Biccentek majd intek, hogy kövessen egyenesen be a terembe. Ahogy az előbb is már ott vannak a vezetők, akikkel az imént egyeztettem. Feléjük megyek és köszöntöm őket. Jelzem Ednek feléje nézve, hogy ő is tegyen ugyan így. Remélem megérti ezt és ő is köszönöm. Ahogy ez megtörténik belekezdek a mondandomba. - Nos mint már említettem ő itt az a katona a Joláról Mr Edgar Malinor. - mutatok feléje - Ő az akiről beszéltem, hogy azért érkezett, hogy segítsen megoldani ezt a helyzetet amiben most vagyunk.- szándékosan mondom így az egészet és nem azt, hogy azért van itt, hogy békét teremtsen az telepesek és a katonák között. Így talán jobban elfogadják majd, hogy azt gondolják csak a magunk részéért van itt. - Ha jól tudom ő hadnagy a Jolán és így talán sokkal több mindent tud, mint például én. - azt is csak szándékosan teszem, hogy magamat emeljem ki rosszabbnak nála. Csupa taktika az egész, ami láthatóan be is válik. Az urak elégedetten és kíváncsian néznek rám és Edgarra. - Most már megszólalhatsz. - súgom oda Edgarnak.
Amint kinyílik az ajtó, már nincs visszaút, ahogy szokták mondani régen. A vezetők mind egy asztal körül ültek és egymással beszélgettek. Ahogy bemutatott Lia nekik, mindenki rám kezdett figyelni. Eleinte csak csendesedtek, aztán néma csönd következett. Lehet, hogy nem engem vártak, de ha már ennyire szépen vagyok beharangozva, akkor mit is tehetnék hozzá? -Üdvözletem, Hölgyek és Urak!- léptem beljebb a terembe, és köszöntöttem az egybegyűlteket. Szándékosan nem Katonai tisztelgéssel kezdtem el beszélni, mivel civilek vannak többségben. Lia nem túlozott, mikor azt mondta, hogy elég sokan vannak a vitázók közt, de nem gondoltam, hogy ennyien. A szememmel végignéztem a tiszteken és a telepesek vezetőin, de inkább csak meglepetést láttam az arcukon. -Azért küldtek, hogy segí…- kezdenék bele a mondatomba, de az egyik Telepes feláll és a mellette ülő embernek kezd el magyarázni. Erre a jelenetre a teremben mindenki egyszerre kezd el beszélni és hihetetlen hangzavar kerekedik perceken belül. Azt se mondanám, hogy ez meglepő, de bele se tudok kezdeni a jövetelem céljába, olyan nagy elánnal esnek egymásnak a szópárbajukba a vezetők. Egy ideig még próbálok szóhoz jutni, de aztán a helyzetet látva reménytelennek tűnik a dolog. -Azt hiszem, hogy most jobb, ha nem erőltetnénk a felszólalásomat. Vagy legalábbis addig, míg le nem csillapodnak a kedélyek. - nézek a lányra, bár szerintem ő is erre a megállapításra jutott, vagy legalábbis remélem. Nem szívesen avatkoznék bele a vitába, ha nem feltétlen muszáj. -Egy másik időpont lehet, jobban megfelelne a dolgunkra. Nem úgy látod?- nézek rá, majd a kialakult hangzavarra, de ha Lia is úgy látja, akkor inkább várnék, amíg nyugisabb lesz a tanácsterem.
