-Ha képes az ember felállni, akkor tény ez így igaz.-És most nem magamra értem, sem ő rá. Gondolom sok idő kell majd nekem, hogy ezt az egészet feldolgozzam. Egyelőre még azt sem tudom, hogy miként fogok reagálni erre az egészre. Jelenleg csak az jár a fejemben, hogy itt vagyok bent, hogy meg kellett műteniük és mekkora szerencsém van, hogy még józan vagyok és élek.
-Dilidoki?.. Miért őrültnek nézek ki? Bár gondolom ilyen fejjel nem állok messze tőle.-Még nem láttam magam, de láttam már beteget hasonló sérülésekkel...De talán nem is ez zavar a legjobban... A hajam... Sok idő lesz mire megint megnő. Az a pasas tényleg elintézte, hogy ne tudjon rám úgy nézni egy férfi sem... Bár ő Azira gondolt, de ha most látna biztos elégedett lenne magával, hogy sokkal jobb munkát végzett.
-Kivételesen.-Mert igen nagyon szeret sérüléseket szerezni. A legutóbbi alkalommal azt hiszem az öklét verte szét, nagy eséllyel a falban.
Most nem tudok hálás tekintetet küldeni felé, sem egy köszönömöt. Majd később megkapja tőlem, de most koncentrálok, hogy elviseljem a fájdalmat. A nővér hamar megérkezik, de elég ügyetlennek tűnik. Látja, hogy szenvedem mégsem tesz semmit. Hallom, hogy Azi morog vele, de ezzel nem segít túl sokat. Viszont szerencsémre hamar érkezik egy másik segítség. Ezt az arcot már én is felismerem. Hamarosan be is adják az újabb adag fájdalomcsillapítót, de még kell kis idő, mire el is kezd az hatni.
Ahogy kezd hatni dühösen csapok a lepedőre. Most kezdem megérteni mind azt, amit Azarov is átélt. Borzalmas tehetetlenül, ennyire kiszolgáltatottan feküdni itt.
-Sajnálom!-Mondok ennyit a gépésznek, amennyiben még visszatért.

-Te pedig rácsesztél… - Szólalok meg a széktámlának dőlve. – Nem engedheted meg magadnak a luxust, hogy ne állj fel… - A kinevezése már itt áll a küszöbön. Csak a Kapitánynak, kell megjelennie és ahogy hallottam a madarakat csivitelni ez is hamarosan be fog következni. Szóval, nincs ideje és lehetősége az önsajnálatra és nem engedheti meg magának, hogy nem áll talpra. Pont.
Motivációs tréning ala Azarov.
-Én őrült vagyok? Még is ott fogott a törpe… - Jegyzem meg neki és most jelentőségteljes pillantást kap tőlem. Még mindig minden kedd reggel 5 és 6 között ott időzök. Ettől nem sikerült megszabadulnom. Mondjuk annyi haszna volt, hogy Morgant nem kentem neki úgy a falnak, hogy ott maradjon és a fejét sem vertem szét a szíjas műsora miatt. tehát, némi haszna azért van. De ennél azért nem több.
Leadok pár parancsot a komm egységemen keresztül a gépház számára. Elintézek még egy két dolgot. Pontosabban, Blake Kadét kapja meg, hogy hozza vigye a dolgokat és szerezzen nekem egy kávét is. Addig van ideje a nővérnek, fájdalom csillapítás és a többi. Én megvárom a kávémat és még egy üzenetet adok át Blake-nek, amivel útnak indítom. Ezt nem akartam leírni. Az éltető kávé után, vagyis közben térek vissza Chen-hez.
-Ne sajnáld… legalább sejted, miért utáltam ott feküdni… - Felelem neki és most tényleg kiteszek magamért!

-Nem is terveztem azt. Nem én lennék... Sok embernek ennél sokkal rosszabbat kellett megélniük és sikeresen felálltak. Gyenge lennék, ha nekem nem sikerülne és akkor nincs mit keresnem itt.-De az más kérdés, hogy mennyi időbe fog telni ezt az egész művelet. Lehet csak pár nap, de az is megtörténhet, hogy több hét, vagy akár hónap. Bár utóbbit el szeretném kerülni. Kevesen vagyunk. Szükség van minden nővérre, így nem lehetek önző.
-Nem, nem vagy az. Bár néha elgondolkozom rajta.-Azért elég ijesztő lehet, ahogy ilyen pofával próbálok mosolyogni, de amennyire engedi az arcom megteszem.
-De én nem hívom dilidokinak. Leda kedves, a munkáját végzi. Emlékszel, hogy engem is mindig el akartállökni és volt is, hogy sikerült, de végül mégis csak jót tett neked, hogy ott maradtam. Magadtól nem épültél volna fel... Leda sem hagy magadra. Vedd már érszre, hogy többet érsz, mint amennyit gondolsz magadról és nem csak azért mert jól végzed a munkádat.-Nagy levegő. Ez aztán hosszúra sikeredett. Pihennem is kell egy kicsit. Az arcom sem fetreng a boldogságtól, hogy ennyit jártatom a számat, de remélem egyszer tényleg felfogja, hogy mennyien szeretik őt és, hogy nem csak egy gépész, akit hamar el is felejtenénk, ha itt hagyna minket.
Miután a fájdalomcsillapító ismét hatni kezd elengedem magam. Az izmaim ellazúlnak. Máris sokkal jobb a helyzet.
-Egyszer majd a fejemhez vághatod ezt.-Bár nem kívánom neki, hogy lesérüljön, vagy ismét napokig ágyhoz legyen kötve.
-Amúgy köszönök minden neked! Hogy itt vagy, pedig biztosan lenne fontosabb feladatod... Hogy nem hagytad, hogy úgy nézzek ki, mint aki bekakilt... Hogy kedves vagy velem...-Valljuk be őszintem eddig talán még soha nem viselkedett így velem. De ez most nagyon is jól esik.

