Túl csendes. Hiába járta végig a környéket, hiába tudja, hogy itt vannak emberek, mégis olyan kihaltnak érzi, mintha csak leküldték volna egyedül, hogy boldoguljon ahogy tud. Mondjuk, nem bánná a dolgot, annyi biztos, mégis, akárhányszor kisétál a szállásról, vagy bárhonnan, a hideg rázza ki. Talán a szokatlan helyzet, talán még mindig az alvás miatt, fene se tudja, nem ment el egy doktorhoz sem, hogy megmutassa magát, vagy épp azt, hogy miért forgolódik éjjelente, arra van saját válasza. Szerencsésnek érzi magát kissé, hiszen a tábor hatalmas, és az idő mellette áll. Azt nem tudja, kinek szúrja a szemét az, ha lelép kicsit, nem is számolja, nem nagyon akar túlzottan részt venni a dolgokban, főleg, mióta véletlen meghallotta pár itt tartózkodó tiszt aggodalmas csevegését néhány lázadóról, a táboron túli világról és helyzetről. Persze, ha olyan fajta lenne, már szedte volna a cuccait és vagy fel a hajóra, vagy pedig közébük állt volna, de hát, ő olyan, aki szeret évelődni, és a maga módján egész megkedvelte ezt a bolygót, már amennyit ismerhet belőle. Ha kitör, vagyis illetve betör valami ide, megoldja, sosem volt félős fajta. Gondolatai kuszaságát a patak egyenletes csobogása tisztítja ki, amikor a séta végén, lepakolva telepszik meg a parton, hogy napfürdőt vegyen, és elfogyassza a gyümölcsöket, amiket a zsebébe pakolt. Kényelmesen falatozva, a régi világ emlékével telve fogadja be a képet, amely hiába hasonló, sosem lesz az igazi. Ügyeltek arra, hogy ne térjen el sok mindenben, vagy épp semmiben, amennyire emlékeikben élt a kép, hogyan is néz ki egy mező, vagy épp bármi más. Vagy maga a hely az, amely ezt teremtette, fogalma nincs. Nem filozófus, meg tudós ő, nem keres értelmet ebben. Nagy sóhajjal dől hátra, és a csutkát elhajítva engedi szabadon a nagyvilágba. Ha valaki erre ólálkodik és ezzel fejbe kólintja.. Azonban semmi, még egy apró rezzenés sem. Egyelőre. Felállva csikordul meg bakancsa alatt a kavics, és a patakhoz lépve közvetlen, kezét a hűs vízbe mártva mossa át arcát, kezeit, a tükröződő felületben pedig saját arcképét csodálja meg. Az ujjairól le-lecsurranó cseppek apró ráncokkal tarkítják a képet, majd végül maga zavarja meg a felszínt, mielőtt megint magába süllyedne. Még mordul is, majd talpra szökken, mint akibe tűt szúrtak, ugyanis a nemrég várt zajok most hirtelen érik el. Talán valaki mászkál erre, talán csak valami vad, ha létezik a táboron belül. - Mutasd magad! - mintha olyan helyzetben lenne, hogy parancsolgathasson, de nem is törődött idelent azzal, merre is áll pontosan. A pofont megkapta, lenyelte és bár emészti, nem dől be többé egynek sem, a maga ura, mióta lelépett a szállítóról és meglátta, hova is érkezett. Ujjai kémlelés közben a késére simulnak, és bár nem rántja elő, nem szándékozik sebet ejteni rajta, a régi, elavult világban ráragadt szokások nehezen múlnak. Sosem tudhatja..
Három éve, hogy felébresztettek az Alvó programból, és már több évtizede annak, hogy lábaim földet értek volna. Álmodtam róla, de mindaz nem volt a valóság, amikor pedig felébredtem, nos... nem éppen az az új világ várt rám, mint amiben reménykedtem. Az Arkanon szolgálok, ami nagy megtiszteltetés, főleg, hogy én lehetek a főgépészük, mégis, vonz a föld, mindaz, amit elveszítettünk. Bár a flotta feladata új bolygók és életformák felkutatása, eddig még nem volt alkalmam az ébredés óta bolygóra lépni. Az Ocanról már sokat hallottam, az ocantisok nyelvét is elkezdtem már tanulmányozni és egyben tanulni is, mégse vettem a bátorságot arra, hogy eltávot kérjek és lemerészkedjek. Nem vagyok félős, de tartottam attól, hogyha lejutok a bolygóra, nem akarok majd visszatérni a rideg űrbe. Lázadóvá válni viszont nem egy álom, egy idegen bolygón, egy idegen faj közelében... Így tartottam magam, egészen mostanáig. A szabadságot megkaptam, ahogy az engedélyt is az Ocanra utazáshoz, így jelen pillanatban itt vagyok, és mint egy újszülött, úgy csodálom meg a gyönyörű tájat és a természet minden aprócska részletét. Kicsit talán gyereknek is érzem magam, ahogy élvezem a pillanatot. Itt nem kell keménynek mutatnom magam, erősebbnek lennem, lehetek csak simán Samantha... Rég éreztem már, hogy a szél belekapom a hajamba, és bár jelenleg össze van fogva, úgy hiszem, hogy nemsokára szabad utat engedek majd tincseimnek is, és a közelben csordogáló patak is hivogatónak tűnik. Idejét se tudom, hogy mikor mártóztam meg utoljára egy forrásban vagy egy hűvös patakban... Végtére is, senki se látna meg... De nem, egyelőre még nem vetem le ruháimat és mászom be a hűvös vízbe, inkább tovább haladok, hogy mindent megnézhessek, már ameddig elmehetek. Vannak határok, amiket meghúztak, de jelen pillanatban ezzel is beérem. Máskor jobban szoktam figyelni a környezetemre, de itt nem érhet hirtelen meglepetés, hiszan az ocantisok nem juthatnak be engedély nélkül, ezért is zárok ki mindent és mindenkit. Meg vagyok győződve arról, hogy nincs senki se a közelben, de ahogy meghallom a férfi hangját, azonnal kapcsolok, hogy mekkorát tévedtem. Fejem a hang irányába kapom, miközben megindulok felé, és kezeimet láthtóan lassan felemelem. Az egyik üres, de a másikban egy szál virág található, amit nem is olyan régen