A Consilium törvényei mindannyiunkra érvényesek, hiába élünk az űrben vagy idelent az Ocan bolygón, így előbb vagy utóbb, de nekem is teljesítenem kell azt, amit elvárnak tőlem. Damion is tisztában van vele, hogy mire gondolok, így szavaira finoman biccentek, de jobb, ha nem megyek bele a témába, mert jót nem tudok mondani ezzel kapcsolatban. Azt értem, hogy a fajunk fennmaradása a cél, hogy muszáj gyermekeket nemzeni, de ez a törvény akkor is kiakasztó. Persze nem mindenki számára, aki ebbe született, annak ez a természetes. Talán idővel én is elfogadom majd. Megszoksz vagy megszöksz, szokták mondani. Nem merek és nem is tudok túl sok információval szolgálni a férfinek, de azért próbálkozom a válaszadással, mégis, meg van kötve a kezem, ezt pedig úgy hiszem, hogy Ő is tudja. Nem tudok róla, hogy lenne másik bolygó az Ocanon kívül, amelyiket lakhatónak találtuk volna, de persze lehetnek titkosítva adatok, egy közlegény nem fér hozzá mindenhez, én pedig valljuk be, bár sok mindennek utána néztem és feltörtem már párszor a rendszerüket, nem pont erre kerestem rá és nem mentem bele ilyen mélységig. Az már túlságosan is veszélyes lenne és nem bukhattam le. - Igen, szerintem is. Ez eléggé megnehezíti a dolgokat. Nem foglalhatjuk el új otthonunkként ezt a bolygót, mivel már élnek itt, de vajon az ocantisok meddig tűrnek meg minket? A Földet is elpusztítottuk... - az emberi faj csak pusztítani tud, pedig építhetnénk is. Felhasználunk minden energiaforrást és kifacsarjuk azt, ahol élünk. Talán tényleg nem érdemlünk jobbat az űrnél, abba talán nem tehetünk kárt. Azt a félelmemet pedig szintén megtartom magamnak, hogy gyanítom nem fogjuk akármeddig megtűrni az itt élő fajt, és háború lesz. Csak abban reménykedhetek, hogy én azt nem élem meg. Nem szívesen vennék részt a háborúban, elég volt látnom a Föld pusztulását. De vajon hogy néznek ki az ocantisok? Valóban hasonlítanak hozzánk? Eddig még egyet se láttam, és bár titkon ismerkedem a nyelvükkel, tudom, hogy a rangom nem engedi meg, hogy személyesen is kontaktba kerüljek velük. Pedig ez egy nagy álmom... és egyszer valóra akarom váltani. Szinte iszom a férfi szavait, amikor arról beszél, hogy volt néhány ocantis, akit látott, amikor ide jöttek tárgyalni, de a kérdésénél halkan sóhajtok. Nem Damion lesz az, akinek hála okosabb leszek velük kapcsolatban. - Elvileg igen. Az elemeket uralják, ha jól tudom. - biccentek. A következőre viszont kicsit elgondolkodom, eszembe jut néhány kérdés az ő technológiájukkal kapcsolatban, amiről viszont fogalmam sincs. - Fogalmam sincs, hogy vannak-e űrhajóik, de én még egyet se láttam. Remélem azért egyszer majd lehetőségem lesz rá. - pillantok fel az ég felé, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne felettünk az egyik ocantis. - Én a helyedben kimerészkednék és megpróbálnék kapcsolatba lépni velük. Ha már az Ocanon vagy, van lehetőséged rá. - tudom-tudom, a törvények, illetve a kerítések is akadályozzák, de nem hiszem, hogy egy telepes ne találna erre módot. Ez már ismét lázadó megjegyzés volt? A franc tudja, de nem akarok minden szavamra odafigyelni.