-Lehet, de ettől még maradj a seggeden. Nem kell a nyomdokaimba lépned, hidd el, nem áll neked az jól.... – Szólalok meg egy idő után. Mivel visszatértem odakintről. Még egyszer benézek és megadom neki a válaszokat, mielőtt mennék a dolgomra. Jobb egy fokkal a színe, hogy a gyógyszer hatni kezdett. Forlani egy igazi, baromarc volt. Mondjuk most már tényleg senkinek nem fog tudni ártani. Viszont, nekem még miatta lesz gondom. Az órára pillantok, úgy öt percen belül el kell számolnom a Bázison történtekről. Ethan és Nadine és lehet Freya előtt.
-De ha egyszer dilidoki... – megvonom a vállamat. – Nézd, nekem az álláspontom ugyan az, teljesen felesleges az én szemszögemből... – megint csak megvonom a vállaimat, ahogy ott támasztom magamat a falnak az ajtó közelében. Már nem ülök le és nem maradok a közelében, hiszen pillanatokon belül indulnom kell tovább.
-Jól van, legyen neked gyereknap. Igazad van! – Végső soron igen is jót tett, hogy nem hagyott ott, hogy visszajött és belém diktálta a gyógyszereket és természetesen a többi is. De azért ezt nem fogom hangoztatni, sem pedig imákba foglalni a nevét. Ellenben elkönyvelheti, hogy barátok lettünk.
-Maradj meg Nővérnek és ne csapj fel te is dilidokinak, nem akarsz te is elemezgetni engem, Jeong-suk. – Kissé oldalra billentem most a fejemet, erre a kis monológjára. Van amibe inkább ne akarja magát beleártani, bármennyire is akar nekem jót. Inkább ne.
Ellököm magamat a faltól és odalépek az ágyhoz. Lenézek rá, amikor hálálkodni kezd és megforgatom a szemeimet.
-Erre vannak a barátok... – Folytom belé a szót. – tedd el ezt magadnak, úgy a következő tíz évre! – Jelentem ki, hidegnek szánt hangon, de azért egy halovány félmosolyt még kap tőlem, de tényleg tegye el, mert nem fogom ezt sűrűn ismételgetni. – Pihend ki magadat... Az önsajnálatot kerüld messzire el, nem a te hibád volt ez az egész... Forlani defektes volt és Pont. – Ezzel búcsúzom tőle, csipog a komm egységem, ideje indulnom jelentést tenni. Intek neki még egyet és elhagyom a gyengélkedőt. Tényleg a barátom. Megerőltettem magamat, hogy kedvesebb legyek, mint ami szoktam lenni. Nem mondom, hogy fájt megtenni, de nem fogom ezt sűrűn ismételgetni.

//Köszönöm!

-Nem szándékozom ismét megveretni magam Azi. Ahogyan a mostanit sem terveztem.-Nem mintha ő tervzte volna őket. Néha talán igen. Az edzőteremben folytatott bunyói nem éppen segítettek az állapotán. Veszek egy nagy lélegzetet. Mg kislány koromban voltam egyszer kórházban egy aprócska műtét miatt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer megint én leszek a beteg.
-Gyereknap? Nézz rám Azi! Tényleg úgy nézek ki, mint akinek gyereknapja van?-Tudom, hogy érti és tényleg nagy szám az, hogy igazat ad nekem. Ritka pillanatok egyike, ahogyan az is, hogy ilyen kedves velem. Miért nem látja magát ilyenkor? Tud ilyen is lenne... Nem csak az a mogorva fickó, akit szinte állandóan eljátszik. Ez is ugyanúgy ő... Csak nem meri gyakran elővenni... vagy nem is tudom... Nem hiszem, hogy szégyelli ezt az oldalát... De igaza van. Én nem vagyok pszichológus. Nem értek ehhez. Majd Leda megfejti a gépészünket.
-Szerintem egy idő után mindenki elkezd elemezgetni téged Azi.-Vagy legalább is azok, akik közelebb kerülnek hozzá. Azt nagyon is jól tudjuk, hogy sérült és bezárta a kapukat. Kezdem érezni, hogy fáradok. Felpillantok rá, de lassan pislogok már.
-El is teszem egy életre, ahogy ezt a mosolyt is.-És nem, most nem kell félreértenie engem. Ez is csak egy olyan tett a részéről, amivel kifejezi, hogy tényleg barátjának tart. Szóval igen is minden ilyet elmentek, hogy majd mikor megint az a mogorva fickó fog előttem állni vissza tudjak gondolni ezekre a pillanatokra.
Épphogy sikerül felemelnem a kezem, hogy intsek neki egyet.
-Szia!-Suttogom neki. Nem sokkal rá, hogy elmegy el is nyom az álom. A szervezetemnek szüksége van a pihenésre és mikor alszunk, akkor tudja rendesen végezni a munkáját.

//Én is nagyon szépen köszönöm!