Szót engedek Edgarnak. Ő neki is kezd a mondandójának, de erre hirtelen akkora zsivaj támad, hogy azt képtelenség überelni. Fogalmam sincs mi történhetett, azért erre nem számítottam még tőlük sem. Ilyen még sose volt, amióta itt vagyok. Mármint az, hogy ha valaki itt van ők elkezdjenek veszekedni. Hát igen. Egyre rosszabb kezd lenni a helyzet. Körbenézek. Nincs egyetlen hallgató vezető sem, akivel normálisan lehetne beszélni. Azt hiszem elnapolhatjuk a beszélgetést, mert ebből így nem sül ki semmi jó. Csak még nagyobb vesződés lenne belőle. Azt meg egyáltalán nem szeretném. Edgar mondatára csak bólintok. Igaza van. Én is hasonlóan látom a helyzetet. Valóban itt nem lehet komolyan és normális hangnemben beszélni senkivel sem. - Igen. Majd kérek egy újabb időpontot, amikor visszatértetűnk erre a dologra. - helyeselek kijelentésére. Kicsit még körbenézek de csak egyetlen embert látok aki épp nem a vitatkozással van elfoglalva. Odamegyek hozzá és a fülébe súgom, hogy szóljon a vezetőknek, hogy egy jobb időpontban majd visszajövünk. Aztán intek Edgarnak, hogy menjünk ki. Ő pedig remélhetőleg követ engem. Amikor kiérünk és már tisztának találom a helyzetet. Vagyis senki sem figyel minket az őrök közül odaszólok Edgarnak. - Na látod erről beszéltem. Egyre rosszabb a helyzet. Régen azért nem voltak annyira ilyenek.- jegyzem meg. - Mit gondolsz meg lehet menteni a helyzetet? - nézek rá kétségbeesetten.
Én se hittem volna, hogy a mondatom végéig el sem érek, de ezek szerint nincs más választásom, mint újabb időpontban visszajönni. -Igaz. Ennyire nem gondoltam, hogy elmérgesedett ez a helyzet. - bólintottam Lia felé. -Nem sok értelme lenne itt maradni most, talán majd máskor. - indultam utána, ahogy kifelé megy a teremből. Akinek a fülébe súgott valamit, az csak egy bólintással vette tudomásul távozásunkat, amit nem is bánok. -Azt nem hinném, hogy záros időn belül abbamaradna a mostani vita. - mosolygok el kifelé menet, de inkább szomorúnak érzem ezt a látványt. Állítólag felnőtt emberek módjára kellene megvitatni ezt a vitás kérdést, de úgy látszik, hogy az indulatok már túlmutatnak a józan paraszti észen. De nem is akarom ezt kitaglalni inkább kiszellőztetni a fejem. - Most hová megyünk?- nézek a nőre kérdőn, és remélem, hogy valami étel után nézünk, mert kezdek éhes lenni. - Biztosan lesz majd megoldás. Nem szoktam feladni a dolgot.- mosolygok rá, majd megállok mellette, hogy mutassa merre indulunk tovább.
Szerencsére Edgar követ engem kifelé. Jól is teszi, mert azt hiszem ebben a helyzetben csak a baj sülne ki belőle ha ott maradnánk. Az akinek szóltam bólintott, tehát ő legalább tudomásul vette, hogy most elmegyünk és majd egy jobbik alkalommal visszatérünk ide. - Így van. szerintem is jobban tettük, hogy most kijöttünk innen, máskülönben nem tudom mi lett volna itt. - nézek vissza kétségbeesetten. Talán még össze is verekedhetnek. Csak azt ne. Arcomra most bizonyosan kiült az aggodalom. Ez a helyzet rosszabb mint, gondoltam. - Hát azt én sem hiszem, sajnos. - helyeselek mondatára. Bizonyosan ezt most több órán át fogják folytatni. Csupán azt remélem nem fajul el túlságosan a dolog. Már csak az hiányozna a népünknek, egy szó szerinti háború. Túl se élnénk. Jobb ha nem is gondolok bele. - Úgy gondolom jobb ha ön most visszatér a táborba és majd szólok, hogy mikor lesz újra alkalmas az időpont egy újabb találkozóra. - felelem kérdésére. Úgy hiszem már nincs mit tenni ma. Remélem megérti mit akarok mondani. - Persze. Lesz még alkalom csak nem ma. - bizonygatom azt amiben én is reménykedem. - De most menjünk. - teszem hozzá egy mosoly kíséretében. - A viszont látásra. - köszönök el tőle, miután elkísértem egy darabig, ahonnan már biztosan visszatalál a táborba. Otthagyom és én is elindulok a dolgomra.
