Azi lövései célt érnek. A vakon botorkáló katona védőfelszerelése meggátolja ugyan, hogy a testében nagyobb kár keletkezzen pár csúnyább zúzódásnál, ám a negyedik golyó pont torkon találja, mire eldől az ellensége mint egy léket kapott ketchupos hordó.
A másik két behatoló sem szerencsésebb. Nem találnak megfelelő fedezéket, mielőtt a gépészek, és a velük harcoló katonák végeznének velük. Az ajtóból azonban valaki vaktában lő. Vagy mégsem?
Az Azi mellett álló katonát egyenesen a homloka közepén találja el egy lövedék, ami azonnal végez vele. Rögtön a második pedig mellkason találja Montag-ot, aki éppen egy újabb villanógránátot kart bevetni, így viszont elejti azt, ahogy ő vérző szájjal zuhan hátra. Még életben van, de ki tudja meddig? Ami pedig még rosszabb, meghúzta a zsinórt!
Akármi is történik, ez után egy Azi számára idegen, de egyben mégis ismerős hang szól be, és a lövések is abbamaradnak kicsit.
-Alexandro?


-Miért nem mondod el neki te magad? Vagy pislogod, ha a beszéd nem megy majd...basszameg!!!
Azonnal fedezékbe bújnak, és nem dugják ki a fejüket, jóval a robbanás után sem. A sokadik gránát után Medúza megpróbál ugyan vaktában visszalőni, de addigra Pressia is rájuk lő, és még egyszer utoljára megtanulja mi a különbség aközött, ha valaki fedezékben van, vagy csak takarásban. A lövedékek könnyedén átütik az asztalt, és hamarosan a hátrahagyott páros mindkét tagja holtan fekszik.
Brown, és a többiek ez után oda is érnek Pressia mellé. Tisztelegve szolgálatra jelentkeznek mind.


9 ellenség maradt, köztük, és a reaktor közt. a folyosó végén vannak, de pont a biztonsági dupla ajtók közt, relatív takarásban, de egy kis helyen. Legalábbis...elvileg ott vannak mind a kilencen. Aszint szenzorai többé nem megbízhatók ennyi lövöldözés, és robbantás után. Annyi biztos, hogy szűk hely az ennyi katonának, még ha el is férnek ott.

Barikád az ajtó előtt. Barikádok a fal mellett, cikkcakkban, onnan hajítjuk a gránátjainkat. Ennyit tudunk ebben a pillanatban tenni. Basszameg, hogy a gránátok beszerzése, és házi gyártása korábban nem jutott az eszembe?! A kurvaélet, hogy csak a gépészeti problémák foglaltak le és ezek eszembe sem jutottak…
Cifra orosz káromkodás. Ilyen hosszú ilyen rövid idő alatt. Ez rekord. Két dolog. Kapom a kurva gránátot és útjára indítom az ajtó felé. Tépem a pólóm és a galacsint, nyomom bele Montag sebébe és rántom be fedezékbe. Hat éve dolgozom vele és az egyik legjobb emberem, a négy jobb kezem közöl ő az egyik. Kettő minuszban leszek, ha az egy megy tovább.
-Mivan?! – hördülök fel a nevem hallatán. Elsőre éppen nem is fogom fel, hogy ismerős és a hátam közepére sem kívánom a hang gazdáját.
– Bazdmeg, haver, ne most dögölj meg….- szűröm a fogaim között Montagnak.

Köpök egyet, ahogy az asztal mögött fekvő két seggfasz holttestét nézem, és megrázom a fejem. - Ezért van olyan rossz híretek baszdmeg. Annyi eszetek van mint egy ocanbogárnak... -
Ahogy Kacsáék megérkeznek, gyorsan számot vetek és ezerrel jár az agyam, hogyan lehetne meglepni a gépház előtt toporgó gyökereket. Piperre pillantok, akinek a becsületes neve egyébként Chavez, de azt hiszem, senki sem szólítja így. - Pip, tiéd a szellőző. Észrevétlenül megközelíted az átjárót, és megkínálod őket ezzel itt. - a kezébe nyomok egy összeragszalagozott villanó- és füstgránátot. - De kibaszott gyorsnak kell lenned, különben kilyuggatnak! Vállalod? ha ez sikerül, akkor csak Aziék, vagy a mi fegyvereink elé tudnak menekülni. Én Kacsával előre megyek a leszakadt panelek mögé, a többiek pedig a B keresztfolyosóról fedeznek. Mindenki tudja, mi a dolga? - Végignézek a srácokon, és a tekintetem az apró Piperen akad meg. - Kibaszott kockázatos, úgyhogy nem adom parancsba. - jelentőségteljes pillantás, és ha a srác nem visszakozik, akkor kiadom az utasítást. - Gyerünk, tempó! - ha nem vállalja, akkor én megyek. Persze kevesebb eséllyel maradnék észrevétlen, és a terv lényege az lenne, hogy ne tudják, hogy jövünk, amíg már nem késő. ki tudja...talán működhet.