Ez így nem éppen egyszerű, sőt. Nagyon nem. Ha azt nézzük, hogy alig maradtak, a milliós számok már csak történelem, tök jól működhetne az összetartozás, meg minden társas katyvasz. Papíron megy is, egymás segítése, meg a történelem illetve a jövő ápolása, csak épp gyakorlatban.. marhára nem. Talán még jobban kiéleződött minden, amiről úgy hitték, hogy a Földön maradt, és azzal is pusztult el. Csakhogy nem, hozták magukkal, mint egy hűtőmágnest, vagy épp egy adag bacilust, és nem kell amúgy a fenének sem, de odaragad. Pech. Azt gondolná az ember, hogy amikor olyasvalakivel fut össze, aki a társadalom más szegletén él, pontosabban odafent, sok ezer kilométernyire, hogy majd leülnek, és jól elbeszélgetnek, megosztanak amit tudnak, és mindenki okosabb lesz. Nem, nagyon nem. Ehelyett a szép, idealizált kép helyett olyan alakok kerülnek össze, akik nem merik kimondani azt, amit tudnak, ami hasznos lehetne a másiknak, mert nem tudhatják, hogy a szónak mennyi a súlya, jár-e érte büntetés, vagy csak egy nagy adag megfigyelés. Azért a Consilium tud valamit, el kell ismernie, hogy a megfélemlítés dolog működik, mert nemigen hallott még olyat valakitől, akivel frissen találkozott, hogy mi mekkora adag szarban pihen. Nem. Az emberek feszengenek, kerülik a választ, csendben maradnak, és felszínesek. Ez nagyon nem tetszik neki, nem a mostani helyzet, hanem úgy általánosságban, és baromira gyűlöli. Nem azt várja persze, hogy mindenki neki fecsegjen ki a legnagyobb, legmélyebb titkokat, hanem egyszer azt érhesse el, hogy nem kell azt látnia, hogy lenyeli azt, amiről szívesen beszélne. Persze, vannak barátságok, de még azt sem lehet teljesen biztonságos, mert sokan azt hiszik, ha ilyen meg olyan pletykákat visznek, attól előrébb lesznek majd. Szomorú, és csak egy apró sóhaj hagyja el ajkait. Talán majd valamikor ez is jobb lesz kicsit. - Azért annyira nem szívás a dolog. Mármint idelent. Kevesebb egy kicsivel a szem, egy kissé.. elhiszed, hogy tényleg van magánéleted – aztán persze visszamész a telepre, a szobádhoz, és rájössz, hogy ennek a napja se ma jött el. Pech. De álmodozni csak szabad. Itt is mindenhol ott vannak az emberek, de mégsem. Nem állhat be minden bokor mögé, vagy fa mögé, most például a malomnál sem korzózik senki, így tényleg békés a helyzet. Persze, azt nem mondhatja, hogy nem néz senki rájuk, menet közben és gyárt belőle valami híranyagot, azonban mégis sokkalta másabb, mint egy gépszörnyetegben. - Én nem is akarnám az egészet. Minek? Alig vagyunk egy városnyian, mármint a régi, igazi nagyvárosi számokra gondolok. Oké, kaptunk egy ekkora helyet, ami a bolygóhoz képest kicsi.. jó, kérjenek még pár ilyet, de na. Tök felesleges azért teperni, hogy aztán azt se tudják, mit csesszenek szét – horkan fel, mert abban igazat ad, hogy a pusztítás itt is igencsak hamar bekövetkezne. Felépülne az első gyár, az első bánya, és oda minden. - Megértem őket, én se engedném csak úgy, hogy szétszedjék az élőhelyem, aztán kb el is zavarjanak. Az meg hogy meddig.. - vonja meg kissé a vállát. - Jó kérdés, mert mi aztán sokat nem ártunk. Termelünk, eszünk, még nagyon szemetelni se tudunk mit, szal.. a főfejeseken múlik. Azokra lehet hamarabb berágnak, mint ránk. Mindig nagyobb és nagyobb kell – mint anno a háborúk, meg a gyarmatosítások. Lehet ilyesmit terveznek odafent? Nem