szedtem. Az illata bár más, mint a földi virágoknak, de ezek is ugyanúgy kellemesek. - Nem akarok bajt, csak éppen erre jártam. Nem tudtam, hogy van itt valaki... - ismerem be, miközben tekintetem a férfi arcára vándorol, majd lassan lefelé, így szúrom ki kezét a kése környékén. Nem teszek hirtelen mozdulatot, de talán nem fogja belém állítani, így ha úgy érzem, nem parázik rá arra, hogy kárt teszek benne, lassan leeresztem kezeimet. Ruházatomat tekintve egyébként átlagosan festek, nem húztam fel a flotta egyenruháját, de az biztos, hogy még nem láthatott itt. Talán egy telepes lehet? - Samantha Lewis vagyok, és először járok az Ocanon. - talán kezdetben ennyi információ megteszi. Nem megyek közelebb a másikhoz, nem látom értelmét, viszont egy kis időre elnézek mellette, miközben megcsodálom a férfi körül lévő tájat is. A patak ismét igazán csábítóan fest, jó lenne legalább a kezeimet belemeríteni, de előbb még ezt a találkozást kell pozitívabb irányba fordítanom. Mondjuk, ha zavarom, simán magamra hagyhat, de annyira nem bánnám, ha akadna társaságom, főleg, ha ő már egy ideje itt él. Mesélhetne nekem, mert nem elégszem meg azzal a minimális információval, amelyhez eddig hozzájutottam.
Nem is tudja, hogy mitől tart ennyire. A vadállatok, már amiket eddig látott, nemigen merészkednek közel hozzájuk, hisz míg a másik nép már ismeri őket, azért a Földről érkezett emberek sokkal másabbak, és ezt ők érzik meg a legjobban. Nem is kívánja háborgatni egyiket sem, ameddig az nem akar a torkának ugrani, mert akkor ő is visszavág, teljesen mindegy, mennyi végtagja marad a kaland után. A másik nép pedig vagy nem akar, vagy nehezen tudna bejutni, így vélhetőleg csak ő paranoiás, és képzel olyan dolgokat, amik a másik bolygón valós veszélynek mutatkoznának. Elvégre, még nem hallott a telepen belül lopásról, vagy nagyobb botrányról, még a másik nőjét se szerette el egyik sem. Fura, mert a szomszéd kertje mindenhol zöldebb, de ezek szerint eddig mindenki roppant elégedett, már aki mellé rendeltek valakit, hisz a szerelem eléggé ritka dolog. Sőt, mondhatni szinte ki is halt. Ezért is olyan műanyag érzetű ez az egész helyzet, az élet. Ha ezt előre látja, talán inkább ott marad, leül, rágyújt egy drága szivarra, szeretkezik egy utolsót a feleségével, és nyugovóra tér. Ide még szivart se engednek nagyon. Pocsékolás az egész. Tekintetével a környéket kutatja, merről is érkezik a valami, vagy valaki, majd mikor érzékelhető, felé is fordul. Óvatosságból tartja ott a kezét, ahol eddig, miközben figyeli, ahogy egy női alak bontakozik ki a környezetből, kezében tartva kegyetlen fegyverét, amely egy szál virág. Ha ezzel akart támadni, akkor idehívja a fickót, aki pollenallergiát kapott az itteni cuccoktól, de így csak nevetni támad kedve, ami ki is fut egy apró vigyorba, és abba, hogy kezét ő is elemeli a késtől. Jó lenne levetkőzni ezeket az ösztönöket, de félő, hogy amikor megteszi, beüt a szar. Elvégre, még most minden oké, de később aztán még minden megeshet. Egy visszafoglalás, vagy épp bármi más. Az, hogy más milyen módon kényelmesedik el, magánügy. - Rajtam kívül vagyunk még páran, nehezen lehet nem észrevenni – mutat kezével a bázisok irányába, ahol a többi telepes, vagy épp akármilyen ember fordul meg nap mint nap. Igaz, ezek a területek egész nagyok, mégis csak egy tágas állatkert a planéta lakóinak, tesztüzem alatt, hisz látogatót közülük még nemigen fogadtak. Vagy csak fogalmuk sincs róla, mert ami a háttérben megy, ha megy, azt nemigen fogják meglátni. A hirtelen felgyúló feszültsége hamar eloszlik, és már nem néz ki úgy, mint egy ugrásra készen álló vadállat, aki meg akarja védeni magát minden apróságtól. Egyszerű kiránduló csak, majdnem olyan, mint saját maga. - Áhh, akkor érhető – biccent felé, mivel ez elég sok mindent megmagyaráz. Bár, azt nem mondhatja, hogy minden telepes arcot tökéletesen ismer, így ha nem lövi le a poént, lehet elsőre annak is hiszi, hisz attól még, hogy egy alapcsapat kialakult, változhat, de annak nagy hangja lett volna. Így már érte, hogy miért barangol erre, hiszen neki is hatalmas löket és élmény volt, amikor ismét olyan helyet pillanthatott meg, amely nem egy kiégett betontenger, egy haldokló planéta, hanem élő, vibráló és színes. Csodálatos és fájdalmas is volt egyszerre, és utóbbi miatt nem kíván túlságosan visszaemlékezni rá, azonban a környezetet hamarabb megszokta, mint gondolta. - Damion – mutatkozik be kurtán, mintha tök mellékes infó lenne. - Fentről jöttél kirándulni, vagy új vagy? - lépked vissza a patakhoz, és telepszik vissza az előző helyére, kényelmesen. Mivel semmi tiltott dolgot nem művel, felőle itt lehet a nő is, ha kívánja, nem fut el azért, mert valakivel meg kell osztania a teret, annyira azért mégsem háborodott meg, de az estimesét nem ő fogja eladni. - Még iható is – követte a nő tekintetét a patak felé, és nem csoda, a régi helyen még a pocsolyából se volt ildomos meríteni, friss eső után, nemhogy patakot találjon valahol. Azok tűntek el legelőször, vagy mocskolódtak be annyira, hogy még a békák is messzire elkerülték. Kár lenne ha itt is ez történne. Azonban most a kissé kínos csendet megtörve kezdi el rágni a körmeit. Csak úgy megszokásból.
