Szeretnék hősies színben feltűnni, de nem vagyok az. Még csak olyan rohadtul értékelendő eszméim sincsenek, amiket bárkinek érdemes volna követnie. Így vagyok... voltam a lázadással is. Nem hajtott semmi különösebb vágy, egyszerűen bulinak tűnt, másnak a megszokott körforgástól, így dobbantottam. De ki tudja? Ha aznap más lábbal kelek fel, lehet nem loholok a Jola után, lemaradva a műsorról, hanem maradok a nevenincs lányka bugyijában matatva. De ez erősen a mi lett volna ha kategória, így nem is agyalok többet rajta. Itt vagyunk, itt vagyok és azóta kirajzolódni látszanak a céljaink, egyre tisztábban.
Vagy elmosódnának?
Nem tudom sokszor hogyan érezzek.
- A világ már csak ilyen, drágám. A gyengékhez különösen kegyetlen, és egy pillanatra sem hagyja, hogy elfelejtsük mennyire pótolhatóak vagyunk. - szólalok meg halkan, aztán a hátamra fordulok, a karjaimat összekulcsolom a mellkasomon.
Freya utolsó kijelentésére először nem mondok semmit sem, aztán lassan megingatom a fejemet.
- Persze. Ez volna az ideális. De nem hiszem, hogy kellő kapacitásunk van hozzá. Arról nem beszélve, hogy sokkal egyszerűbb tagadásban élniük az embereknek, mint felébredni a valóságra. Lehet a Consilium féle világrend messze áll az idillitől, de sokaknak ez már félig Éden. És nem fognak kimozdulni a gyilkos komfortból, hogy a szabadság kényelmetlenségeivel nézzenek szembe. - jegyzem meg, miközben elhúzom a számat.
A legrosszabb, talán én sem vagyok különb azoknál, akik a Volentisen élnek tovább. Csak máshol süppedek a képzelt álomvilágba.

- Az én szüleim csak... elfogadták, ami van és így éltek, míg meg nem haltak. - szólalok meg, ujjaimmal ismét Freya hajára találok, ahogyan a mellkasomra hajtja a fejét.
A végtelenségig lehetne elmélkedni azon hogyan és miként mosta át az emberek agyát a Consilium, de ezen a ponton már felesleges ezen agyalnunk. Lesznek, akik felébrednek az ámításból, és maradnak olyanok is, akik továbbra sem hajlandóak szembenézni a helyzettel. Mi pedig csak azon segíthetünk, aki akarja, hogy segítsenek rajta.
Újabb vállvonogatás következik a részemről, majd Freya utolsó kérdésére egy pillanatra elakad a lélegzetem is. Ez az a téma, amiben nagyon bíztam, sosem fog asztalra kerülni. Nagyon-nagyon nem akarok ebbe belemenni.
De...
Talán itt az ideje annak, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, ha már a parancsnokkal képzeéem el a jövőmet. Nem igaz? Nyelek egyet, aztán kissé elhúzódom tőle, míg törökülésbe nem hajtogatom magamat. Komoly téma következik... és nem éppen összebújós. Megeshet, a mondandóm végére a küszöbön túl kötök ki.
- Nos... éppenséggel osztottak ki feleséget. 16 voltam. - töröm meg a csöndet néhány perces hallgatást követően.
Mély levegőt veszek, összekulcsolom a kezeimet az ölembe, aztán Freya-ra pillantok.
- És... 17 voltam, mikor megszületett a gyerekünk is. - fűzöm még hozzá.
És tudnám ezt még folytatni, de tudnom kell, hogy a drága párom nem túl sokkos az információ feldolgozáshoz.