lenne meglepve, még talán egy kisebb háború hírével sem. Sokan úgyis unatkoznak, mehetnek is. Üröm az örömben, hogy míg ő tök meglenne, a nagypofák nem. Nem úgy néz ki, hogy nagyon le akarnának jönni. Bár tény, hogy ahhoz tényleg nem lenne elég egy párszintes épület. Áhá! Hiányzik a terület a palotáknak, meg mindenféle luxusnak.. érti már ő ezt, egész jól. Kedve támad röhögni, de visszafogja magát, és csak köhint egy kicsit. - Az úgy elég menő – böki ki végül, és bár tényleg nem tudós, mégis előrébb van, mert már látta őket. Felületesen. Megvolt mindig a maga gondja, így nemigen nyitott kifelé, és lehetőség sincs nagyon. Na meg.. mit kezdene? Bemutatkozna? Lehet nem szívlelnék odakint.. vagy mégis? Egyelőre ilyesmi nem foglalkoztatja. - Hmm. Lehet nekik nincs olyan fejlett cuccuk amikkel kijuthattak volna. Meg lehet, hogy nem is akartak sosem. Csak nekünk ugye mindenhol ott kellett lenni, és miért az űr maradt volna ki. Mondjuk, ha nem értük volna el, nem is lennénk itt – ennyi pozitívuma van a sok-sok évszázaddal ezelőtt elkezdődött űrprogramoknak, meg amiket anno megtanult, de most képtelen lenne felidézni már. Túl régi emlékek. - Áhh – legyint. – Nem olyan könnyű kijutni innen. Egy rakat papírmeló, meg persze az is pofára megy. Aztán meg kommunikálni se lenne egyszerű, hacsak nem értenek a mutogatásból.. - csóválja meg a fejét, hiszen oké, kimondani könnyű, de kijutni innen? Ezt mondjuk valóban nem szereti, hogy be vannak zárva teljesen, és még kiruccanni sem lehet, hogy megnézze, mit rejt a hely többi része. Pedig arra még valóban kíváncsi is lenne. - Majd talán egyszer ki is jutok. Így, vagy úgy, de azt odafent elfelejtik, hogy bezárva lenni sokáig nem épp a legjobb dolog..
Én szeretek az Arkanon élni, egészen megbarátkoztam az űrrel, amióta felébresztettek, és bár hiányzik a Föld, mégis, némi félelmet érzek az Ocannal kapcsolatban. Itt egy másik faj uralkodik, minket pedig csak megtűrnek. Veszélyesebb lehet itt élni, mint odafent, még akkor is, hogyha most oly békésnek érződik minden. Semmi se tart örökké. - Kicsit féltem lejönni a bolygóra, mert tartottam attól, hogy nem akarok majd visszatérni ez után az űrbe. Na nem mintha lenne választásom, de tényleg furcsa lesz majd ismét csak a hajót nézni ez a gyönyörű táj helyett. - nem is a magánélet az, ami annyira érdekelne, hanem mindaz, ami már nincs, de itt jelen van. Kissé kuszák a gondolataim is, de igyekszem kitisztíani őket, miközben beszélgetünk. - Te nem akarnád, ahogy én se, de nem mi vagyunk a társadalom vezetői, és szerintem mindketten tudjuk, hogy a Consilium nem fog megelégedni ennyivel. - hangom halkabb, miközben tekintetem is komorrá válik, amellyel Damiont vizslatom. Lehet, hogy most túl sokat fecsegtem, de képtelen voltam magamban tartani. Egyetértek a férfivel, az Ocan bolygó egy kis szelete is tökéletesen elegendő lenne az embereknek. - És csak remélni merem, hogy nem teszünk kárt ebben a bolygóban. - apró sóhaj szalad ki ajkaim közül, majd hallgatom tovább a férfit, miközben az ocantisokról mondja el nekem a véleményét, és ismét csak bólogatásommal jelzem egyetértésemet. - Szerintem a Consilium is tudja, hogy nem engednék át a bolygót... ezért félek, hogy... nehogy háború legyen. - beharapom óvatosan alsó ajkam, és ismét érzem, hogy sokat mondtam. Most már mindegy. Lesütöm