Gyönyörű napunk van ma és végre nem kell semmi fontos dologra gondolnom. Vagyis hát megpróbálok ma nem gondolni semmi olyan dologra, ami megzavarhatná a szabad napomat. A szabad napomat természetesen én adtam magamnak. Leonárd, mint mindig megint elment még csak egy szóval se mondta, hogy el kell mennie. Pedig mondtam neki, hogy ma szabad leszek és tölthetnénk együtt a napot. Ám ő neki ezek szerint még mindig fontosabb a munka, mint én. Hogy is lehetne gyerekünk? Hisz már egy jó ideje nem nyúlt hozzám úgy. Szóval, hogy várhatná el a Consi, hogy gyerekünk legyen ha még csak mindjárt nem is alszunk egy ágyban. Ő folyton úton van én meg vagy otthon ülök vagy pedig elfoglalom magam valamivel. Inkább ne is gondoljunk erre. Kicsit lemosakszom és felveszek magamra valami lenge ruhácskát, ahogy érzem elég meleg van, hogy ne kelljen melegebb dolgot magamra kapnom. Azt hiszem elmegyek sétálni, jót fog tenni a friss levegő. Hatalmas mosollyal az arcomon sétálok ki a Leonardal közös kis kuckónkból. Kint már nagyban megy az élet, mindenki el van foglalva valamivel, furcsa. Máskor már az emberek az ajtóm előtt álldogálnak, hogy valami fontosat kell közölniük velem. Talán megtudták, hogy ma nem foglalkozok semmivel sem? De kitől? Nem hiszem, hogy Leonard megjegyezte volna ezt, főleg azt nem, hogy bárkinek is megemlítette volna a dolgot. Mindegy is. Induljak el mielőtt még valaki utánam eredne valamivel. - Dahlia! - nagyot sóhajtok. Tudtam. Tudtam, hogy nem tudok csak úgy elmenni egyet. - Tessék? - fordulok hátra és egy utánam loholó hírnőkkel találom szembe magamat. Mielőtt elkezdené a mondandóját gyorsan közbevágok. - Várj. Ne kezdj bele. Most egy kis pihenőt tartok majd ha visszajöttem, akkor megbeszéljük a dolgot. - csak nem lehet annyira fontos. Ha az lett volna, akkor nem hagyta volna, hogy most csak így ellépjek mellőle. A patakpart felé veszem az irányt, az mindig olyan szép ilyenkor. Én pedig nagyon szeretek gyönyörködni benne. Na meg persze olyan békés és nyugodt, nincs olyan nyüzsgés arra felé. Bár lenne a telepesek és a katonák között is ilyen harmónia és béke, mint amilyen a természetben uralkodik. Behunyom szememet és úgy haladok a parton, beszívva azt a friss és édes illatot, ami emlékeztet valamire, csak éppen azt nem tudom mire. Jó pár percig haladhatok csukott szemmel úgy ismerem már ezt a helyet, hogy így is tudom hová lépek. Aztán mégis kinyitom, hogy körbenézek, hogy legeltessem a szememet a tájon. Éppen jókor teszem ezt, mert ha még mindig vakon haladnék tovább, akkor beleütköznék a lányba aki előttem áll és festeget vagy mit csinál. Azt hiszem ismerem őt, csak épp a nevére nem emlékszem. - Oh. Bocsánat -szabadkozom, arra hogy majdnem elütöttem. - Szia - köszönök rá aztán.
