Jó volna, ha egy csettintéssel tudnék segíteni a nővéren, de tudom, ez lehetetlen feladat. Akármi történt is, már megtörtént és végérvényesen beleette magát a lelkébe, ahonnét sosem fogja tudni kitörölni a traumát. Kezelhetjük, dolgozhatunk rajta, de ezek nem teszik semmissé a dolgot. Én már csak tudom...
- Jól áll a gondos anyóka szerepe. - vigyorodom el, noha valószínűleg a nő sokkal fiatalabb nálam, de olyan, mintha egy szakképzett anyuka volna, aki mindig igyekszik pozitívan állni a makacs kölykeihez és jó szóval, dícsérettel illetni őket.
Messze állok ettől az érettségtől, és ugyan valóban sokat változtam, azért még mindig van hová fejlődnöm. Sóhajtok egyet, mikor Hwanci a plusz egy főre reagál, viszont teljesen megértem az álláspontját.
- Igenis, asszonyom, értettem! - tisztelgek neki, majd megeresztek egy halovány mosolyt. - Tudom, hogy ez csillámporosan, meg rohadt negédesen hangzik, de létezik az a valaki, akivel klappolni fogsz, Hwanci. Aki a plusz egy főd lesz mindig és aki nem fog soha bántani, mert a gondolatától is rosszul lenne, hogy neked akármi módon fájdalmat okozhat. - megpaskolom a vállát, aztán nincs időm tovább bölcselkedni, mert ahogyan azt a nővér is jól látja, itt a vizitem ideje.
Felhörpintem a maradék kávémat, aztán megrázkódom, elég zaccos lett a vége.
- Nos, nagyfiú vagyok, köszönöm. De amint végeztem, visszatérek. - kacsintok rá, aztán beballagok az ajtón, egy kis időre ezzel magára hagyva a nőt.
Nem tudom milyen hírekkel szolgál majd a doktor, de nem akarom egyelőre más tudtára adni mennyire vagyok tropa.

Még vetek egy pillantást a vállam fölött a nővérre, azután belépek a vizsgálóba és a következő szűk félórában ott eszem a penészt. Juhúú.

- Igen, értettem. Igen, igen, felfogtam. Köszönöm. Viszlát... - intek a doktornak még utoljára, képemen a kicsit sem titkolt, odakényszerített mosoly, hogy tudja a másik, minden egyes pillanatát rühelltem a kontrollunknak.
Igaz, valószínűleg a dokit sem érdekli valójában a nyomorom, de ennyi örömöm hadd legyen már. Miután becsukom magam mögött az ajtót, egy hosszú, fáradt sóhajt eresztek meg.
Eddig jól voltam, most már sajog a fejem. Ujjaimmal megmasszírozom a halántékomat, aztán összecsapom a tenyereimet és a nővérpult felé fordulok. Nem tudom ott találom-e Hwancit vagy még éppen nővérkedik valahol, de akármi is van, arra jutok, megvárom ott. Lehet még egy újabb bögre kávét is kicsalok tőle, vagy ha végzett a műszakjával, akkor elhívhatom puding vadászatra. Freyának is meglovasítanék párat, szóval sok légy egy csapásra.
- Hwanciii? Pssszt, Hwanciiii?! - Még halkan is hangos vagyok, de ha ezzel felkeltem a másik figyelmét, akkor elérem a célomat.
- Meddig melózol? - taktikai kérdés.

Szerencsére nem sokáig kell támasztanom a pultot, mikor Hwanci felbukkan. Elmosolyodom a köszöntésre, aztán felé fordulok teljesen.
- Nem dícsért meg, amiért szétverettem a képemet, de megmaradok. Továbbra is fizió meg teljes "nyugalom", ahogyan ő fogalmazott. Nem tudom hol él ez a csóka. - ingatom meg a fejemet, de inkább ő, mint doktor Ruh.
Mármint semmi bajom a dokinővel, tényleg érti a dolgát, rendesen összeszedte Freya lábát is... csak van benne valami, amitől a hideg végigcidrizik a gerincemen. Sóhajtok egyet, aztán megint Hwancira pillantok.
- Félóra, az nem olyan vészes. - állapítom meg, aztán nemes egyszerűséggel felhuppanok a pult tetejére, mint valami rossz gyerek.
- Arra gondoltam, szerezhetnénk valami nyalánkságot a konyháról. Meglepném Freya-t is a hőn szeretett pudingjával. - teszem hozzá, aztán lóbálni kezdem a lábamat és körbepillantok a nővérállomáson/várón.
Tényleg elég csöndes minden, de azt még én is tudom, hogy ilyenkor nem szabad kiejteni a cs-betűs szót, különben elszabadul a káosz. Az meg ugyan nem kellene senkinek sem, főleg nem itt a gyengélkedőn.
- Mit szólsz hozzá? Tesós program? - kacsintok rá cinkosan, aztán ha igent mond, akkor küldök egy üzenetet a parancsnokomnak, hogy Hwancizok egy sort, így lehet csak utána érek hozzá "haza", de ne aggódjon, mert viszek meglepit.
Nem mintha Freya megharagudna azon, hogy egy kis időt most Jeong-Sukkal töltök, tudja, hogy olyan, mintha a húgom lenne. Vagy nővérem-nővérem, ha úgy vesszük.

