Egy picit csendben maradok. A szavaival nem tudok vitatkozni, de mégis úgy érzem, hogy én ezt nem tehetem meg. Hiába én is csak egy ember vagyok. Felelősséget vállaltam azzal, hogy elfogadtam a parancsnoki posztot. Számítanak rám, nem vonatom ki magam több napra, azért hogy pityeregjek a szobámban.
-Értem, amit mondasz. És jogos... De... Akkor is számítanak rám. Kapitány mellett én vagyok az, aki felügyeli az egészet. Hozzám jöhetnek a bajaikkal, kérdéseikkel. Hosszabb időre nem vonatom ki magam. - És nem láthatnak gyengének. Amikor John meghalt, akkor sem hagytam, hogy napokra eltűntek. Pedig még parancsnok sem voltam.
-Nah meg a munka eltereli az ember figyelmét. Ezért is választjuk sokan azt. Tudom, nem a legjobb megoldás... - Vagy van aki, összevereti magát... Mint ahogy a két idióta. De az is egy lehetőség a feszültség levezetésére.
Őt figyelem, hallgatom. Baszki... Kibaszott jó. Érzem, hogy ki akar tőrni belőlem. Ki akarja adni a testem azt, amit anno nem hagytam neki... De most is próbálom visszafolytani a könnyeimet, bár attól félek ez most nem fog annyira könnyen menni. Túlságosan beletalált...
Hosszú ideig nem szólalok meg. Próbálok erős maradni, nem elengedni magam, összeszedni a gondolataimat. Talán percek telnek el mire végül megszólalok. Fejemet Lehajtom, nem nézek rá.
-John halála után nem volt olyan ember az életemben, akire ilyen szinten támaszkodhattam volna... Vagyis de.. Ott van Pressi, vagy Azi... De Pressinek megvannak a maga gondjai.. Azi meg akkor még nem volt ébren... A láb elvesztése után lett kiolvasztva. Neki is. Megvoltak a maga gondjai... - Nah meg mind a ketten tudjuk, hogy ő máshogy kezeli az ilyet. Nem arra lett volna szükségem. Ő is csak közölte volna, hogy irány dolgozni és lépjek túl rajta.
-De igazad van... Elfolytottam magamban... Nem adtam elég időt magamnak feldolgozni. - A hangom nyugodt, csendes. Még mindig nem nézek rá, csak megtörlöm az arcom. A francba...

Látom, hogy a szavaim nagy hatással vannak rá. Én is érzem, hogy talán most átszakadt valamiféle gát, ami eddig megakadályozta, hogy egyáltalán megközelítsünk bizonyos témákat. Most viszont valahogy mégis sikerült, és kicsit sikerült engednie a szorításon, amit annak a doboznak a tetejére gyakorol nap mint nap, amiben a sérüléseit rejtegeti. Együttérző sóhajom után csak halkan szólalok meg. - A legerősebb támasz akkor lehetsz,ha te is rendben vagy. És tudom, hogy most is remekül végzed a dolgod, mert mindenki szeret és bízik benned, ez pedig nem véletlen. De hosszútávon ez meg fogja bosszulni magát. Magadra is vigyáznod kell. -
A munkával kapcsolatos megjegyzésére csak bólintok. Egyetértek vele, tudom, hogy a legtöbben ezt csinálják, mert...nos...a militarista berendezkedésű társadalmakban ez így megy. Nem mutathatod gyengének magad. Látom, hogy küzd a sírással, és azt is, hogy mélyen érintették a szavaim. Nem szólok egy szót sem, csak hagyom beszélni. Hagyom hogy kijöjjön, aminek ki kell, és semmi mást nem teszek, csak finoman megérintem a vállát, ahogy felállok, és leteszek mellé egy zsebkendő tartót, és elsétálok a teafőzőhöz, hogy hozzak még egy kis teát. De nem azonnal. Hagyom, hogy összeszedje kicsit magát, és csak utána töltöm tele a bögréjét, ha engedi. - A jó hír az, hogy sosem késő foglalkozni ezzel. - mosolygok rá bátorítóan, ahogy visszaülök mellé. - És a bónusz, hogy a legnehezebb részén már túl is vagy. Ha úgy érzed, hogy ezzel már tudsz dolgozni magadban, akkor ígérem, hogy nem foglak zaklatni...túl sűrűn. - azt nem ígérem meg neki, hogy nem fogom időnként elkapni a kantinban vagy a folyosón, hogy megkérdezzem, hogy van, de ezt meg nem kell tudnia.

-Magamra is... Az ember nem sűrűn gondol erre nemde? Mindig az a legfontosabb a számára, hogy a szeretteit biztonságban tudja, de arra sose gondol, hogy magára is vigyázni kell.-Örülök neki, hogy ad nekem időd arra, hogy összeszedjem magam. Nem szeretek mások előtt sírni. Nah igen, gyengének mutatkozni olyanok előtt, akik azt hiszik erős vagy... Nem, ez nem én vagyok. Bár tudom néha ki kell adni magunkból. Powell is inkább a bunyót választotta, minthogy beszéljen velem. Neki is van mit fejlődnie, ahogy nekem is. Itt vagyunk már egymásnak. Meg kell osztani a problémáinkat.
A teának örülök, tényleg nagyon ízlik nekem és jól is esik ez a meleg ital. Bele is kortyolok ahogy kiönti nekem az újabb adagot.
-Legnehezebb rész? Mégis az mi? Hogy bevallom magamnak a dolgokat?-Pillantok rá kérdőn. Közben kopogtatnak az ajtón. Egy kadét az, aki eljött a lábért, hogy elvigye megjavítattni. Ledat kérem meg, hogy adja oda neki. Mire én oda bicegek egy év is eltelik. Reményeim szerint Powell is hamarosan ide ér. Nem mintha rossz lenne, de szeretnék már a vele lenni kettesben.
-Amúgy köszönöm szépen... Jól csináltad. Nem szoktam csak így kiönteni a dolgaimat másnak.... De ezt nagyon jól tudod... Most viszont mégis megtettem és nehezen vallom be, de jól esett. Viszont ne bízd el magad! Ettől még nem leszek rendszeres látogatód!-Végül megiszom a maradék teámat, majd amint Andrian megjelenik el is köszönök Ledatól és újra megköszönöm neki a segítséget.

//Köszönöm szépen <3 //