szép szemeimet, majd inkább a füvet kezdem el ismét piszkálni. Szerintem legbelül mindenki fél ettől, akik egykoron a Földön voltak, és megismerték, hogy milyen is az ember igazán. - A szomorú az, hogy bármi is lesz, nekünk nem lesz beleszólásunk. - zárom le ezzel ezt a témát, mert hiába beszélünk róla, csak egyre idegesebb leszek tőle, mert előrébb nem jutunk. Túl picinyke halak vagyunk mi ebben az óceánban. Inkább az ocantisokról folytatjuk a beszélgetésünket, és bár egyikünk se tud túl sokat róluk, találgatni még lehet. Vajon milyen fejlett a technológiájuk? És vannak űrhajóik? Ez tényleg érdekelne. - Igen, ők lehet, hogy teljesen mások, mint mi és jó nekik itt. Ha vigyáznak a bolygóra, nem is kell kijutniuk az űrbe. - nem úgy, mint ahogy nekünk kellett. De valóban jól tette az emberiség, hogy errefelé is elkezdett kutatni, mert ahogy Damion is mondja, ha nem tette volna, most nem lennénk itt, hanem mindannyian meghaltunk volna a Földdel együtt. - Elhiszem, hogy nem könnyű, de ha igazán akarod, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. - kacsintok rá, így jelezve felé, hogy egyetértenék a tervével, de ezt nem is olyan régen már tudattam vele konkrét szavakkal is. Én se lennék képes itt bezárva élni, mert bár az Arkant is fel lehet fogni úgy, én máshogy állok hozzá. Ideje viszont lassan visszatérnem, mert eléggé kötött az időm, így felkelek, majd megtörlöm kissé fenekemet is. - Nekem viszont jelenésem van, csak egy kis időt kaptam a nézelődésre, így is csoda, hogy megkaptam az engedélyt, hogy lejöjjek az Ocanra. Örülök, hogy megismertelek és remélem, hogy még találkozunk. - mosolygok rá, és tényleg így gondolom. Vajon összefutnak még útjaink? Lesz még lehetőségem ide látogatni? Bár eleinte nem voltunk túl őszinték a másikhoz, mert nem tehettük meg, idővel úgy érzem, hogy mégis csak elmondtuk mindketten azt, amit gondolunk a rendszerről és erről az egész helyzetről, amiben élünk. Lassan hátat fordítok a férfinek, majd végül megkezdem utamat visszafelé. Nem rohanok, azért még kinézelődöm magam, néha megérintek egy-egy bokrot vagy virágot és nagyokat szippantok a friss levegőből, miközben a szellő simogatását is kiélvezem. Apróságok, de nekem mégis sokat jelentenek.
Mindenki más, még ha most a határok már nem olyan nagyok és magasak, mint annak idején, hisz ha az akaratot valamennyire el tudják nyomni, azért az egyéniséget még annyira nem, azt nem, mit szeret és mit nem, mert a kötelességek ettől nem függnek, így megmaradhatott. Kinek mi alapon jutott a lenti és a fenti lét. Sajnálja az ott született embereket, mert sosem tudhatták, milyen a zöld gyepen mezítláb rohangálni, elázni a langyos, nyári záporban, vagy kirázni a homokot a cipőből. Akárki akármit mond, hogy ilyen vagy épp olyan fejlett, ezeket az élményeket nem tudja semmi sem utánozni, vagy épp ezek emlékét bárki elvenni. Nem fiatal már, de amikor eleredt egy kellemesebb eső, bőrig áztatta magát, vagy épp elsőként rúgta le magáról a bakancsot, és járkált mezítláb földön, vízen, vagy épp a kavicsoson. Még manapság is, amikor a meleg eléri őket, és a Nap tűz, megteszi, ha úgy adódik. Kicsi neki is jár. - Ezt mondjuk még így ismeretlenül is meg tudom érteni. Nekem is hiányozna, de biztos kapsz egy rakat munkát, hogy ne legyen időd ezeken gondolkodni. Adnék képeslapot de hát.. olyat