Hallgatásba burkolózom, Freya szavai visszhangoznak ebben a némaságban. Hosszú, súlyos percek telnek el így, még mindig csak magam elé bámulok, majd a kedvesre emelem a tekintetem, a könnyeit látván a harag újabb hulláma tör rám, de nem hagyom, hogy elragadjon magával. Mi értelme volna?
- És most, hogy tudod milyen is vagyok igazából, mit fogsz tenni? - szólalok meg fásult hangon.
Összefűzöm a karjaim a mellkasom előtt, veszek egy mély levegőt majd kifújom azt. Muszáj lenyugodnom. Bár attól félek, ez a nyugodtság helyett inkább csak a lassan rámtelepedő érdektelenség, közöny... így talán nem okozok még több kárt. A franc se tudja már.
- Nem érdekel mi történik a nejemmel, nem érdekel mi van a lányommal. Nem érdekel élnek vagy halnak-e. Te vagy az egyetlne, aki számít, Freya. És ezerszer mondtam, elmondom ezeregyedjére, az sem érdekel lesz e valaha közös gyerekünk, amíg együtt lehetünk. - folytatom a mondanivalómat, aztán közelebb sétálok hozzá és letérdelek elé.
Ha hagyja, akkor a kezeimet a lábára simítom és úgy pillantok fel rá.
- Túl jó vagy, Freya. Mindig a fényt keresed másokban. És ez... ez az, amiért többek között szeretlek. Csak azt sajnálom, hogy nem illek az értékrendedbe. - hajtom a fejemet az öléhez.
Mert tényleg ez az egy, ami frusztráló. Hogy leromboltam a szépen felépített képet a szemében magamról. Pedig minden olyan jól ment...

Lehunyom a szemeimet. Lassan lélegzem. Halkan. Érzem, ahogyan a tenyerével a fejemen simít végig. Ez akár tökéletesen idilli is lehetne, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem az. Csak időhúzás, álomgyár. Mert még kapaszkodunk a csudabuborékba, ami körülvesz minket a rózsaszínjével, és eltereli a figyelmünket a zord valóságtól.
- Attól félek, én foglak elveszíteni, ha mélyebbre akarsz ásni ebbe. - mormolom halkan, aztán emelem csak rá a tekintetemet.
Lehet mosolyog, de nem érzem igazán őszintének. Nem neheztelek érte, valószínűleg én sem volnék vigyorgós kedvemben egy ilyen beszélgetést követően. Mi a fenéért nem fogtam be a számat? Kitalálhattam volna valami hazugságot is... de azzal csak odáztam volna a dolgokat. Ha akar, úgyis utána nézhetne, ott van a rendszerben, hogy nős voltam a Volentisen. Parancsnokként hozzáférhet ezekhez.
- Miért akarod ennyire tudni, mi van velük? Miért nem lehet enélkül továbbélni az életünket? - nézek rá komolyan, kezeim közé veszem az arcát és közelebb vonom őt magamhoz.
Homlokom a homlokához koccan, apró csókot nyomok az ajkaira. Újra és újra, aztán lágyan megcirógatom az arcát.
- Csak te és én. Nekem csak ez számít. - ismétlem magam sokadjára.

Tudhattam volna, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Az nem Freya lenne. Nos mindegy, most már abból gazdálkodunk, amiből tudunk. Még nincsen minden teljesen veszve, még elvarrhatom ezeket az undorítóan felszakadt szálakat. Csak jól kell keverni a lapokat és rábízni magamat a szerencsére. Meg a tényre, hogy Freya tényleg szeret.
- Legyen. Ha valóban megnyugtatna mi van vele, akkor nézz utána. - biccentek egy aprót.
Akármi is lesz, a teljes igazság nem fog napvilágot látni, míg élek biztosan nem. Minden egyéb... azzal majd akkor számolok, mikor eljön az ideje. Egyelőre el kell altatnom a drága párom kíváncsiságát, aztán dolgozhatunk a csalódottságán. Az utálatig talán nem jut el, de ha mégis megtörténne... reményeim szerint túl késő lesz ahhoz, hogy eltántorodjon a kapcsolatunktól.
El kell fojtsam a mosolyomat a gondolatra, megköszörülöm a torkomat, aztán a kedves szemeibe pillantok. A kérdését nem értem először, aztán leesik a tantusz. Gyerek. A mi közös gyerekünk.
- Persze, hogy örülnék neki, Freya! A miénk lenne. - szólalok meg halkan és átölelem a páromat, egyik kezem a tarkójára siklik, másikkal a derekánál fogva húzom közelebb magamhoz.
- Te vagy, aki kell nekem. És minden, ami hozzád tartozik. - suttogom halkan.

Egyáltalán nem úgy alakul az este, ahogy én azt szeretném. Olyan dolgok kerülnek felszínre, amiknek rég a földben kellene pihenniük és nem a jelenemet kísérteni. Érzem, hogy Freya-ban megváltozik valami, ha nem is élesen nyilvánvaló a dolog, számomra ordít a kettőnk közé ékelődni látszó távolság. Eddig mindegy mennyire és hogyan léptünk össze, a nap végén ugyanolyan szeretnivalóan simult a karjaimba. Most... másabb. Ah, a franc egye meg, hallgatnom kellett volna. Tényleg. Egyszer legyen őszinte az ember.
- Lesz, ahogyan lesz, drágám. Időnk és lehetőségünk van bőven. - biztosítom a gyerekvállalás témája felől.
Akár lesz, akár nem, nem számít. Amíg Freya-t a magaménak tudhatom. A javaslatára, miszerint menjünk aludni, enyhén felvonom a szemöldökömet. Ezt most komolyan mondaná? Aludni? Nem igazán van ehhez kedvem és az sem a legjobb, hogy az álmok előtti pillanatok túl jó talajt szolgáltatnak a felesleges agyalásnak, amit nem nagyon kéne hagynom, főleg nem Freya esetében. Most nem, nem a múltamról és az exemről vagy a gyerekről. A "lányomról".
- Hová sietsz, édes? - hajolok közelebb a páromhoz és húzódom a combjai közé, két karommal közre fogom őt, tenyereimmel az ágyon támaszkodom meg.
- Végre mindketten ébren vagyunk. És akad még pár szabad óránk munka előtt. - jegyzem meg mosollyal a szám szélén, homlokomat a homlokának koccintva.

- Pedig biztos értékelnék a kialvatlan agymenéseimet. - jegyzem meg kajánul, aztán finoman lenyomom az ágyra a kedvest és fölébe kerekedem.
A hidegvizes kérdésére csupán megrázom a fejemet, és lehajolok hozzá, hogy csókot nyomhassak az ajkaira. Nem kifejezetten a hidegvíz ébresztett fel, de most nem akarok visszakanyarodni ahhoz a ponthoz, ahol agyalni kezd. Feleslegesen. Feleseges dolgokon. Használja az okos fejét másra, azzal már ki tudnék egyezni.
- Mit szólnál egy masszázshoz? - vetem fel neki az ötletet, a múltkor nagyon azon volt, be kéne vezetni a heti egyszeri testgyúrást.
Most itt a remek alkalom rá, a lelkesedésem az egekben, nem volna érdemes elszalasztania az ajánlatom.
- Ha csak egyéb stresszoldó gyakorlatot nem tudsz? - pislogok rá "ártalmatlanul".
Én, meg az ártalmatlanság. Ugyan kit akarunk ezzel nevettetni? (Haha. Ha... ha...) Míg dönt a kedves, addig elfészkelődöm a combjai között, apró puszikat hintek a nyakára és engedelmesen várom mit fog mondani.