Az ellenség elcsendesül. Csak a vezetőjük szólal meg, és van valami a beszédében, amitől mindenkinek megfagy a vér az ereiben. Valami erőteljes, és tiszteletet parancsoló. Még akkor is, ha egy híján senki sem érti, hisz oroszul szól.
-Tehát mégis igaz. Életben hagytak, és csatlakoztál ehhez a csürhéhez? Mondok neked valamit. Segíts elfoglalnom a reaktort, és hazaviszlek innen. De gyorsan dönts.
Egy pillanatra dugja csak ki a fejét, és ad le egy lövést, egy másik katonára, de ekkor láthatja őt Azi. Az apja az...vagyis, nem egészen. Hasonlít. De mintha még Alexandro-nál is fiatalabb lenne valahogy.

Pressinek senki sem mond ellent, de igazából még lelkesen egyet is értenek a tervvel. A szellőző szűk ugyan, de Pip megoldja, és a rácson átdugva a kezét dobja el a gránátokat. Nagyon ügyesen csinálja. Csak ez után veszik észre, és lőnek rá. Sajnos nem tudni mi lesz vele, mert innentől nem válaszol.
A füstből botladozva száguld ki egy katona, mint akit kihajítottak. Valójában tényleg ez történt. Azarov kilökte azt, aki az előbb hibázott, hogy elterelje Pressiék figyelmét. Ez után viszont rájuk rohan 5 kettes android, teljes automatával tüzelve a kis csapatra, egyenlőre mg vaktában. Már cska az a kérdés, hogy PRessiéknek mi fontosabb, őket lelőni, vagy fedezékben maradni a lövéseik elől?  

Irina és Angelita a gyengélkedőn találják magukat, ők azonban egyenlőre sértetlenek, pláne az itt fekvőkhöz képest. Cross már lélegeztető gépre került, és állítólag stabil az állapota. Vagy legalábbis harctéri stabil. Bár sok katona van itt, rajtuk kívül csak két bevethető katona maradt már. A többiek mind súlyos sebekkel kerültek ide, ami talán nem meglepő.
-Harper! Maguk felé tart az ellenség! Küldök erősítést, de minden áron meg kell gátolnia, hogy bejussanak a klinikára!
Nem tudni hány katona tart feléjük, de az biztos, hogy túlerőben vannak. ennél többet nem árulnak el már az érzékelők. Ideje felkészülni a fogadásukra.


A parancsnoki hídon közben továbbra is áll a bál. Épp erősítést küldenék Kim-ék felé, amikor a Komm tiszt felpattan, és rám kiált.
-Kapitány!
Többet nem tud mondani. Az ajtó berobban, és lövések dördülnek el, a nő pedig holtan esik össze. Azonnal a székem mögé vetődök, és a pisztolyommal a füstbe lövök.
-Minden egységnek! megtámadták a parancsnoki hidat! Bárhol lehetnek innentől!!!

Szorítom a rongydarabot.l préselem bele a sebbe és csak remélni merem, hogy nem a kezeim között hal meg az egyik legjobb emberem. A nevem hallatán elsőnek nem reagáltam úgy igazán, de a többi. Otthon volt egy szokásunk. Ha csak egymás között akartunk kommunikálni, akkor apánk felmenőinek nyelvét vettük elé. Orosz. recseg és ropog, de az emberek bokája remegni kezd tőle. A hang meg hát, mindig is tiszteletet parancsolt. Mindig is összevágtam a bokáimat és kihúztam magamat, ha épp méltóztatott rám vetni a figyelmét. Megrezzenek most is az egészre együtt. Egy pillanatra dugom ki én is a fejemet a rejtekemből.
– El is higgyem ezt neked?! Képes voltál parancsot adni a hajó elpusztítására, úgy, hogy a kurva krióban feküdtem és rohadtul nem volt erről fogalmam vagy a másik esetet ne is emlegessem… simán beáldoztál volna…és csak elsöpröd az asztalodról a jelentés… most meg higgyem el, hogy megkegyelmeznél nekem!? – ordítok kifelé a barikád mögül és már emelkedem is, hogy én bizony kimegyek és abból a szarból, ami az apám fiatalabb kiadását tolja elém, abból az utolsó relét is pépesítsem.
Hogy Montag kapaszkodik meg a pólóm nyakában vagy más, azt nem fogom fel éppen, csak a húzást érzem, hogy nem engednek ki a fedezékemből. Viszont a gránát, amit tartalékoltam, repül az ajtórés felé.

