Megrázza a fejét, majd kisöpri a tincseket az arcából és a nővérre villant egy félmosolyt. Beljebb tessékeli őt a laborba, aztán pedig becsukja maguk után az ajtót. Minden olyan, mint ahogyan azt a másik megszokhatta.
- Nem kell, ne butáskodj. Ráérek, csak kissé belefeledkeztem az olvasmányaimba, így teljesen váratlanul ért a jöttöd. De ez az én saram. - szabadkozik, aztán az egyik szabad székre mutat, hogyha Hwan szeretne, akkor helyet foglalhat ott.
Ő megtámaszkodik az asztalnál és egyetértően bólint a másik szavaira, ami az édességet és az összes egyéb ételt illeti itt, a Jolán.
- Sajnos már nincsenek meg azok a források az elkészítésükhöz, mint ami régen a Földön volt. Szerintem kakaóbabot, valódi tejet maximum már csak képen láthattak az itteniek. - igazság szerint már akkor nehéz volt ezekhez hozzájutni, mikor még a Földön éltek.
Elitek kiváltsága, a gazdagoké minden, míg a kevésbé szerencsések a megmaradt cafatokon rágódnak. Sokszor a csontokon se.
Ugyan nem panaszkodhat, az utolsó pillanatig élhető sorsa volt, és a Consilium is megkímélte, ha lehet így fogalmazni, mert a képességeire igényt tartottak. Manapság már lehet hmarabb fejét vennék, de kinek nem? A lázadás egyirányú utca a szemükben és nem fordulhat vissza következmények nélkül.
- Zajlik az élet, de nem sokkal másabb, mint általában. Mindig van mit kutatni. - válaszolja a nőnek.
- Végeztem a vérvizsgálatoddal is. Nem tudom mennyire szeretnél most erről beszélni... - teszi még hozzá.

Hallgat, eleinte nem felel semmit sem a kérdésre, aztán nagyon lassan megingatja a fejét.
- Nem volt ideális az sem, de legalább ott volt a család. Ők már nem tarthattak ide velem. Az étel a legkevésbé rossz, amit az itteniek le akartak nyomni a torkomon. De aztán egy idő után... csak túl akarsz élni. - vállat von és elcsöndesedik, nem akarja az életének, a múltjának ezen a részével traktálni a nővért.
Az öccse halála, a szülei elvesztése. Ahogyan felébresztették és megkezdte a munkát a Volentisen. A kirendelt férj, az eltemetett gyermek. Kevés dolog maradt, ami igazán megrendítheti, régóta túl van a törésponton, azóta minden csak... valami, amivel időt tölt. Nem tud kibújni a bőréből és nem tudja levetkőzni az örök kíváncsiságot, ami benne munkálkodik, a kutatás iránti szenvedélyét, ám azontúl semmi sem maradandó, semmi sem olyan jelentős, hogy ne tudjon egy szívdobbanásnyi kétség nélkül búcsút inteni neki. Ahogy tette a Consiliummal, az életével a Volentisen. Ahogy képes volna megtenni most is. Egykor hitt az emberi jóságban, hogy akad, amiért még érdemes küzdeni.
Mára már... csak a saját értékrendje maradt. Nincsen nagyobb jó vagy rossz, ami szerint meghozza a döntéseit.
- Legyen. Lakat a számon, míg úgy nem érzed, tudni akarod. - bólint, nem mintha a hallgatása változtatna az eredményen, ám tiszteletben tartja a nővér kérését.
Azért ennyi emberiség még belé is szorult.
- Ma az agyról. - válaszolja és odasétál a vizsgáló asztalhoz, ami a mai órai anyag segédeszközeit rejti egy takaró alatt.
Lehúzza a fehér leplet róla és feltárul egy emberi fej. Pontosabban robot fej, érzékelőkkel, hús és vér műszövettel bevonva, a koponya pedig egy, a valódira hajazó műagyat rejt. Érzésre, kinézetre szinte megegyezik, de ezekben is érzékelő van, ami a monitor kijelzőjén mutatja éppen mit művelnek "vele".
- Nos, hogy tetszik? - mosolyodik elégedetten.

