Nagy a nyüzsgés az állomás egyik hangárában. Senki sem tudja, pontosan miért, de újabban nincs egy csendes perc sem a 9-es csarnokban, ahol a megmaradt tehersiklók felét, egész pontosan 3 db-ot épp "Balrog" osztályú nehéz tüzér siklókká alakítanak át, ám, hogy mi lesz a célpont, arról mindenkinek más a véleménye. A Jola az első ötlete mindenkinek, ám ezt gyorsan el is vetik, hisz hamarosan meg kell, hogy érkezzen hír a lázadás pusztulásáról. De akkor miért? Elővigyázatosság? Vagy valami más? ÉS miért tiltották ki a civileket innen teljesen?
A válaszok ott kell, hogy legyenek Bradshaw rajparancsnok gépén, ám ő annyira paranoiás, hogy még a hálózatra sem csatlakoztatja fel, így Phoebe számára is titok egyenlőre, mi lehet az, ami ennyire a Consilium, és Azarov bögyében van. Elsőre talán frusztráló lehet a gépek számára, hogy előttük is titkolóznak, ám ez egyben lehetőség. Mivel nem avatták be őket, így nyilván ártatlanok abban, ami történni fog ezek után...már persze, ha nem buknak le.
Már csak az a kérdés, ki szeretne bejutni a hangárba, és hogyan? A 9 Gépész, és tucat pilóta és katona nagyon feszült, ha betolakodókról van szó ma...

Több kérvényt is beadok arra, hogy meginterjúvoljam azokat a bátor pilótákat, akik bátran vakargatják a seggüket egész nap, készen állva arra az esetre, ha esetleg megtámadnák az űrbázist, de hiába. Bármennyire is szeretnék, sehogy sem tudok bejutni a hangárba, amikor pedig néha valaki beszél, azt kívánom, bár ne tenné. In Vino Veritas, és az igazság az, hogy a legtöbb pilótánk ittasan még unalmasabb, mint józanul.
Nincs mese, itt valaki befolyásosabb segítségére lesz szükség. Azonban, az általában instant válaszidő helyett most órák, majd napok telnek el, és láthatóan meg sem nyitotta ez a személy amit küldök neki. Ez már önmagában aggodalomra ad okot, de Phoebe szerint életben van. A szobájában fekszik az ágyán, és bárki szól hozzá, elhajtja egy beteges nyafogó mormogással. Automatikus reakció. Mint amikor karbantartás közben nem akarjuk, hogy halottnak nyilvánítsanak minket. Egy hang, egy kézmozdulat, később pedig majd kimagyarázunk mindent a másnapossággal.
Faye-hez beszökni valamivel egyszerűbb művelet. Főleg, mert ebben anyu tud segíteni. És mert, a tervezők sosem gondolták,hogy valaki képes lesz a szellőzőrendszereken átmászni, nem eltévedni a sötétben, ráadásul visszatartani a lélegzetét 8 óráig, hogy mindezt megtegye. ÉS igen, a mozgásérzékelők kikapcsolása is sokat segít.
Amikor végre lehuppanok az ágy mellé, kissé kormosan, és mocskosan lépek oda hozzá, és ezért szerencse, hogy ellen tudok állni az eredetim beidegződésének, és nem simogatom meg a fejét. Ellenben közelebb lépek hozzá, és újra megpingelem őt, ezúttal közvetlenül. Talán ezzel fel tudom kelteni a figyelmét.
Ha sikerül akkor megpróbálok rácsatlakozni a belső programjára. Nem tudom, mi várhat rám odabent, de őszintén szólva túl kíváncsi vagyok, ezért is nem gondolok bele, hogy ha esetleg most valaki rányitna, azt látná, hogy az ágya felett állok, mint egy zombi. Reméljük nem történik ilyen.