még nem nyomnak erre – mint amikor régen egy messzi tájról ezt, vagy épp hűtőmágnest vitt haza az ember, mintha az emlékeknek kellene bármiféle tárgyi emlék. A neje imádta ezeket az apró vackokat, és bár nem jártak be nagy világtájakat, akárhol voltak, apróságokat vásárolt, és kidekorálta velük a lakást. Ha tudja, legalább egy marék vacakot elhozott volna, és most a kis helyet, ami az övé, ki tudná díszíteni vele. De nem tudta, és már nem is tudná, hisz ha vissza is tudna menni a Föld közelébe, nem találna mást, csak egy kiégett bolygót, vagy még annyit sem. Vajon megvan még a planéta, és épp újraépíti magát? Érdekes dolog, ha úgy lenne, talán még esélyük is lenne egyszer visszatérni az arra érdemeseknek, de erre nem lát esélyt. - Nem fog, ebben teljesen igazad van. Most gondolom először a fentieket rakják rendbe, aztán jövünk mi. Ahhoz képest nem születik sok gyerek, mint amire gondoltak anno, így.. - húzza el a száját, igaz, van pár páros, kevesen vannak egyedül, mégsem rohangál egy rakat várandós nő a telepen. Mondjuk, ennek a férfiak csak örülnek, tudja ő milyen szeszélyes tud lenni. Mindegy is, mivel ez nem az ő dolga, majd megoldják, majd értesítik ha akarják. Ez már nem az ő terepe. - Én biztos nem. Nincsenek autóink, nincsenek kéményeink, még bagózni se bagózunk, szal ja. Lehet most nem csesszük el – legalábbis addig nem, amíg ő él, aztán ki tudja, hogy mikor fedeznek fel valamit, amivel jobb lehet minden, és akkor kezdődik minden előröl. Annak idején milliárdokat öltek a környezetvédelemre, csak épp már késő volt, itt (még) nincs pénz, amit erre nyomhatnának, így talán időben elgondolhatják, milyen dolgokkal tudják könnyíteni a helyzetet. - Tudja hát, csak épp nem érdekli őket, mint annak idején az országok közötti lószar. Ha háborút akarnak, csinálnak is, de lehet talán nem lesz vevő rá a bolygó lakossága. Ott fent nem lesz akkora gáz, idelent meg.. megszívjuk – vonja meg a vállát, hiszen az űrben maximum csak témaként, vagy épp a megemelkedett kiképzésben fog megmutatkozni, míg ők idelent harcolnak, bujdosnak, vagy épp bármit is tesznek, hogy túléljenek. - Manapság már semmibe sincs beleszólás, de a Föld utolsó idejében se volt már nagyon – vagy épp sosem. Annak idején el vontak hintve a szavazások fontossága, és hogy minden rajtuk múlik, aztán jött ez a testület, ez a csoport, átvett mindent, és úgy döntött, már nem érdekli őket a kisemberek véleménye, az lesz, amit ők akarnak. - Vagy épp nem kíváncsiak rá. Tudják hogy van, és hogy nagy, de nekik nem fontos, nem akarják még azt is meghódítani – bennük nem biztos, hogy megvan az a birtoklási vágy, mint bennük emberekben. Ez egy olyan dolog, amiben nem tud és nem is akar egyelőre álláspontot foglalni. Békésen eltengődik idelent, élvezi amennyire lehet, és próbálja elhinni, hogy a szabadság egy kicsit is, de elérte őket vagy csak épp meglegyintette az arcukat. Sosem lehet tudni, mi lesz ennek a telepesdinek a vége, és meddig tart majd. Máról holnapra él kissé, már nem kell úgy előre tervezni, mint amiben felnőtt. De egy kis faházról akkor is álmodozni fog, ha sosem kapja meg. - Azt mondod lógjak ki? Na de kérem, egy tiszt ilyet – neveti el magát. - Ha szívbajos lennék, rohannék jelenteni a dolgot, de így... megfontolom. Hátha eljön az én időm – talán a legközelebbi nagy viharban, vagy amikor