Számsorok tömkelege cikázik a kijelzőn, ahogyan a program elemzi az eredményeket, összegez, átkonvertál. Minden a megszokott mederben zajlik, távol és közel sehol egy lélek. Mióta sikeresen felgyógyult a sebesültek többsége, felszabadult a tudományos labor is, így megengedheti magának a nyugodt munkakörülményeket.
Tekintete a monitor és az asztalon előtte heverő minták között jár, kénytelen volt új fontossági sorrendet felállítani, a hajó állapotát figyelembe véve, ennek okán... új megközelítésből kell előteremteniük a régi, jól bevált gyógyszereket. Nem izgalmas, nem érdekes tevékenység, ám annál szükségesebb lépés.
- Valaki nyírjon ki. - suttogja maga elé rezignáltan, aztán inkább elhallgat, nehogy egy kismadár elcsípje a kívánságát és továbbadja az üzenetet egy lelkes vállalkozónak, aki boldogan élne a lehetőséggel.
A kutatás mellett, mivel most minden hozzáértő emberre szükségük van, még a nővéreket is tovább kell képezni, hogy orvos hiány mellett is el tudjanak látni alapvető sebesüléseket, egészen apróbb műtétek végrehajtásáig merészkedve.
Hwan.
Lassan érkeznie kellene, legalábbis ezt beszélték meg.

Telnek a percek, de nem kifejezetten aggodalmaskodik, Hwan nem arról híres, hogy késne. Ha pedig valami mégis közbe jönne, már rég küldött volna egy értesítőt. Szerencsére van mit csinálni addig is, így elfoglalja magát egészen addig a pontig, míg a nővér fel nem bukkan.
- Jeong-suk. - felpillant a nőre és egy félmosolyt villant rá, aztán enyhén felvont szemöldökkel fejezve ki a meglepettségét, elveszi a pudingot.
- Köszönöm. Azt hiszem. - nem egy nagy édesség fogyasztó, de nem lenne szíve megbántania a másikat, így csak illedelmesen megköszöni a kedvességet, aztán tereli a témát.
Könnyed mozdulattal felemelkedik a székéből, rövid, határozott intéssel hívja maga után Hwan-t, hogy kövesse őt a vizsgáló asztalig, ahol különféle műtéthez használt eszközök vannak kiterítve, alap dolgok, meg persze tű és a sebvarráshoz használatos cérna, kapcsok. Ennél nyilván akad fejlettebb technológia is, de mikor improvizálni kell, akkor a jól bevált módszerekhez kell folyamodni.
- Gondolom ezeket azért nem kell bemutatni. - mutat végig a készleten, aztán gyengéden megpaskolja a gyakorlásra szolgáló műszövetet.
- Egyszerűbb, ha kérdezel és onnan indulunk. Azért nem ma kezdtél te sem. - mosolyog biztatóan a másikra, illetve látta már dolgozni a nőt, nem olyan elveszett lélek ő.

Türelmesen végighallgatja a lány sztoriját és halványan elmosolyodik közben. Talán ez az első alkalom, hogy a másik ilyen szinten megnyílt és betekintést engedett abba, milyen volt az élete és mi motiválta és motiválja most is.
- Amíg tanulni szeretnél és bizonyítani, addig teljes vállszélességgel támogatni foglak. Ezt megígérhetem. - szólal meg, miután a nővér befejezi a mondandóját.
Teljesen megérti a tudásszomjat, azt, hogy egyre többre vágyik Hwan és azt is tudja, mennyivel másabb az, ha szilárd támogatói bázisa van az embernek, nem pedig lehúzzák. Nicholas mindig ott volt neki, bármit talált ki, bármibe akarta belevágni a fejszéjét, a testvére egy percig sem kételkedett abban, hogy véghez viszi a céljait. Ennyivel tartozik ő is az emlékének.
- Oké, akkor lássunk neki. - csapja össze a tenyereit tettre készen, azután hosszas magyarázatba fog, mert hiába tűnik izgalmasnak a gyógyítás, odáig eljutni a seggelős résszel kezdődik, a kismillió untig gyakorolt egyszerűségekkel.

Nagyjából másfél-két óra múlva arra dönt, szünetet fognak tartani, egyrészt mert egyszerre sok az anyag, másrészt pedig nem akarja a kezdet előtt elijeszteni a nőt.
- Mit szólnál, ha most megcsemegéznénk azt a pudingot? - veti fel, és az asztal irányába bök a fejével, ahol az édességek csücsülnek.
- Ne haragudj, ha ez most kicsit sok volt. Elszoktam a tanítástól. - teszi hozzá, egészen picit bűntudatosan, mert tényleg nem szívesen rémítené el a nővért.