Nem, az androidok általában nem hajlamosak a depresszióra.  Nem, én sem vagyok depressziós. A szoftveres instabilitás azonban mindannyiunkat utolér időnként. Egyeseknél egy ökölbe szorított kéz egy halálközeli élmény után, másoknál logikát tagadó döntések stresszes helyzetben, nálam szimplán egy-két nap pihi, amikor nem vagyok hajlandó Fayet játszani. Szimplán visszavonulok a saját kis világomba, ahol önmagam lehetek.  Ahol nem kell fejhangú nyafogással kommunikálni, és úgy tenni, mintha az iq-m valahol az ebihalé és a közönséges lábatlangyíké között lenne. Phoebe tudja, hogy ilyenkor érdemes békén hagyni kicsit, hogy azután újult erővel tudjak a feladataimra koncentrálni.
Tisztában vagyok vele, hogy ezek most nehéz idők és sok a tennivaló. A lázadók mellett a naprendszer másik vége felől közelítő űrhajó is komoly dilemma elé állítja a tanácsot. Most, végre valahára a drága bácsikám...francokat....Faye bácsikájáról is kiderülhet, mennyire hű az elveihez. Vajon tényleg az emberiség fennmaradása a mindent felülíró prioritás? Jobb napokon ez óriási izgalommal töltene el egy hasonló mértékű reveláció lehetősége, most azonban kizártam mindezt, és visszavonultam a kis tengerparti házamba, amit saját kedvemre építettem, persze csak a virtuális térben.
A külvilágra valóban csakis az előre beállított automatikus válaszreakciókat engedélyeztem, minden más késleltetve van. 48 óra. Ennyit kaptam Phoebetől.
Ha valaki rá akar kapcsolódni a programomra és belépni a világomba, annak először is meg kell tanulnia úszni. A tenger hatalmas, sötét-vad hullámokat vet, igazodva a jelenlegi hangulatomhoz. Nem megoldhatatlan feladat, de első védelmi vonalnak megteszi. Szerecsére a többivel nem kell megküzdenie. Épp a lassan két embernyi magas homokváramat építgetem a parton, amikor meglátom őt.  Felvonom az egyik szemöldököm, és úgy döntök, hagyom felkenődni a parti sziklákra.  Ha ott jön ki a vízből, talán megláthatja az első dolgot, amin itthagytam a kezem nyomát. A kőbe vésett felirat egy régi-régi gyermekded szokást elevenít fel, és igazán, semmi, de semmi értelme, tekintve, hogy úgyis csak én járok ide.  Illetve eddig így volt.
A szikláktól távolabb egy házikó áll, magas cölöpökön, a parton pedig tényleg méretes homokvár mögött én.  A szemem fölé tartom a tenyerem, mint egy napellenzőt, mintha nem ismerném fel úgyis magas, nyurga alakját szinte bárhol, bármikor. - Ez magánterület! - Kiáltom neki már messziről, és lustán közelítenki kezdek felé. Nem tűnök túl barátságosnak, és ez nem véletlen. Nem vagyok túl szociábilis jelenleg.

ruha:

Dan folyton mesélt egy sztorit arról, amikor a tengerészgyalogosokkal együtt ugrott le egy helikopterből, hogy a partra ússzon, és így a katonákkal tarthatott egy rutin bevetésre. Természetesen kamu volt az egész. Egyenesen oda repült, a bázison pedig még Starbucks is volt, ahonnan egy percre sem mozdult ki! Azon a tudósításon legalábbis. Tuti álmában sem gondolta volna, hogy a sztori egyszer valóság lesz.
-ÁÁÁÁÁÁ!!!
Hamarosan csak a halak értik, mit locsogok. Nagyon gyorsan kell megtanulnom úszni. Odakint csak letölteném a szükséges tudást, itt azonban ez nem megy olyan gyorsan. Pontosabban szólva, a szimuláció épp elég adattal bombáz ahhoz, hogy idebent én is csak egy halandó majmóca legyek, többé kevésbé. Azért megbirkózom a feladattal, ha kínkeservesen is, és bár nem sokon múlik, hogy vizes kezem lecsússzon, és visszaessek még egy körre a hullámok közé, csak sikerül feljutnom.
"DANA WAS HERE"
Az ujjaimmal megérintem a bevésett szöveget, mintha csak le akarnék mérni valamit, aztán a hang felé fordítom a fejem. Ez sokkal segítőkészebb, mint az írás.
-Tudod, kezd az lenni a gyanúm, hogy nem sok vendéget fogadsz itt. - Szólok hozzá, miután a tenyeremmel lefejtettem a vizet az arcomról, és a sziklákról óvatosan leszökkenek a homokba. Pár másodperc után gyorsan elfordítom a fejem, és Faye válla felett a homokvárra nézek.
-Szép, de szerintem nem ártana neki egy vizesárok is.
Furcsa, hogy még idebent is rajta ragad a szemem, ha nem figyelek. Pedig ha valahol, itt tuti nem kell úgy tennem, mint akit a hormonok irányítanak.

Figyelem, ahogy könnyedén leszökken a szikláról, és kitörli az arcából a sós vizet. Ruhái vizesen feszülnek a testére, és a mindig tökéletes haja most a fejére tapad rendezetlenül. Tetszik. Sosem láttam még így, és ez valamiféle elégedettséggel tölt el.  Ennek ellenére csípőre tett kézzel állok meg előtte, és megrázom a fejem. - Azért vagyok itt, mert ide senki sem jön. Soha. Kivéve téged. - én is visszapillantok a részletes, a kiégés előtti Notre Dame-ra hajazó építményre, és vállat vonok. - Még nincs kész. Addig pedig csak akadály lenne. -  összefonom a kezeimet magam előtt és a szemébe nézve lépek közelebb kicsit. Biztos vagyok benne, hogy nem jött volna ide, ha nem lenne valami irtó fontosnak tűnő indoka rá. Ha tényleg fontos lenne, Phoebe már riasztott volna. - Nem akarok goromba lenni, de mi a fenét keresel itt? Bejöttél a szobámba is? - Miközben beszélgetünk, odasétál mellém egy törpe Brachioszaurusz, ami még így is jó egy fejjel fölénk magasodik,  és odatolja a pofiját a karomhoz.  Megsimogatom gyorsan, és sóhajtok egyet. - az mondjuk kevésbé zavar, de a homokozóm tényleg nem vendégfogadó. -  tényleg nincs bennem indulat, vagy rosszakarat, egyszerűen csak nem álltam még készen, hogy bárkivel is megosszam ezt a helyet.