Belegondolhattam volna, hogy nem túl nagy ez a terület, amit egyelőre birtokba vettünk, így elég valószínű, hogy találkozom valakivel, de mégse hittem azt, hogy ilyen hamar. Őszintén szólva nem kerestem a társaságot, engem most a természet csodái érdekelnek, a friss levegő és azok az apróságok, amelyeket régen nem tudtunk igazán értékelni. A Föld már a végét járta, amikor ott megszülettem, de tisztában vagyok vele, hogy milyen lehetett egykoron. Kezeimet felemelem, ahogy közelebb sétálok a hang forrásához, így láthatja meg a piros színű virágot nálam, amit nem is olyan régen szereztem az egyik bokorból. Szándékomban áll majd összepréselni egy könyv segítségével és magammal vinni az Arkanra. Szép emlék lenne. Ezért se eresztem ki ujjaim közül, és talán a másikat se fogja ez megijeszteni. Amikor meglátom a vigyort, már tudom, hogy nem lesz gond, így leeresztem kezeimet, és már ő se ragaszkodik annyira a fegyveréhez, mint azt első látásra érzékeltem. - Úgy értettem, hogy itt. - természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem csak mi ketten vagyunk a bolygón, akik az emberi fajt képviseljük. Apró sóhajjal jelzem, hogy ez a megjegyzés tök felesleges volt, de próbálom egyelőre visszább fogni csípős stílusomat. Nem túl valószínű, hogy a férfi értékelné, eddig senki se volt igazán oda érte. De gondolhatná, hogy én is keresztül jöttem a bázison, hogy ide eljussak, mindegy is. Inkább bemutatkozom és elmondom azt, hogy először járok az Ocanon, hiszen nincs ebben semmiféle titok sem, és ez talán némileg megtöri a jeget. Én is megtudhatom végre, hogy kivel van dolgom, majd miután a férfi elhelyezkedik, már barátságosabb kérdéssel folytatja. Ezek szerint nincs ellenére a beszélgetés. Ez apróság, de mégis hatalmas dolog, mert odafent az űrben nehéz olyan embert találni, aki vevő egy kis társalgásra... Mindenki karót nyelt, a rendszer robota, de Damion ennél lényegesen nyugodtabbnak tűnik. Azt egyelőre még nem tudom, hogy a Földön született-e vagy sem, de itt él már jó ideje és ő nem katona, így pedig a jelleme is más, mint amit megszoktam. Felüdülés. - Furcsán hangzik a kirándulás szó, de igen, fentről jöttem, hogy megnézzem az Ocant. Hiányzik a Föld és látni szerettem volna egy élő bolygót. Jó újra érezni a napsütést és a szélmozgást... - és persze a patak is vonz magához, mint valami mágnes, így lépkedek egyre közelebb hozzá, amit Damion is kiszúr természetesen. Iható? Meglepett arccal nézek a férfi felé, majd ajkam mosolyra húzódik, miközben leguggolok a patak mellé, kezeimet pedig a hűvös, kellemes vízbe merítem. Nem is foglalkozom most a másikkal, túlságosan leköt a sok inger, így felőlem aztán rághatja a körmét, nem vagyok én az anyja, hogy rászóljak ez miatt. Összeszorítom mancsaimat, majd nemsokára közelebb hajolok a vízhez és nem kételkedve a férfi szavaiban kóstolom meg a kristálytiszta patak vizét. Ha nem lehetne belőle inni, arra figyelmeztettek volna, így nincs okom kételkedni. - Mennyire tiszta! - mennyire más az íze, mint az űrben lévő víznek. Rögtön iszom is még belőle egy kicsit, majd ez után kezeimet még mélyebbre merítem, így kissé meg is mosom alkarjaimat. Bár hűvös a víz, mégis csak jól esik, és sikeresen ki is zárom egy kis időre társaságomat. De aztán észbe kapok, így végül helyet foglalok a pataknál, nem túl messze Damiontól. - Te telepes vagy? - ha válaszol erre a kérdésre, csak utána teszem fel a következőt. - Az űrben születtél vagy még a Földön? - kezeim idő közben a füvet érintik, azt vizsgálják, majd végül hirtelen ötlettől vezérelve kezdem el levenni magamról a bakancsaimat. A lábaimmal is érezni akarom a talajt és a vizet, így jöhetnek a zoknik is, ha megvagyok vele, és ez után nem foglalkozva azzal, hogy esetleg társaságom hülyének néz tettem miatt, járok egy kis kört a közelbe, majd bele is gázolok a patak vizébe, miközben arcomról nem tűnik el a mosoly. Őt nem ismerem, Ő se ismer engem, meglehet, hogy soha többé nem találkozunk, minek kellene hát keménynek mutatnom magam? Jól esik nekem is kikapcsolni végre, az elmúlt három évem egyébként is túl feszülten telt... Rég nem lehettem már önmagam.