feje tetejére áll minden. Nem tudhatja, de vár, ha már ő is azt mondja, talán érdemes eljátszania a gondolattal. Majd valamikor körbejárja a kerítést, hogy melyek a gyenge pontok, és hol van a legtöbb esélye. - Ó, máris? Kár érte – bizonyára előbb jött azért, mint amennyit itt beszélgettek, de azért mégis, elég karcsú kitérő. Mondjuk, ami odafent van, nem csoda. - Hát, örülök én is. Én itt leszek, ha lejössz megint, akkor majd biztosan. Ha lát egy lila virágot, szedj belőle párat, vízben állva hetekig eláll. Egy kis emlék fentre – nem mérges növény, többen azt használják dekornak, és ha még földet is visz, akkor simán elültetheti a magjait is. Ő ezt tenné, még ha nem rajong azokért a virágokért. Amint feláll, int neki, és figyeli, ahogy távozik. Jó néha más arcokat is látni az itteniek mellett, annyi szent, és legalább mindig egy kicsivel többet tud meg a fenti helyzetekről. Hátradőlve marad még kicsit, és amikor a másik végleg eltűnik a közeléből, a cipőit lerúgva gázol bele a patakba, és bevallja magának, hogy tényleg irtó kellemes. Aztán szép lassan ő is visszatér a malomkerékbe. [ szívesen, és én is köszönöm! ]
A napokban sok mindennek utána néztem a Bolygóról fellelhető információknak. A múltkori kis affér azzal az erdőben élő rusnyasággal, rádöbbentett a hiányos ismereteimre. Gondolom nem én találkoztam elsőként vele, de jobb, ha utánanézek pár dolognak. Jobban szeretek naprakészen állni az információkkal, bár nem vagyok olyan lelkes, de tisztként kötelességem is több irányban tájékozottnak lenni. Pár nap múlva viszont nem is bizonyult haszontalannak a sok órás böngészésem. Parancsot kaptam, hogy a Telepesek egy katonai segítőt kérnek, és a vezetés némely embere engem jelölt ki, miután az elsődleges alkalmasok, akármilyen hivatalos vagy betegségre hivatkozó kérvénnyel lemondták ezt a küldetést. Először furcsán néztem a kijelzőn a nevem, mint jelölt, de aztán úgy vagyok vele, hogy nem lehet olyan hosszú, ha odalent tartom ezt a képzést. Ezért össze is készülődöm, és a megnevezett siklónál jelentkezve beszállok a transzportba. Hamarosan megérkezem a célállomásra, bár fülledt és száraz levegő, nagy jelentőséget nem tulajdonítok ennek. Hasonló a sivatagi klímához, még a Földről, de attól azért jóval kellemesebb. A leszállást követően a szállásomra irányítanak, majd pár óra múlva, érkezik is valaki, hogy elkísérjen, ahol majd eligazítást kapok, de már kezd gyanússá válni, hogy felettébb csendes a körlet. Sokat nem agyalok ezen sem, de azért a fejemben megfordul némely gondolat, ami talán elszáll, ha még se lesz igazam. Most viszont elvezetnek a Telepnek egy másik pontjára, ahol állítólag valami segítséget kell adnom az ottani embereknek. Az talán érdekelne, hogy miért pont én lettem a kitüntetett, ha már egy páran „lemondták”. Ráncolom össze a homlokom a gondolataimra, de azért remélem, hogy pusztán csak a klímaváltozás miatt járnak különös képzetek a fejemben, és nincs okom másra találgatni. Mikor megérkezünk, majd a kísérőm egy laza mozdulattal ott hagy engem, már kezd gyanússá válni a dolog. Az a feladatom, hogy segítsek valami harcászati kiképzés ismertetésében, de valahogy nem így képzeltem el a helyszínt. Nincs semmi bajom a szabad ég alatti kiképzésnek... Csak érdekelne …. Hogy mi a fenét keresek én itt, egy Malomnál? Vagy ez, valami vicc?