El se hiszem! Eljutottunk a gyengélkedőre. Átadtuk Crosst az orvosoknak.
Sok a sérült és van aki pocsék állapotban van. Irina és én egyelőre megúsztuk.
Alig szusszanok egyet, mikor befut az üzenet.
-Értettem! -nyugtázom és közben arra gondolok, csessze meg a túlerő. Én felkészültem és itt hullahegy lesz az ellenségből...Tehetnek egy szivességet.
Az újabb üzenet már tudatosítja bennem, hogy nem kell értelmetlenül hősködni. Muszáj megmaradni a józan észnek, ha túl akarjuk élni...Nyerő pozícióban persze.
-Nem hagyhatjuk, hogy akár egy ember vagy más betegye ide a lábát! - mondom társamnak. - Nem tudom meddig bírjuk és ideér-e az erősítés egyáltalán. De ahogy elnéztem, remek lövész vagy...Úgyhogy...Talán megússzuk pár könnyű sérüléssel..

Nem gondoltam, hogy mindenki ennyire egyetért majd a tervvel, de úgy látszik, nekik sincs semmi jobb ötletük. Az idő szorít, de Pip most rekordot döntöget ha minden igaz. Alig foglaljuk el a helyünket, már robban is a két gránát. Csak reménykedni tudok, hogy túlélte a srác, de erre sem tudok túl sok gondolatot szentelni. Az első nyomorult, aki kiesik az ajtórésen, egyenesen a homlokába kapja tőlem a csinos kis lyukat, ami véget vet a nyomorult életének. - Brown, ti jöttök!- kiáltom a rádióba, mert én és Kacsa csak a fegyvereink csövét dugjuk ki a fedezékből, és vaktában lőjük az öt öngyilkos jelöltet. - Dögöljetek már meg, baszki! - kiabálom torkom szakadtából, miközben tárat cserélek a papiban. - Kacsa, ki ne dugd az orrod, míg nem adok engedélyt, értetted? ezt pedig, behajítod háromra! - bököm meg jó erősen az ujjammal, hogy a kezébe nyomhassak egy gránátot, aztán egészen a földre hasalva, a fedezék oldalából próbálok immár célzott lövéseket leadni a még épségben lévő támadókra, amint robban a gránát.
A rádióforgalmat hallva csak még sürgetőbbnek érzem hogy elintézzem ezeket a retkeket. Zetta és Ethan is támadás alatt áll, én pedig nem vagyok ott velük. Ezt jól elkúrtam!

Habár az eredeti utasításnak nem tettünk eleget, miszerint tűzet kellett volna oltanunk, az ellenséget megfékeztük. De nincs idő pihenni menni kell tovább és a többi pontot is bebiztosítani. És egy Isteni sugallatra meg is szólal a rádió, hogy a gyengélkedőt kell védeni. Ám legyen. Már az is elég, ha addig feltartjuk őket, míg az erősítés megérkezik. Onnantól már az ő dolguk, feltéve, ha mi kipurcanunk addig.
Ahogy Lita megszólít ránézek fapofával, érzelem mentesen. Bal szemöldököm felszökik szavaira.
- A legrosszabb eshetőség, hogy kipurcanunk és az erősítés is késik. - szólalok meg. - Éppen ezért célszerűbb lenne már most elindulni és eléjük menni. De...te vagy a rangidős neked kell dönteni, miképp lassítjuk le őket. - nézek rá. Nem várok egyetértést, se semmit. Neki kell döntenie és parancsot osztogatnia, nem nekem. Ha elcseszi mind meghalunk, de ezzel már akkor számolnia kellett volna, mikor rangot kapott. A rang felelősség nem lehet vele játszani és gyerekesen viselkedni vele.

Bár azon voltunk, hogy ne sikerüljön nekik rálépniük a Jola fedélzetére, de mégis sikerült. A többiek próbálják őket megállítani, de sokan vannak és sajnos ügyesek.
Épphogy hátra fordulok már be is robban az ajtó. Reflexből nyúlok a fegyveremért és guggolok le a székem előtt, hogy onnan próbáljam célba venni a támadókat. Mondjuk a szék nem nyújt túl nagy biztonságot, de a semminél sokkal jobb.

Tökéletesen látja a lényeget. Vagy kipurcanunk vagy nem. Előbbi esetében esetleg kapunk egy emléktáblát vagy mit.
-Itt kell maradnunk. A kórházat meg kell védeni mindenáron. Ez volt a parancs...De ha sokáig nem jön senki...Elindulunk és próbálunk kapcsolatban maradni a kórházzal.
Azt hiszem, lassan nem lesz jelentősége, hol várjuk az ellenséget.
Figyelőállásba helyezkedem. Nem fogom olyan könnyen feladni és hagyni, hogy az ellenség mindent elpusztítson. Lehet, hogy Lynch ezúttal nem fogja tudni megmenteni az életemet.....Sőt másét se.
Megeresztek egy félmosolyt a még egyelőre láthatatlan ellenség felé. Talán kicsit pszichopatásra sikeredett és a végén tényleg az ellenség hullahegyein kell továbbmásznunk, hogy folytassuk az "irtást". De szép is lenne!