Amikor valaki hosszú idő után jön le ide, a csodálkozás az arcukon körbeírhatatlan. Ő is így volt vele, a földet markolta, leveleket morzsolt szét, hogy tényleg valódi-e, vagy csak egy jól megtervezett illúzió. De nem, nagyon is igazi, és nem gyilkos rájuk nézve. Eleinte minden apró fűszálat alaposan megnéztek, nem-e bocsát ki mérget, ha valaki hozzáér vagy csak rálép. Minden virág, fa és bokor, amely megterem a vidéken, mennyire védekezik ellenük. Egyelőre nem talált sok mérges növényt, van, amelytől viszketett a bőre, vagy aminek olyan tüskéi akadtak, amikre rá sem akar nézni, de azok fentebb vannak, a perem szélénél, így nem kell aggódni. Nem volt sokat ébren a hajón, majdhogynem azután dobták le, miután felébresztették, így emlékeiben frissek voltak az otthoni képek egy része, de akadt olyan, aki már évek óta nem látott zöld füvet, vagy épp soha. Hát még a bogarakat meg se említsük. Eddig nemigen támadt egy életforma se ellenük, de ami késik, az nem siet, akármi történhet ma, holnap, vagy akár csak hónapok, évek múlva. Fogalma sincs, az viszont biztos, hogy a mezők, amiken a saját növényeiket termesztik, tiszta másolata annak, amit hátrahagytak és ami elveszett. De, mint ahogy az lenni szokott, az újszülöttnek minden újdonság, ahogy a lányoknak a virágok, amik nem szárazak, vagy halottak a savas eső, vagy épp szmog miatt, ami marta őket a Földön. Ha maradnia kellett volna, még ennek is képes lett volna örülni az utolsó percig. Az, hogy most itt lehet, ajándék, ezt még valahol mélyen ő is elismeri. - Úgy már más, persze. A többiek a földek körül mászkáltak, valami érik – nem értette tisztán, mivel itt nem ismeri az éghajlatot annyira vagy épp az évszakokat, egyelőre minden egyforma, és kíváncsi, vajon ha eljön az itteni tél, akkor találkozik-e vajon hóval, vagy az végleg csak örök emlékkép marad. Vagy épp bármelyik ismert évszak, vagy épp a hideg. Amikor egy bolygó haldoklik, már nemigen mennek rendben a történések. Szóval, a lényeg, hogy ezen a területen egyelőre kettesben vannak, minden hátsó szándék nélkül. Nem fogja csak azért letámadni, mert nő, már megtehette volna a szálláson is, azonban ő magának való figura, magának való vágyakkal. Nem egy fadarab, nem fogadott cölibátust, de van önmegtartóztatása és persze normál értékrendje. - Hogy nem lehet abba beleőrülni, ha folyamatosan egy nagy fémdobozban vagy az űrben? Én csak pár napot voltam fent, tudatosan, és már akkor éreztem, hogy megfojt – valóban nem érti, főleg úgy, hogy elég hamar kapott egy szeletet ebből az életformából, és ideje sem volt megszokni azt, ami odafent történik most vagy épp történt a múltban. Azzal fogalomban van, hogy elég jól berendezkedtek és elég sokan ott élnek fent, családdal, rokonokkal, tervekkel, és megépítettek mindent, amire csak szükségük lehet, de a másik tökéletesen rávilágított arra, mi odafent a hiány: az élet a láb alatt. Jó, aki már ott született, annak lehet ez a hely a pokol lenne, és sírva futna anyuka mögé vissza, ahogy csak lehet. A nő végül mellé is telepszik, nem fogja vissza magát, és meg is nézi azt, amely talán idevonzotta. Nyugalmas hely, nincs messze semmitől, mondjuk itt semmi sincs túl messze, és mégis kevesek jönnek ide rendszeresen. Elvégre ez csak egy malom, az emberek elszoktak a természetjárástól. - De amúgy.. milyen odafent a légkör? Nincs balhé? - hall ezt-azt az ember, és nemigen van alkalom, hogy megnézze, mennyire igaz. Hol a totál béke, hol pedig a már-már forrongó emberek híreit kapja el a pletykásabbak ajkairól. Mikor mi igaz, mondjuk ezt csak témának dobta fel, de ha nem tud rá válaszolni, attól még nyugodtan tud majd aludni. - Hja, az hát. A helyi vadőr – ezt már csak szórakozásképp mondja, de az se igaz, hogy földet művelne vagy épp műszaki zseni lenne, de ahol tud, ott van, és teszi a dolgát, ahogy tennie kell. Nincs választás, mint annak idején, amikor aláírt egy papírt szabad akaratából. Ó, itt mennyire nincs ilyen! - A Földön, már ami volt belőle. A nagyfaterom folyamat azt magyarázta, mennyire jobb hely volt az ő idejében – nem mintha emlékezne sok mindenre, de valahogy ilyesminek képzelhette el, ha nem is ilyen gazdagon. Lábát kinyújtva támaszkodik meg, és meglepve pillant rá, miközben leoldozza lábáról a cipőt, és a zoknikat is. Annak örül, hogy nem megy feljebb, és nem fosztja meg magát más ruháktól, a patak annyira nem mély, hogy az ilyen bájakat elfedje. - Esetleg hozzak egy kis szappant? - vigyorodik el ismét, mert ő ezt még nemigen tette, nem azért mert ódzkodik tőle, csak.. miért akarna mezítláb gázolni a vízben? Nem lát benne halat, se kincset, ő ezekhez túl egyszerű.