- Azt hiszem, addig, amíg édes és nem a proteinkása, bármilyen desszert jöhet neki. Meg neked is, bizony láttam ám! - vigyorodom el, aztán elfogadom az újabb adag kávét és belekortyolok.
Én már a Volentisen születtem, arról, hogy milyenek voltak a földi ízek meg úgy egyáltalán az élet, mindössze csak tanultam, vagy ha nagyon unatkoztam és az archívumban, könyvtárban töltöttem az időt, lapozgattam át az adattárat. Hwan viszont ott született. Elhiszem, hogy mennyire hiáyzik ez neki. Fájó lehet a gyökereink nélkül létezni.
- Boldognak? Hmm. - biccentek egyet és elmosolyodom.
- Na igen, mindent egybevetve, valóban az vagyok. - újabb korty a kávéból, a percek lassabban telnek, mint azt hinné az ember, és ilyenkor átfut az agyamon, nem volnék képes a gyengélkedőn dolgozni.
Nem mintha bárki engem akarna orvosának vagy ápolójának, ám ehhez a hivatáshoz extra türelem kell és tűréspont.
- Siklóink sincsenek annyi, mint kellene, és igen, ennek ellenére sem repülök. - szólalok meg újra, megvonom a vállaimat és pillantásomat Hwancira szegezem.
- Én lettem az új kommunikációs tiszt. - válaszolok a kérdés másik felére, aztán megint belekortyolok a kávéba, mert addig sem kell beszélnem.
Nem kell arról kamuznom, hogy mindent megteszek azért, hogy fizikálisan még ne találjanak fullosnak a repüléshez, hogy a gondolattól is rám tör a pánik, ha arra gondolok miként robban szét alattam a gép és utána miként haldokoltam odakint.
- Mindenki azzal zríkál, hogy majd lyukat beszélek az űrlények hasába. Vagy őrületbe kergetem az ellenséget a pofázásommal. - nevetek fel halkan.

- Egy szóval sem állítottam, hogy baj. Csupán megjegyeztem. - vigyorodom, aztán feltartom a karjaimat megadóan.
Nőkkel, ha édességről van szó, azt hiszem jobb nem vitába szállni. Míg Hwanci elmegy átöltözni, meg átadni a stafétát a következő nővérnek a sorban, addig én szépen lehuppanok a pultról és befejezem a kávémat. Pár korty, aztán körbepillantok merre tehetném le a csuprot. Vagy mosogassam el? Kicsit tanácstalanul állok, általában - kit nevettetünk, szinte csak így - páciensként vagyok jelen a gyengélkedő életében.
Végül arra jutok, jobb, ha nem önállósítom magamat, a végén nagyobb kárt okoznék, mint segítenék a helyzeten, ezért egyszerűen csak leteszem a bögrét a pultra.
- Bocs. - suttogom magam elé, a jövőbeli takarítónak címezve az elnézést.
Aztán rendes gyerekként maradok a helyemen, míg Hwancimanci vissza nem tér a körünkbe. Megint rámosolygok, aztán a karomat nyújtom felé.
- Készen áll a konyhai kalandunkra, kisasszony? - szegezem neki a kérdést, amire természetesen pozitív visszajelzést várok.
Amennyiben nem, kénytelen leszek vállra kapni és úgy vinni őt a bűnbe.
- Kézcsók és jó munkát! - ezt a váltós nővérnek címzem, rákacsintva, és ha minden jól megy, hamarosan ajtón kívül bandukolhatunk.
Mennyivel jobb itt. Valamiért a gyengélkedő egészen... elgyengít. Hogy nem depressziós az összes ott dolgozó? Vagy lehet azok, csak jól titkolják. Fene se tudja.
- Minden rendben? -