgozta? Jobb lett volna, ha magamba söppedek és napokig ki sem mozdulok a kabinomból? Parancsnok vagyok én ezt nem engedhetem meg magamnak. A munkámat szeretem nagyon is. Tény néha lepasszolnám a rangomat, de hiányozna. Bevallom sőzintén ezeken az éjszakákon kívül én nem is nagyon gondolok arra a napra. Oké... Ez a láb egy förtelem és nem jó látni a tükörben, de Azi segít nekem megtervezni egy olyan lábat, ami szinte teljesen olyan lesz, mint az eredeti. Szintetikus bőr borítás is lesz rajta. Azt már jobban fogom tudni értékelni. Nem ilyen otromba vas szerkezetet kell majd nézegetnem.-Nem igen értem, hogy Alexnek mégis mi baja ezzel a nővel. Egyáltalán nem követelőző. Mintha csak elmélkednék vele, kötetlenül beszélgetnénk... És be kell valljam, jó érzés. Sokkal kellemesebb ez a beszélgetés, mint a kötelező vizitek.

Látom, hogy igyekszik őszintén és meggondoltan felelni minden megjegyzésre. Próbál, amennyire egy ilyen beszélgetés esetén néhány pillanat leforgása alatt lehet, magába nézni. Nagyon szeretek ilyen emberekkel beszélgetni, mert nem kell taktikázni, nem kell játszmázni ahhoz, hogy tudjak segíteni. CSak beszélgetünk. Néhány szó, meglátás, és máris elindult a gondololatkezdemény nála. És ezt nagyon szeretem. Tudom, hogy lesz még dolgom vele, de nem bánom. Freya Peterson parancsnok az a típus, aki nem szeret segítségre szorulni, de ha belátja, hogy szüksége van rá, el fogja tudni fogadni.
- Először is: te nem a munkád vagy. Nem a rangod, nem a pozíciód. Ember vagy, akinek emberi problémái vannak. Elveszítetted egy végtagodat. Megváltozott a tested, és már soha nem lesz ugyanolyan, mint volt. Ez nem olyasmi, amit egyik napról a másikra tudomásul veszünk. Az elfogadás folyamata is több fázisból áll, és ilyen esetekben, mint a tiéd, leginkább a gyászhoz hasonlítható. - elhallgatok, hagyom,hogy feldolgozza ezeket, aztán némi fészkelődés után tovább beszélek. -Az átlagember napokig kuksol a szobájában, sír, maga alatt van, dühöng, eltör dolgokat, magába roskad, átkozza az összes isteneket és a csillagokat az égről. Ez is része a folyamatnak. Azt hiszem, nem hagytál magadnak időt elgyengülni, mert... nem tudom.. talán mert egyedül voltál, és féltél, hogy nem lenne kire támaszkodnod. Talán csak háttérbe szorítottad magad, mert a lázadásnak épp szüksége volt a parancsnokára. De a tested már figyelmeztet, hogy ennek következményei vannak. Remélem, hogy az új lábad tényleg segíteni fog. A hadnagy biztosan remek munkát végez majd. - mosolyodom el a végére, és nekidöntöm a vállam a kanapé háttámlájának, miközben őt figyelem, de nem túl feltűnően, vagy tolakodón.