Azt én is észrevettem, hogy a földeken valamit nagyon csinálnak a telepesek, ezért se gondoltam volna, hogy itt majd bárkibe bele fogok futni, de mégis így történt. Nem kérdezem meg egyelőre, hogy Damien miért nincs ott és segít nekik, gondolom mindenkinek megvan a maga munkája, ahogy nekünk is odafent. - A Föld után elég nehéz volt megszokni, de azt hiszem, hogy nincs nagyon más választásom... Ez... bonyolult kérdés. - nem merem kifejteni a férfinek mindazt, ami lejátszódik bennem. A Consiliumnak nem lehet nemet mondani, engem az Arkanra küldtek, és végülis... jól érzem magam ott, bár ez a bolygó szebb, mint amilyenről álmodtam. Rossz lesz visszatérni az űrbe, ez tény, de muszáj lesz megtennem. Talán időnként majd lejárhatok ide, és hogy mit hoz számomra a jövő, az is kiderül majd. - De nem olyan rossz az űr se. Én az Arkanon szolgálok, új bolygókat keresünk, és szerintem ez egy olyan feladat, amiért megéri áldozatokat hozni. - vajon tényleg teljes szívemből így gondolom? Most ezt kell mondanom, ebbe biztos vagyok, hiszen Damion egy idegen a számomra, még bajt hozhat a fejemre, de mélyen belül egészen más érzések dúlnak bennem. Fojtogatni már nem fojtogat a bezártság, már megszoktam azt az életet, de nem tudtam még úgy elfogadni, ahogy kellene. És félek a házasságtól is... vajon meddig húzhatom még? Nem akarok lázadóvá válni, számkivetetté, és az ocatisokról se tudok még túl sokat, így egyelőre nem merek túlságosan megbarátkozni ezzel a bolygóval. Meglehet, hogy évente csak egyszer léphetek majd ide, amikor szabadságot kapok, így nem szabad kötődnöm. Talán hiba volt lejönnöm ide. - Milyen balhéra gondolsz? - kérdezek vissza, nem adva választ a másiknak. Oly sok minden eszembe jut, de vajon Damien pontosan mire gondolhat? A Consiliumról kérdezhet? Hogy nincs-e lázadás? Vagy más érdekli? Ismét egy nehéz kérdés, amelyre nem biztos, hogy őszintén felelhetek. Nem túl jó érzés így kommunikálni valakivel, de némileg meg vannak kötve a kezeim, és nem merek kockáztatni. Inkább próbálom átvenni én a beszélgetésünk vezetését, ezért én válok a kérdezővé, legalábbis egy rövid időre. - Vadőr? Vannak itt vadak is? - eddig még egy állatot se láttam, de most kíváncsian tekintek körbe. Hiszek a másiknak, így meg se fordul a fejemben az, hogy esetleg ugrathatna. Egyébként is, vajon milyen állatok élhetnek itt? Olyanok, mint a Földön? Vagy hasonlóak hozzájuk? Ez egy olyan téma, ami szintén érdekel, és amiről végre nem nekem kell beszélnem. Pedig egyébként szeretek beszélni. - Az én családom is sokat beszélt a régi időkről. Szomorú, hogy idáig jutottunk, hogy el kellett hagynunk régi otthonunkat. Szerinted szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk vagy inkább maradnunk kellett volna? - teszem fel a nagy kérdést, miközben a másik szemeit fürkészem. Na nem mintha nekem lett volna választásom, utánam is küldtek egy osztagot, hogy bevigyenek, hiába írtam végül alá azt a bizonyos papírt. De emlékszem az ébredésemre és az utána lévő hatalmas fájdalomra... majd űrre a szívemben. Mindenki, akit szerettem... halott. Sokszor kívántam azt, hogy bár én is meghaltam volna, velük együtt, de tudom, hogy ők nem ezt a sorsot szánták volna nekem. Nem akarok ezen agyalni, inkább kicsit még kiélvezném ezt a gyönyörű helyet, amíg még itt vagyok, ezért vetem le a lábbelimet, majd a zoknikat is és lépkedek bele a kristálytiszta vízű patakba. Nem érdekel igazán, hogy Damien mit gondol majd rólam ez miatt, de viccelődő szavai halk kacajra fakasztanak. - Inkább gyere be te is! Vagy te már megmártóztál benne? Őszintén szólva én eredetileg azt terveztem, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. - lehajolok és egy adag vizet most játékosan a férfi felé lapátolok. Nem vagyunk már gyerekek, még csak barátok sem, mégis, szükségem van néha egy kis lazaságra, így az első adagot még egy adag követi, de ez után már beljebb sétálok, hogy tovább élvezzem a patak adta lehetőségeket.