*Az egész éjszakát a laborban töltöttem, észre sem vettem mennyire eltelt az idő. A problémát természetesen nem tudtam megoldani és mivel átestem a holtponton, már aludni sem bírtam. Egy jóleső nyújtózás után úgy döntöttem elmegyek a patakhoz és kifestem magamból az ébren töltött éjszakát, a kusza gondolatokat és az egy ponton megragadt problémát. Apám is azt szokta mondani, hogy ha elakadok, nem szabad tovább erőltetni, különben rágörcsölök arra az egy dologra ami foglalkoztat és pont attól nem fogom meglátni a megoldást. Így magamhoz vettem a festő készletemet, az állványt, egy tiszta vásznat és egy kulacs élénkítő teát, amit az ocantisoktól kapott „Ébredő gyökérből” főztem. Náluk mindennek egyszerű neve van. Sajnos a még meg nem ismert éghajlati változások, a korlátozott termőterület miatt, nem mindent tudunk termeszteni, és a tealevél az egyik ilyen növény. Ám amit az ocantisoktól kaptam sokkal jobb annál és a kávénál is, mivel enyhén édeskés íze van és hosszan elnyújtott, gyengéd hatása. Az idő egyre melegebb mostanában, így elégnek tartottam egy lenge, mintás ruhát, amin nem látszik ha összekenem magam festékkel. Gyakran előfordul, de szerencsére kimosható. Biztonság kedvéért a derekamra kötöttem egy vékony szvettert, a bolygó időjárása elég szeszélyes, főleg a mostani időszakban, nem volt kedvem a kellemetlen meglepetésekhez. A pataktól nem messze telepedtem le, a szvettert magam alá terítettem és arra ültem rá, mivel a festőállványomat még mindig nem sikerült magasabbra szerkesztenem, de nekem jó volt így is. Tulajdonképpen mindegy volt mit festek, csak eltereljem a gondolataimat az éjszakába, hajnalba nyúló, az eredeti álláspontra folyton visszaugró problémákról. Csak elkezdeni nehéz, de aztán a kezem rááll az ecsetvonásokra, és megy magától minden. Gyönyörködtem a tájban, élveztem a még könnyű szellő simogatását a bőrömön, a nap melegét és a rét növényeinek illatát. Egészen elmerültem már a festésben amikor megéreztem, hogy valaki közeledik. Mikor felnéztem abba az irányba, Dhalia már egészen közel volt, és láthatóan oda sem figyelt hova lép. Épp csak annyit tudtam tenni, hogy kinyújtottam a karomat, annak ütközzön ha nem eszmél fel.* -Dhalia! Vigyázz! *Szinte egyszerre szólaltunk meg, nem tudom ő vett észre előbb, vagy az én hangom rángatta ki csukott szemű gondolataiból.* -Szia. Mindig csukott szemmel jársz? Így nem látod hova tartasz. *Leengedtem feleslegessé váló karomat, s nevetve néztem fel rá. *-Valamin nagyon elgondolkodtál. Gyere, ülj le. Kérsz egy kis teát? *Felé nyújtottam a mellettem lévő kulacsot, amiben hőtartó lévén még kellemes meleg volt az ital. Letettem az ecsetet is a másik kezemből és kissé oldalra fordultam, hogy ha leülne mellém, szemben lehessünk egymással. Dhaliával már találkoztunk párszor, de nem igazán sikerült beszélgetnünk, amit meg igen, az jobbára az Ocan időjárásáról szólt, és a beszélgetést bevezető „szép időnk van” és vagy „még mindig esik az eső” fordulatokkal ki is merült. Ennek ellenére éreztem, hogy kedves, őszinte lány…de a szépsége mellett mindig szomorúságot láttam a tekintetében. Olyat ami már számomra is ismerős volt. Tapintatosan nem kérdeztem rá soha, talán ezért nem jutottunk tovább az ocani eső kitárgyalásánál, ám most lenne lehetőség rá…ha maradna.*
Majdnem belebotlok a lányba, akit azt hiszem már ismerek. Mikor feleszmélek és elnézést kérek ő is megszólal. Tudja a nevemet, ami kissé meglep, hisz én nem emlékszem az övére. Sokszor találkoztunk már, de nem beszélgettünk túl sokat és egymás nevén sem emlegettük egymást. - Ne haragudj. Tényleg. Csak egy kicsit elmerültem a gondolataimban meg a jó levegőben. - szabadkozom. Bár ez sem mentség arra, hogy majdnem leütöttem és elrontottam azt amin dolgozik. A következő mondatából kiveszem, hogy igazából nem is haragszik rám annyira. Ez megnyugtató. - Oh köszönöm. - foglalok helyet mellette a fűben és elfogadom a felkínált teát. Közben pedig rápillantok arra, amit csinál. Elképesztő, hogy miket tud ez a lány. Én sosem tudtam ilyen szépen festeni. Még az ecsetet se tudnám normálisan a kezembe venni. - Ez gyönyörű - intek a rajza felé. - Nem is tudtam, hogy ilyen szépen tudsz festeni. - teszem hozzá mosolyogva. Igazából örülök, hogy összefutottam vele, mindig is egy kedves lánynak tartottam. Most legalább van időnk egy kicsit jobban megismerni egymást és elbeszélgetni. Rám is rám férne egy kis beszélgetés. Olyan rég beszélgettem valakivel is egy jót. - Egyébként hogy vagy? - kérdezek rá feleszmélve, hogy tulajdonképpen még rá se kérdeztem hogylétére. Pedig ez egy alap dolog volna. Hogy lehetek ilyen udvariatlan. - Nem sok mindent hallottam felőled. Hogy megy a sorod? - bővítem ki kérdésemet kissé. Igazából senkiről nem hallottam semmit. Nem nagyon figyeltem a hírekre, való igaz, ami nem szép dolog tőlem hisz én vagyok az egyik vezető féle. Áh. Már azt sem tudom mi vagyok igazából. Annyira lefoglal az a gondolat, hogy mi baja lehet a drágalátos férjemnek velem, hogy már szinte semmire se tudok gondolni. - Mindig ide szoktál kijönni festeni? - érdeklődöm tovább, hogy jobban megismerjem őt. Úgy érzem benne barátra lelhetek talán és sok mindent el tudnák beszélgetni majd. Van egy olyan érzésem, hogy lehet bennünk valami közös. De az is meglehet, hogy tévedek. Akárhogy is van nem veszthetek azzal semmit, ha jobban megismerem őt.