Egyelőre minden nyugodtnak tűnik. Egyelőre csak... csak úgy vagyunk. Nem tudom pontosan meghatározni mennyire sokkolódott le Freya, de azért biztos, hogy ez az új infó nem lett a szíve csücske. Kihúzódik az ágy szélére, majd felkel és járkálni kezd, én meg az ágytámlának vetem a hátamat.
- A Volentisen vannak. Legalábbis legutóbb még ott voltak. - válaszolok megfontoltan, aztán rákönyökölök a térdeimre.
Nem egyszerű erről beszélni, főleg úgy nem, hogy azt hittem... ezt a dolgot magammal vihetem a sírba. Mert köztem és a "nejem" között ez ennyi volt. Egyszerű megállapodás.
- Nem szerelemből kötöttünk házasságot, hanem barátságból. Ő levette a terhet és nyaggatást a vállamról ezzel, én pedig biztosítottam neki a kapcsolat adta előnyöket. Beleértve a gyereket is, hogy ne szálljon rá a Consilium. - kezdek bele a mondandómba, majd mélyet sóhajtok, pillantásom Freya-n.
Nem tudom meg fogja-e ezt érteni. Vagy elfogadni. Vagy ezzel mindennek vége közöttünk. Ez a bizonytalanság pedig kezd kikészíteni.
- Nem kértünk egymás magánéletéből, Freya. Ő is élte a titkos kis életét, lehetett az ártatlan drága feleség, én meg felvettem a szoknyapecér szerepet. Ennyi. Ami... a gyereket illeti, sosem... nem igazán voltam az apja. Apának hívott, mert erre nevelte az anyja, de sokkal inkább csak a jófej nagybácsi voltam, aki néha megjelenik pofavizite. Helyes kislány. Vagyis, gondolom már elég nagy. 19 éves lesz. Nem ők voltak a jövőm, Freya és én sem az övék és ezt mindketten tudtuk a nejemmel. - elhallgatok, széttárom a karjaimat.
Várom az ítéletet.

- Az, hogy egymás agyára megyünk, nem igen válóok a Consilium szemében. Ahogyan az sem érdekli őket, hogy egy nő nem akar fiatalon terhes lenni vagy nem tud. Csak... elveszik, ami nekik kell. - összecsippentem az ujjaimmal az orrnyergemet.
Érzem, ahogyan a feszültség teljesen átveszi az uralmat a testem fölött, de az igazat megvallva, nincsen okom felindultnak lenni. Igen, ez, ők a múltam, az életem része, amivel megbékéltem, mikor belementem az egyezségbe, viszont fiatal fejjel nem hittem, hogy ez egyszer visszaüt majd rám. Legalábbis nem ilyen formában.
- Mégis mit vársz tőlem, Freya? Mit mondjak? - nézek komolyan a nőre és kihúzódom az ágy szélére, egyelőre azonban nem mozdulok onnan.
Addig jó, míg nem kerülünk mozgásba. Félő vagy én, vagy ő, de valamelyikünk egy ponton el fogja hagyni a helyiséget, ha belelendülünk ebbe az egészbe.
- Nem tartoznak hozzám. - morgom halkan az orrom alatt és nem azért, mert tagadnám a kapcsolatot, ami egykor hozzájuk fűzött, ez pusztán a tény, amit az exemmel megbeszéltünk.
Az alku rámeső része teljesült, minden más rajta áll.
- Nem tudom ismered e őt vagy őket. És mint mondtam, nem vettem részt annyira az életükben, hogy ezeket a dolgokat tudjam. Legutóbb még otthonülő feleség volt, a gyerek meg iskolába járt. Boldog vagy? - nem vagyok indulatos, sokkal inkább kimerült.

Érzem, ahogyan az indulat lassan, de biztosan fortyogni kezd bennem. Csak azt nem tudom, hogy magam miatt, Freya reakciójától vagy a múltam kísérteteitől. Mert számomra mind a feleség-gyerek téma erre forrta ki magát az évek alatt. Most pedig visszatérnek kísérteni és az ezzel járó teherrel nem könnyű megbírkózni.
Összeszorítom az ajkaimat, nehogy meggondolatlanul nyilatkozzak vagy olyat találjak mondani, ami visszafordíthatatlan károkat okozna a kapcsolatunkban, de minél tovább hallgatom Freya-t, annál inkább érzem, forog a gyomrom. Hogy jutottunk odáig, mindez az én hibám? Felelősségem?
- Miért hiszed, hogy ítélkezhetsz? - csattanok fel végül, felpattanva az ágyról, ahogyan ő leül rá.
Idegesen túrok a hajamba, tekintetem rajta cikázik, a szoba különböző pontjain, majd végül csak magam elé bámulok.
- Miért nem elég az, hogy most itt vagyok, veled? Miért kell velük foglalkoznunk? - szegezem a kérdéseket Freya-nak, részemről nem fog menni az alvás vagy az, hogy mindent a levegőbe lógva hagyjunk és úgy térjünk aludni.
Most derülne ki, mennyire félreismertük a másikat? Borul a bili a paradicsomban...
- Kegyetlenség, hogy nem érdekel mi van velük? Vagy hogy miként folytatódik, esetleg zárul a vérvonalam? - vonom meg a vállaimat, ezen a ponton a legjobb, ha nyílt lapokkal játszunk.