Mindennek megvan a maga helye, és ideje, illetve persze, dolga is. Ő a növényekhez kevésbé ért, mint mondjuk az állatokhoz, vagy épp a barkácsoláshoz. Nem szakember, annyit tud, amennyi ráragadt, és hasznosítani is tudja. Nem egy nagy dolog, ami itt történik, de ahhoz végképp nem volt kedve, hogy a seregbe álljon ismét, olyan okok miatt, amik semmit sem érnek. Egyszer volt balek, nem veszi be többször az ígéretek üres szavait, úgyis lesznek, akik megteszik helyette, ő az újszerű nomádok életét választja inkább. Ezerszer is. - Abban mondjuk igazad van, hogy sok választás nincs. Vagy ott, vagy itt, de ezt se neked kell eldönteni. Nem bonyolult ez, az van, amit mondanak és kész. Én eredetileg „katonának” mentem aludni, aztán amikor ott volt az ideje, megemeltem kicsit a hangom, és ledobtak ide, hogy fogjam a kapát és boldoguljak, ahogy tudok. Mondjuk, ez még a jobbik történet – hisz voltak, akik ilyen miatt akár az űrbe vetettek ki, amikor még ez a planéta nem volt képben, vagy ott volt, de az emberre már nagyon nem volt szükség. Na meg persze, ott vannak a törvényen kívüliek is, akiknek talán rosszabb az életük, mint a holtaknak. Talán még saját maguknak se jobb. Nem kesereg, egészen jól elboldogul és egyelőre minden békés. Látszatra, és ahogy ő látja. Sose árt azonban felkészülni, semmi sem tart örökké általában, ezt az egyet nagyon is megtanulta. - Hát nem tudom, nekem nem tetszene, de kinek mi – nem annak a kérdése, mit mennyire szeret, azt hozzá kell tenni, de ha valamiféle csoda folytán választania kellene, akkor már biztosan nem menne el innen, szerencsére olyan küldetése sincs, amely miatt meg kellene tennie egy égi kiruccanást. Nem is olyan rossz kisembernek lenni talán. - Új bolygókat? Azt hittem ez jó lesz nekünk. De akkor ezek szerint mégse? Nofene, pedig annyira odavoltak, meg vannak érte – horkan fel kissé gúnyosan és ez inkább a vezetőségnek szól, nem a nőnek. - És? Van már valami eredmény, vagy csak remények? - ha lenne is, neki nem lenne kedve átcuccolni, ez azonban nem az ő kedve szerint történne, vélhetően vagy őket, az itteni telepeseket dobnák le megint, mert nincs annyi feláldozható lélek, ha jól tudja. Aztán ki tudja, találnának-e még olyanokat, akik fejest ugranának az ismeretlenbe, minden hang nélkül. Mondjuk, azon nem lepődik meg, hogy a kapzsiság kiütközik ismét, anno a Földön is mindent utolsó cseppet kihajtottak, itt pedig vannak mások is, akikkel osztozni kell, és csak ez a terep az övék, ki tudja, mennyi időre. Lehet ketyeg az óra, és azért keresgélnek annyira, hogy ha lépni kell, ne kelljen ismét céltalan keringeni évtizedekig vagy még többig. Vagy csak itt hagyják őket, és majd ha a bolygó népe megkegyelmez rajtuk, élhetnek a kis helyeiken. Túl sok információt szül benne ez a pár mondat, ezért is szokta kihagyni az ilyen kommunikációt azokkal a katonákkal, akik szóra méltatják őket. - Akármire, mindig van valami. A Földön is volt, itt vagy az űrben miért ne lenne más? Az emberek alapvetően irigyek, ki-ki másért, nem most volt az ideje, hogy megtérjenek – vonja meg a vállait, mert ha itt lent még béke is van ugyan, az mindig csak a felszín. Nagyobb ház, nagyobb autó, szebb feleség, nagyobb telek. Felhőkarcolók, bányák, akármik. Mindig kell valami. Nem vallatja a másikat, ez hangsúlyán is látszik, hisz csak úgy jegyzi meg, mintha az érdekelné, mennyire kellemetlen odafent egy napszél, vagy épp meteorzápor közelsége. Nem azért teszi, hogy aztán jelentsen, mint a katonatiszt, no meg, a pletykás jelző pedig aztán végképp nem jelző rá. - Áhh, csak mondtam. Azt dolgozom, ami van. Ha ácsolni kell, azt, vagy épp ami a kezembe akad, de idekint jobban szeretek lófrálni. Amúgy vannak, a táboron belül kevesebb, de bejutnak, a legtöbb állat azonban az, amiket az itteniek tenyésztenek – fura, de muszáj, mert nem élhetnek csak gyümölcsön és zöldségeken. Ellenne, de az nem az igazi. A következő kérdése azonban kicsit kizökkenti az ólak és páros lábak mezejéből. Sóhajt egyet, mert hát ezen annyit, de annyit gondolkodott, hogy az már büntethető is lenne, ha lenne rá törvény. Hiányzik neki Anna és Benjamin, minden egyes nap, csak néha ki tudja ezt kapcsolni. Nem múlik el, csak csendben marad. - Mindenki azt mondja, hogy mi vagyunk a legszerencsésebbek. Az is, aki ott fent szolgál, az is, aki még alszik, de főleg mi, hogy van egy bolygónk, amit felfedezhetünk. Én.. nem tudom. Egyik felem maradt volna, a másik meg jött – nem akar jobban belemenni, inkább egy adag füvet tép le, és morzsolja szét ujjai között. Maradt volna, ha tudja azt, amit most, és hülyének érzi magát. Erről senki sem beszél szívesen. Kiereszti hát a zöldségek az ujjai közül, és ücsörög tovább, míg a másik felpattan, és már teszi is, amit a szíve diktál. Egy kicsit legalább szabadnak érezheti magát, odafent nincs ilyesmi patak, vagyis tudomása szerint még nem találták fel. A kijelentésre ismét csak vigyorog, a fejét rázva, nem mintha az lenne a baja, hogy fél ettől, vagy épp attól, hogy valaki meglátja. - Persze, egyből ugorjak fejest, mi? Ha akarod áttelepszem máshova, és akkor meg tudsz mártózni, de.. nos, járhat erre más is, és nehezen magyarázod majd ki. De ha ragaszkodsz hozzá – hagyja rá, hogy mit is szeretne igazán. - Nem fürödtem benne, de inni szoktam. Bár ha belemosod a lábad, pár napig azért ezt kihagyom – cukkolja, mintha térdig saras lenne, vagy akármi más. A cipő pedig egyelőre marad a lábán, pedig még a zoknija sem lyukas.