- Senki sem várja el, hogy egyik pillanatról a másikra mindent elsajátíts. Nekem ez hosszú évekbe telt. - válaszol a lány aggodalmaira, aztán odasétál az asztalhoz, kezébe veszi a pudingot, meg a kanalat és egy apró falatot tesz a szájába az édességből.
Míg csemegézik, van egy kis ideje átgondolni a feleletét Jeong-suk kérdésére. Honnan az ötlet, hogy orvos legyen? Lenyalja a pudingot az ajka széléről, aztán leteszi a félig teli desszertes tálkát maga mellé, tekintetét pedig a nőre szegezi. Nem sűrűn beszél a miértekről, az okokról, nem mintha titkolózna, egészen egyszerűen így hozta az élet. Senkit nem érdekel a múlt, sem pedig az abban gyökerező sebek, tragédiák. Sodródnak a jövő felé, örökkön összetörten, mert ez már csak ilyen világ. Mindenesetre elmosolyodik, mert az emlékezés noha javarészt keserű, azért olykor édessel keveredik.
- Azt hittem... ha orvos leszek, akkor alkut köthetek a Halállal. Meggyógyíthatom a meggyógyíthatatlant és életben tarthatom azokat, akik a legfontosabbak a számomra. De az ilyesmi nem cserekereskedelem és néha... sokszor... mindegy mennyire harcolunk valamiért, veszítünk. - elhallgat, megvonja a vállait, tenyereivel megtámaszkodik maga mellett, lábait lezseren összekulcsolja a bokáinál.
- Tudom, hogy nem kell bemutatnom a helyzetünket, de készülj fel rá lélekben, minden megmentett emberre jut kettő másik, akikért semmit nem fogsz tudni tenni. - teszi hozzá, tekintete a nővér arcát fürkészi.
Furcsa milyen topikok hangzanak el folyton közöttük. Egyszer azt a kérdést szegezte neki, képes volna e ölni, most pedig azon merengenek, képes e vállalni a terhet, amit az orvoslás hordoz magában.
- Van családod? Itt vagy a Volentisen? -

Megingatja a fejét, de ennél többet nem fűz a másik felfedezős megjegyzéséhez. Idealista elképzelés, talán valaki valamikor valóra is váltja majd mindezt, de erősen kétli, hogy ez ő lesz. Már csak azért sem, mert ennyi hite nincsen az emberiségben.
- A hosszú élet nem mindig ér többet. Előbb választanám a rövid, de tartalmasabbat. Persze, vannak a szerencsétlen esetek is, mikor se ez, se az nem jön össze. Az valóban tragédia. - jegyzi meg, aztán elhallgat és hagyja a nővért beszélni.
Jeong-suk minden egyes mondata után egyre inkább összeráncolja a szemöldökét, aztán lassan visszanyeri a pókerarcot és együttérzően megpaskolja a nő hátát. Sokan áldásnak gondolják a gyermektelenséget ezekben az időkben, de még így is akadnak, akik rosszul élik meg a meddőséget, ami teljesen érthető. Főleg ha lehetne másként. Ha a Consilium nem játszana mindenhatót az emberek teste fölött.
- Szívesen megvizsgállak. Lehet semmiség az egész és... tudod, hogy a Consilium nem az őszinteségéről híres. Persze, csak ha így szeretnéd. Nem akarlak fals reményekbe ringatni. - teszi hozzá, viszont ha a másik szeretné, tényleg kivizsgálná és ki tudja?
Talán segíthetne rajta. Olykor-olykor egy jócselekedet kifejezetten immunerősítő hatású.
- Régen volt. De őket még a Földön elveszítettem. A férjemet elvitte a paratoxis... szerencsétlen flótás. - vállat von, a gyerekéről nem óhajt beszélni, ahogyan a testvéréről sem ejt egy szót sem.
Túlságosan érzékeny téma, és megtanulta, nem feltétlen érdemes kibújni a csigaházból és nyílt támadási felülelet hagyni a külvilágnak.
- Most pedig itt vagyunk, a lázadás közepén, túlélési üzemmódban. Nem könnyű kötelékeket kialakítani, és... inkább egyedül feküdjek a hideg ágyban, mint kígyót melengessek a keblemen. Vagy hogy is szól a mondás. - nevet fel halkan, aztán halkan felsóhajt és maga elé mered.
- Tudsz bízni bárkiben is? -