Meglepi, hogy ennyire izgatott a nővér, de aztán csak jót mosolyog rajta. Valahol meg tudja érteni, talán önmaga is pont ilyen volt, mikor elkezdte anno a tanulmányait... annyi minden történt aztán az évek során.
- Örülök, hogy ennyire érdekesnek találod. - nevet fel halkan, aztán átküldi a fájlokat a nővér tabletjére, mert bizony a nekiseggelős részeket is ugyanúgy meg kell tanulnia, mint magát az eljárások technikáit.
Az agy pedig egy összetett és érzékeny szerv, elég egy aprócskát hibázni és az egész rendszer összeomlik. Vehetnék példának okáért magát Hwant is. Egy teljesen más erejű, mértékű vagy irányú ütés a koponyájára és vége a nótának. Vagy ha a műtét rosszul sikerül, komplikációk lépnek fel... a sebész hibázik, akárcsak egy hangyányit is. Ha nem is halállal végződik a dolog, lehet soha nem lett volna képes teljes életet élni.
- Akkor lássunk neki. - és itt hosszadalmas magyarázatba fog, miközben a modellen mutogat, a monitoron pedig felvillannak a területek, amik éppen szóban forognak.
Jó pár óra telik el így, igaz, közben kérdez, várja a visszacsatolást, nem akar sietni, hogy legyen ideje a nővérnek mindent megemésztenie.
- És ez még csak a jéghegy csúcsa. - koppint az asztalra és támaszkodik neki, tekintete a másikon.
- Mit szólsz hozzá? -

- Van rá időd, ne erőltesd túl magad. Az is ártalmas tud lenni. - szólal meg, aztán mikor a nővér felhozza a szünet ötletét, bólint rá egyet.
Valóban itt dolgoznak pár órája, és kezdi kicsit unni a saját hangját hallani, pedig az már nagy szó, tekintve, hogy majdnem minden tudósban ott rejlik a felsőbbrendűségi komplexus, egy leheletnyi egomániával. Nem sokan tudják ezt überelni. Elfogadja Hwantól a pudingot, de nem nyitja ki egyből, helyette a nőt hallgatja.
- Szerintem te sem panaszkodhatsz... főnővér. - húzódnak félmosolyra az ajkai.
- Ti vagytok azok, akik orvos hiányában is életben próbáljátok tartani a betegeket, ami nem kis dolog. A stresszről nem beszélve. - itt megvonja kissé a vállait, aztán jöhet a pudingevés.
Semmi különleges nincsen az édességben, Hwan mégis minden alkalommal annyira tud neki örülni. Értékelni az egyszerű dolgokat. Mennyivel lenne másabb, ha ez neki is menne? Jé, puding, boldogság. Együtt töltött idő a barátokkal, elégedettség. Mind idegen a számára, s a gondolattól is kényelmetlenül érzi magát. Újabb kanálnyi édesség, aztán elhessegeti ezeket a gondolatokat, ilyesmin agyalni energiapazarlás. Nem vall rá.
- Nos, hogy érzed, szeretnéd tudni az eredményt? - kérdez rá végül, hogy visszatérjenek a kezdetekhez.
Hwan véreredményeihez.

- Mielőtt bármit is mondok, szeretném tudni, hogy ténylegesen készen állsz rá mentálisan? - szegezi a kérdést a nővérnek, aztán elhallgat.
Lehet nem most kellett volna felhoznia ezt az egészet a másiknak. Hwan csak nem olyan régen esett túl egy hatalmas traumán, és nem feltétlenül akar újabb nagy horderejű hírekkel megbirkózni. Igaz, ebben az esetben egyáltalán nem elkeserítő a helyzet, ettől függetlenül sorsfordító.
- Tessék, ezt is neked adom. - nyújtja oda a saját pudingját, amiből ha talán két kanálnyi hiányzik.
Ha elfogadja a nő, ha nem, akkor is rátukmálja valahogyan. Aztán sóhajt egyet, míg végül elmosolyodik.
- Nem rossz hír. Efelől biztosíthatlak. - teszi hozzá, hátha ezzel valamelyest könnyít a másik kétségein, aztán a tabletjéért nyúl és lekéri onnan az eredményeket.
Csakis akkor kezd el beszélni, ha a főnővér 100%-osan egyetért ezzel. Nem venné a szívére, ha lelohasztaná Hwan reményeit, már ha vannak neki reményei.
- Képes vagy teherbe esni és ki is hordani a babát. De ehhez külső támogatás is kell. Orvosi. - szólal meg.