Kissé kezd zavarni, hogy a drága férjecském nem akar velem foglalkozni. Magam sem tudom miért. De időm sincsen kideríteni. Jelen pillanatban van fontosabb dolgom is, mint ezen agyalni. Állítólag ma küldenek hozzánk valami katonát, aki segít nekünk valami harcászati dologban vagy mit tudom én miben. Persze ahogy sejtem, a katonának azt mondták, hogy mi kértük őt. Volt is emiatt egy vitám a többiekkel. De nem számít. Ebben az ideg állapotban, most nincs türelmem elmenni a fogadtatására. Így inkább elküldöm az egyik emberemet a fogadására. Én meg addig elintézek pár ügyet, amit már régen meg kellett volna tennem. Ideges vagyok minden miatt. Legfőképpen mégis csak az zavar, hogy fogalmam sincs mi a baja lehet a férjemnek velem. Tudtom szerint nem tettem semmi rosszat. Legalább is nem tudok róla. Ez meg kiborít. Mindeközben rágják a fülemet azért is, hogy végre találkozzak ezzel a katonával, mert hát az én feladatom ez. Nagy sóhajok közepette elindulok megkeresni ezt a katonát, aki valószínűleg azzal lehet, akit elküldtem a fogadtatására. A malomnál meg is találom őket. - Jó napot! - köszönök rájuk. - Elmehetsz innentől én foglalkozom vele. - utasítom a küldöncöt. Majd a férfire pillantok és kezet nyújtok feléje. Ha elfogadja akkor kezet rázok vele. - A nevem Dahlia Rosewald - mutatkozom be. - Örvendek, hogy megismerhetem. - villantok egy mosolyt az úriember felé. Nincs sok jó tapasztalatom a katonákkal szemben. A legutóbbi ilyen találkozásom egyel is balul sült el. Szóval nem fűzők nagy reményeket ehhez sem. De megteszek mindent azért, hogy meghallgasson és megtegye nekünk azt, amit kérek. Jó a meggyőző képességem és remélem ez most segíteni fog ebben a beszélgetésben. - Remélem jól érzi itt magát nálunk. - mondom kedvesen, habár még nem sok tapasztalata lehet, hisz nem rég jött le ide a Joláról. Arról meg fogalmam sincs, hogy járte korábban itt. Rögtön bele is csapok a lényegbe. Nem szeretek köntörfalazni. De azért arról megbizonyosodom, hogy tudja-e miért is kellett idejönnie. Ha nem kell ne kezdjek bele itt léte megmagyarázásába. Az tiszta fölösleges kör volna. - Nem tudom tisztában van-e vele, hogy miért küldték le hozzánk. - puhatolózom kedvesen. Remélem nem sértődik meg e kérdezősködésem miatt.
Keresek magamnak egy olyan helyet, ahová leülhetek, és úgy várakozom. Szép az idő és a táj sem utolsó, látványnak. A kísérőm valahová elment, de nem izgat nagyon. Majd jön valaki, aki megmondja, mi a francnak vagyok most itt, és ha már a kérésükre „rángattak” ide engem. Gyönyörködöm a tájban és lazítok. Még nem jártam itt, de ha már ide keveredtem, akkor hozzam ki a legjobbat belőle. Talán egy fertály óra múlva, egy nőt látok közeledni, és ha nem csal a szimatom, akkor őrá várok. -Jó napot magának is, Hölgyem!- fogadom el a felém nyújtott jobbját. -Edgar Malinor hadnagy.- mutatkozom be én is neki, bár látszik az arcán, hogy nincs valami jó passzban.- Szintén. – bólintottam felé, ahogy túl vagyunk a bemutatkozás sémáján. - Eddig nincs panaszom, Hölgyem. - suhan át az arcomon egy félmosoly, de aztán gyorsan rátér az ittlétemre, amit én is örvendetesnek tartok. Az persze meglepett, hogy a kérdésében a „miért küldték le hozzánk” szerepel, de kezd érdekelni a dolog. - Azért vagyok itt, hogy segítsek egy katonai műveletben, vagyis segítségére legyek az itteni Telepeseknek valamiben. Pontos információt sajnos nem kaptam, de örülnék, ha tájékoztatást adna nekem, Hölgyem. - Szándékosan nem szólítom a nevén, mert nem tudom, hogy Ms. vagy Mrs. Ezért, inkább maradok a hivatalos megszólításnál. -Pontosan nem, de remélem, hogy megtudom. – néztem rá valami bizalomgerjesztőbb arccal, de ha jobban belegondolok, akkor már kezd homályossá válni az ittlétem pontos célja.