Túl meredek a téma, amit feszegetünk, és az a gond, hogy nem lehetek teljesen őszinte Damionhoz. Még nem ismerem a férfit, és ha megbíznék egy idegenben, nos... könnyű szerrel árthatna nekem, és pillanatok alatt a lázadók csoportjában találnám magamat. Nem vágyom rá, így óvatos vagyok, vagy legalábbis próbálok az lenni. - Igen, a Consilium dönti el, hogy mi lesz velünk. Nekem se volt választásom, amikor felébresztettek, bár jó helyre kerültem. A kapitányom nagyon rendes ember, és segít, ahogy tud. Neki hála nem vagyok még házas, pedig már három éve felébresztettek... - arcomon és hanghordozásomból érezheti, hogy a házassági törvény az, ami igazán zavar. A Földön nem volt ilyen kötelezettségünk, és számunkra igen csak nehéz ezt elfogadni, megszokni meg főleg. Pedig tudom jól, hogy bármeddig már nem húzhatom. Wells kapitány se lesz képes a végtelenségig megmenteni ebből a szituációból. Nem tudom, hogy Damion hogy áll ehhez a törvényhez, de van egy olyan sejtésem, hogy hasonlóan. Bár... a férfiak egy része nagyon is élvezi, hogy ilyen könnyedén juthat fiatal, csinos feleséghez. Én mondjuk már nem vagyok 16 éves, egy érett nő vagyok, de van, akinek ez a gyengéje. De nem vagyok egy báb, aki kötelességből bárkivel összefekszik, majd gyereket szül neki, még belegondolni is rossz, hogy ebben a világban a nők olyanok lettek, mint valami tenyész kancák... Nem becsülnek minket, a férfiak kezében van a hatalom, ez pedig felháborít. - De ezek szerint te nem bánod, hogy ide kerültél. Akkor ez még valóban a jobbik eset. - mosolyodom el kissé. Én nem lennék képes telepesként élni, kapálni a földeken vagy az állatokra figyelni... Nekem az Arkan a tökéletes munkahely, és legalább leköt. Mesélek is kicsit róla a férfinek, aki jól láthatóan érdeklődik is, bár némileg furcsálja a munkánkat. - Fogalmam sincs, hogy mit terveznek. Én csak egy közlegény vagyok, így nincs mindenhez hozzáférésem. - az más téma, hogy főgépészként képes vagyok betörni minden gép rendszerébe, mivel a programozáshoz is értek, de jobb ezt megtartanom magamnak. Nem kotyognék ki semmi információt se, főleg nem ilyen kényes kérdéssel kapcsolatban, mint amiket Damiontól kapok. - Még nincs. Egyelőre az Ocan tűnik az egyetlen ideális, lakható bolygónak. - csak ugyebár nem üres. De vajon az ocantisokkal együtt tudnánk élni? Nem hiszem... Az ember nem képes erre, úgy gondolom, hogy le akarnák igázni őket, pedig új fajként csodálatosak, de valahol félelmetesek is az erejük miatt. Kíváncsi leszek, hogy mit hoz még számunkra a jövő, de nem szívesen vennék részt egy háborúban. Annak soha sincs jó vége, mindig csak a veszteségek... Meglehet, hogy biztonságosabb nekem az űrben, mint Damionnak idelent. - Én úgy látom, hogy lázadók mindig vannak, akik fellépnének a Consilium akaratával szemben, de másról nem tudok. - adok neki rövid, tömör választ. Persze a Consilium leveri a lázadókat, megbünteti és megbélyegzi őket, de erről nem kell mesélnem. Mind a ketten tisztában vagyunk ezekkel az új törvényekkel, melyekben élnünk kell. Ideje lenne viszont most már kellemesebb téma felé eveznünk, ezért próbálok meg én érdeklődni a férfi felől, na meg az itteni életről. Engem ez érdekel, nem pedig a sok szar, ami odafent vár rám. Kikapcsolódni jöttem, és legalább minimálisan szeretnék is így tenni. Aprókat bólogatok a kapott információkra, ami a telepesi életet jelenti, de nemsokára én magam térek ismét rá egy kényesebb téma felé. Fene ért engem. Pedig nem akartam... én tényleg nem. - Én is hasonlóan érzek... - nem mondok többet. Nem szabad. Inkább a patakot választom, amelybe nemsokára bele is gázolok és némi játékosságot elővéve próbálom meg szórakozásra hívni a férfit. Túl komorak voltak a témák, tényleg lazíthatnánk egy kicsit. - Maradj csak, nem zavarsz! És kibírom, hogyha nem mártózom meg benne. - csak hiányzik az úszás. De kibírom nélküle, ahogy eddig is kibírtam, így egyelőre beérem azzal, hogy a patakban sétálgathatok. - Hé! - kap egy újabb adag vizet a beszólása miatt, majd nemsokára végül ismét mellé telepszem, de lábaim a vízben maradnak. Az utolsó pillanatig ki akarom használni a helyzetet. Testemmel is hátradőlök, így fekszem hanyatt és bámulom az eget, majd végül barna íriszeim a férfire találnak. - Mondd csak, találkoztál már ocantissal? - szeretnék többet megtudni arról a fajról, olyan emberrel is beszélni róluk, aki már látta őket... beszélt velük. Vajo nekem lesz erre lehetőségem? Nem hiszem... de a remény hal meg utoljára, szokták mondani.