*Próbáltam elcsípni egy hangulatot a patak lusta csörgedezéséből és a közelében álló malom épületéből, mely félig árnyékban állt, de a másik fele szinte ragyogott a napsütésben. Érdekes kontraszt volt s bár maga az épület nem árasztott magából romantikus légkört, a színes és fények megtették a hatásukat. Nem régóta ültem a parton, de az alapok után sikerült elfelejtenem a laborban ért kudarcomat és egészen a látvány hatása alá kerültem, noha a kép még korántsem volt késznek tekinthető, azért alakult. Dahlia érkezése rángatott ki a révedezésből, s miután figyelmeztettem, hogy ott vagyok előtte, megmosolyogtam a bambulását. Ezen a helyen mindenki képes belefeledkezni a látványba, akkor sem haragudtam volna rá, ha történetesen felborítja az állványomat. A neki kínált kulacsot elvette így a kezem szabaddá vált, de egyelőre nem fordultam vissza a festményhez, hanem az ölembe ejtettem mindkét kezem és rá figyeltem. Láttam az arcán a meglepettséget, amit a képem váltott ki belőle, a dicsérete csak hab volt a tortán. *-Köszönöm, kedves, hogy ezt mondod. Nem tartom magam különösebben tehetségesnek, csak a magam szórakoztatására festek. *Meg persze azért, hogy száműzzem a fejemben zsibongó téves gondolatokat, következtetéseket, hogy utat engedjenek a megoldásnak. Nem mellesleg a festés nem csak a munkám kudarcai elől volt menekvés, hanem a magánéletem elől is. A kérdést én is feltehettem volna neki, de megelőzött. Pár pillanatig gondolkodtam, hogy mit mondjak. Mégsem boríthatom rá mindazt ami jelenleg az életemet jellemezte, gyűrte, összekuszálta, de azt sem mondhattam, hogy jól vagyok és minden rendben. *-Köszönöm….éppen gondolkodóban. Elakadtam a munkámban és gondoltam kiszellőztetem a fejem. Ez a hely remek az ilyen szellőztetéshez. *A kezemmel meglegyezem magam, hogy ezzel is kifejezzem ittlétem jelentőségét. Dahliának úgy hiszem több szabadideje van, nem mintha nem venné ki a részét a munkából, de egészen mással foglalkozik mint én. Érdekel, hogy milyen gondok foglalkoztatták annyira, hogy se látott, se hallott. *-Nem, nem mindig ide. De ez a legkézenfekvőbb hely. Szeretek a vízesésnél is festeni, de oda csak kísérővel lehet menni, mert a telepen kívül van. *Néhány röpke pillanatot várok, mire eldöntöm, hogy megkérdezzem a gondjai felől vagy sem, aztán veszek egy nagy levegőt. *-Megkérdezhetem mi nyomaszt annyira, hogy azt sem vetted észre hol jársz? Bármi megtörténhetett volna és bajod esik. *Leginkább azért aggódtam – bár utólag már felesleges – hogy rossz helyre lép és megsérül. A mosolyom elhalványult, hiszen az aggódás és a kíváncsiság dominál az arcomon és a tekintetemben.*
Szomb. Márc. 16, 2019 9:41 pm