Kezet rázok velem, amint elfogadja feléje nyújtott jobbomat. Nem mutatok semmiféle érzelmet csak hat határozottan állok meg előtte. Edgar Malinor hozzá illő név így első látásra, pont egy katonára illik. Hogy miért is, azt nem tudnám megfogalmazni. Mindegy is nem ez a lényeg, hanem az, amiért itt kell lennie most. Remélem tudja, hogy miért is van itt, mert igazából nincsen kedvem elmagyarázni neki. - Annak örülök ha nincsen semmi panasza. - mosolygom rá kedvesen. Igazából nagyon is érdekel a hogyléte. Hisz miattunk van itt. nekünk kell segítenie. Egyszóval fontos nekem az, hogy hogyan érzi itt magát. A legjobbat kell megmutatnunk neki magunkból. Remek. Ő is csak éppen azt tudja, amit elmondtak neki és nekem is. Ennél sokkal többet én sem tudok. Megvoltam róla győződve, hogy ő legalább tájékoztatva van az egész dologról. - Hát valahogy úgy. - vágom rá kissé habozva. - igazából sokat arról a bizonyos katonai dologról nem tudok. Csupán azt tudom, hogy nekem miben tudna segíteni - fejtem ki gondolataimat, vagyis azt amit igazén tudok. - Illetve, hogy általam miben segíthetne a telepeseknek meg az embereknek. - pontosítok az előbbi kijelentésemen. Aztán leindulok valamerre, miközben rápillantok mintegy invitálva, hogy velem tartson. Nem szeretek egy helyben állni. Meg amúgy is beszélhetnék kellemesebb helyen is. Remélem értette,a mit szeretnék és követ engem. Ha igen akkor tovább folytatom a beszélgetésünket. Bár fogalmam sincs hogyan kezdhetném el. - Tudja én nagyon a szívemen viselem az emberek, a katonák és mindenki más sorsát. - vallom be őszintén és kezdem el azt a felét a dolognak, ami miatt az én részemről itt kell legyen. - Éppen emiatt a dolog miatt szerettem volna én beszélni önnel. - folytatom tovább szinte rátérve a lényegre. - Remélem érti mire gondolok. Vagy ha túl gyors önnek ez a dolog akkor csak szóljon.- lehet, hogy igen gyorsan vágtam bele a témába. Kérdőn meredek rá, a válaszát várva.
Úgy látszik, hogy egyre érdekesebben alakul ez a küldetés, mint amire számítottam. Igazából fogalmam sincs, miért vagyok itt, és a hölgy sem tér ki nagyon a részletekre. Azt már levágtam, hogy valamiért itt vagyok, de pontosan mit takar a „segítség”, azt még nem. -Rendben, hölgyem. Segítek, ha tudok és ami módomban áll. - bólintottam felé, bár el sem tudom képzelni, hogy mire érti. Ahogy elindul, vele tartok, bár bevallom őszintén nem nagyon értem, hogy én mit tudnék tenni az emberek és a telepesek ügyében. -Ha pontosítaná, mire is gondol?- lépek mellé, majd érdeklődve figyelem szavait. –Nem gyors, hölgyem. Tudom követni. - villan rajtam át egy halvány mosoly, de nem vágok közbe a szavainak, inkább figyelemmel hallgatok. -Lehetne megtudnom többet az ittlétem okáról?- teszem fel kérdésem, és elég kíváncsi vagyok, hogy miért is vagyok most itt, ha nem katonaként.
Szer. Jan. 31, 2018 7:43 am
A Consilium törvényei mindannyiunkra érvényesek, hiába élünk az űrben vagy idelent az Ocan bolygón, így előbb vagy utóbb, de nekem is teljesítenem kell azt, amit elvárnak tőlem. Damion is tisztában van vele, hogy mire gondolok, így szavaira finoman biccentek, de jobb, ha nem megyek bele a témába, mert jót nem tudok mondani ezzel kapcsolatban. Azt értem, hogy a fajunk fennmaradása a cél, hogy muszáj gyermekeket nemzeni, de ez a törvény akkor is kiakasztó. Persze nem mindenki számára, aki ebbe született, annak ez a természetes. Talán idővel én is elfogadom majd. Megszoksz vagy megszöksz, szokták mondani. Nem merek és nem is tudok túl sok információval szolgálni a férfinek, de azért próbálkozom a válaszadással, mégis, meg van kötve a kezem, ezt pedig úgy hiszem, hogy Ő is tudja. Nem tudok róla, hogy lenne másik bolygó az Ocanon kívül, amelyiket lakhatónak találtuk volna, de persze lehetnek titkosítva adatok, egy közlegény nem fér hozzá mindenhez, én pedig valljuk be, bár sok mindennek utána néztem és feltörtem már párszor a rendszerüket, nem pont erre kerestem rá és nem mentem bele ilyen mélységig. Az már túlságosan is veszélyes lenne és nem bukhattam le. 
]