Érzi ő a kicsi tartózkodást, azt, hogy a másik nemigen akar neki megnyílni, vagy épp annyira belemerülni, amennyire az egyszerű kérdés akaratlanul megkívánja. Persze, érti ő ezt. Itt is vannak olyan telepesek, akiknek jobb, ha csak az időjárásról, fura növényekről vagy épp más, apró, de tök jelentéktelen dolgokról beszél, és mondjuk nem „politizál”, mert bizony az az ember pontosan tudja, hogy ha ilyet hall, kinek kell továbbadni, és akkor majd jól megnézheti magát, amikor odacibálják egy felsőbb erő elé. Nincs ráírva, hogy vele biztonságos a társalgás, és nem is reklámozza, elvégre az sem a legjobb bemutatkozás, ha neve mögé odabiggyeszti: nekem bármit elmondhatsz, nem kerül illetlen fülekbe. Még magának se hinne, nem hogy elvárná... Így nem akaratoskodik, vagy épp mutatja azt, hogy ez nem tetszik neki, elfogadja, és talán ő sem most fogja megosztani az ellentétes érzéseit a fentiek felé. - Ó, tényleg. Nektek még a porontyokat is le kellene szolgáltatni. Hát ez.. szívás – örül, hogy nem kell most, ezekben az új időkben nőnek lennie. Az más kérdés, hogy akadnak olyan utalások, miszerint ő is megállapodhatna, de ilyenkor alkalmi süketet játszik, ameddig lehet. Ha akarnak valamit, úgyis közlik. - Engem elvileg katonának szántak, vagy minek, csak elcsesztem. De nem is bánom – inkább a földet túrja, mintsem parancsoknak hajlong naphosszat. Valamit valamiért. Itt szép a környezet, nincs úgymond egyenruha, se egy seggfej, aki egész nap a fülébe ordítozzon. Már megérte kitörni kicsit, és csak azt bánja, hogy nem engedte el magát jobban, bár akkor talán még most is az űrben lebegne, vagy törvényen kívül élne. Mindennek meglenne a maga szépsége, azonban a jobbik helyzetbe került, amit meg is köszönhetne, de nem fogja. Így aztán tökre megérti, hogy a nők egyes része megetetné velük a házassági törvényt, minden velejárójával együtt. Jó, megérti, hogy nem akar teljes kihalást, se azt, hogy a végére ötven öregember üljön a hajón és merengjen a múlt szépségein, de mindennek meglenne a jobb verziója. - Ha egész nap azon bánkódnék, mi lenne jobb, vagy mi lett volna, megkergülnék egyhamar. Elvagyok – vonja meg a vállait, és valóban próbálja kikapcsolni magát, hogy ne rágódjon folyton. Nem akarja teljesen lezárni a múltat, nyitni azonban muszáj, elvégre ez is a feladat, valamit alkotni. Ha más nem azt, hogy elboldogul egy idegen bolygón. Lábait kicsit kinyújtja figyel, és bár nem tudja a másik a kulisszatitkokat, nem csalódik, elvégre, az tényleg nincs senki orrára kötve. Ő is inkább ilyen pletykákat várt, teóriákat, de oda se neki, könnyen ki lehet matekozni, miért akarnak még több helyet elfoglalni, már ha lehetséges. Mint annak idején a kontinensek, úgy kellenek az új földek, hátha valahol többet, szebbet és kényelmesebbet lelnek. Szerinte ilyen csak egy másik, rettentően messze lévő galaxisban fordulhat elő, de majd szépen integet, ha a Consilium arra tévedne. - Már ez is több, mint ami ide lejut hozzánk. Itt is az a problémájuk szerintem, hogy nem minden az övék, hanem az ittenieké. Szerinteem – és akkor még finom volt, és ezzel nem rondított el semmit sem, elvégre ez nem olyan dolog, mintha pocskondiázná őket. Ez csak.. egy tény. Ha valakinek ezzel is problémája akadna, akkor ott vannak komolyabb gondok is. Ennyit még kimondhat. Nem akar belefolyni, még akkor se, ha esetleg nekik kellene idelent a katonákkal együtt megindulnia küzdeni egy nagyobb terület felé. Akkor ő lelépne, a bolygón olyan szegletet keresne, ahol nem érik el, vagy nem akarják. Elég volt a Földön háborúzni pár hordó olajért. A szavaira csak bólint, tovább folytatja a kényelmes ücsörgést és nézelődést. A madarak, az ég, vagy épp a nő, ha szól. Nem kukkoló, csak ha netán elmerülne, mert nem ismeri a terepet, akkor jól jön, ha időben ki tudja húzni. Illene. Az újabb adag vizet is lerázza magáról, ami pedig marad, lustán csordogál lefele rajta, és hullik a földre végül. Haját hátrasöpörve tünteti el a kissé vizes tincseket az útból, és megrázza a fejét. - Csak láttam párakat, amikor jöttek tárgyalni a vezetőkkel. Elsőnek azt hittem, hogy fentiek, mert hát.. olyanok mint azok, de aztán hallottam pár szófoszlányt, így lehetett tudni, hogy ők azok. Tényleg.. öhm.. képesek ilyen.. varázsdolgokra? - mutogat is hozzá, mintha azzal könnyedebben megérthetné. Nem foglalkozott sokat a témával, ők kisemberek, nincs chip-jük sem, hogy megérthetnék őket ha úgy adódna a dolog. Hiába jártja a terepet, máshol nem jönnek be, és másokkal nem kommunikálnak. Ez van - Ti odafent? Vagy arra már nem akarnak menni?
Csüt. Dec. 28, 2017 8:19 pm
Három éve, hogy felébresztettek az Alvó programból, és már több évtizede annak, hogy lábaim földet értek volna. Álmodtam róla, de mindaz nem volt a valóság, amikor pedig felébredtem, nos... nem éppen az az új világ várt rám, mint amiben reménykedtem. Az Arkanon szolgálok, ami nagy megtiszteltetés, főleg, hogy én lehetek a főgépészük, mégis, vonz a föld, mindaz, amit elveszítettünk. Bár a flotta feladata új bolygók és életformák felkutatása, eddig még nem volt alkalmam az ébredés óta bolygóra lépni. Az Ocanról már sokat hallottam, az ocantisok nyelvét is elkezdtem már tanulmányozni és egyben tanulni is, mégse vettem a bátorságot arra, hogy eltávot kérjek és lemerészkedjek. Nem vagyok félős, de tartottam attól, hogyha lejutok a bolygóra, nem akarok majd visszatérni a rideg űrbe. Lázadóvá válni viszont nem egy álom, egy idegen bolygón, egy idegen faj közelében... Így tartottam magam, egészen mostanáig.