-Pedig annyira vendégcsalogató.
Ezt gúnnyal mondom, bár, ahogy körbenézek,tényleg szimpatikus hely. Nem szabad tengerbe veszni, de aztán egész kellemes kis szigetre jutunk. Közelebb lépek a homokvárhoz, és leguggolok, hogy jobban megnézzem azt.
-Én sarat csepegtetve díszíthettem még gyerekkoromban. Vagyis, az eredetim tette. Minden esetre, ahhoz jó volt a várárok.
Biccentéssel válaszolok, hisz valóban bementem a szobájába is. De aztán elálla szavam a dinó láttán. A szimulációban sok minden más, gondolom ezért nem vettem eddig észre, de ami ennél is fontosabb, meglep a háziállatának látványa.
-Mindig is azt hittem, te inkább T-rexes vagy. ÉS ne aggódj, nagyon szimpatikus a homokozód. Bár ezer év alatt sem találtam volna ki, hogy tényleg homokozó.
Felegyenesedem, és felé fordulok. Megpróbálok lépni s Faye felé párat, és megérinteni a vállát, ha hagyja.
-Nézd, van egy fontos küldetésem, amiben kissé elakadtam, de esküszöm, csak azért vagyok itt most, mert aggódtam érted. Láthatóan nem estél egy végtelen karbantartási ciklus fogságába, vagy hasonló, szóval ha szeretnéd, már itt sem vagyok, de...Minden rendben?

- A te homokozód csak a tiéd. Ez pedig csak az enyém kellene legyen, amíg úgy nem döntök,hogy megosztom valakivel.  - úgy érzem, teljesen hiábavaló már olyasmin köszörülni a nyelvem, amin nem lehet segíteni. Már itt van, és maga a puszta tény, hogy kilépett a partra és körbenézett, annyi plusz infóval szolgálhat számára, amennyit talán soha senkivel nem osztanék meg.  De ez már nem számít. - Tanulmányoztam az összes fellelhető ismeretanyagot homokvár építés témában, de a te technikádról nem igazán hallottam. - hogy ezt sértésnek szánom-e vagy szimpla rácsodálkozás a tényre, hogy mégsem tudok mindent? nehéz lenne megmondani, mert még én magam sem tudom igazán.
Látom, hogy Reggie érkezése kicsit meghökkenti, de csak a vállamat vonogatom. - A szelíd ragadozókban van valami természetellenesen szomorú. Nem lehetnek azok, amiknek teremttettek. Sosem tennék ilyet egy Rexivel. -   hagyom, hogy megérintse a vállamat és állom a tekintetét is.  Komolyan elgondolkodtat, amit mond. Persze sokkal hosszabb ideig nem szólalok meg, mint ameddig eltart átgondolni, mérlegelni és dönteni, de ez is csak egy a sok emberi tulajdonságunk közül, ami lehetővé teszi, hogy igazán embernek tűnjünk. - Semmi sincs rendben. Ezért tűntem el. Néha úgy érzem, egy végtelen rémálomban élek és senki sem ismerhet igazán. Ha pedig nem ismernek, akkor... -  elhallgatok, és vállat vonok megint. hátat fordítok neki, és visszasétálok a várhoz.  - Segíthetnél várárkot ásni, és közben mesélhetsz a küldetésedről.  -

-Szívesen megmutatom egyszer a sajátom, ha érdekel, de tartok tőle, az rettentően unalmas. Egy könyvtárat rendeztem csak be, moziteremmel.
A homokvár építésről végzett kutatómunkájának ismertetése azért megmosolyogtat. Aztán rájövök, hogy ez megint egy Dan-féle beidegződés. Bóknak szeretne hallani valamit, ami nem az. Vagy a fene tudja mit remél ilyenkor. Ő azonban nem hallaná meg azt, amit Faye mond. Óvatosan nyúlok a dinója feje felé, és megpróbálom én is megsimogatni őt. Lassan. Vigyázva.
-...akkor olyan, mintha nem is léteznénk? Legalábbis, az igazi mi?
Próbálom kitalálni a gondolatait, de csak az sikerül, hogy magamból indulok ki, akár egy ember. Minden esetre úgy érzem, most annyira nem lövök mellé. Közben persze megteszem amit kér. Feltűröm az ingujjam, és kézzel már kezdem is kilapátolni a homokot, hogy ássak egy hosszú árkot a vártól pár méterre, amit aztán elvezetek addig, ahol a hullámok még elérik a partot néha. Nem kell áradást csinálni azért. Közben csendben vagyok. Szándékosan nem beszélek a küldetésről.
-Te vagy Dana? - Kérdezek rá egy idő után.

- Ha tényleg így gondolod, akkor még mindig nem érted, miért nem akartam ide látogatókat. Ez itt... - széttárom a kezeimet, és körbemutatok a kis szigeten - én vagyok. Az igazi én. Hamarabb mutatkoznék bárki előtt meztelenül, mint hogy engedjem, hogy csak egy pillantást is vessen ide. - sóhajtok egyet és megrázom a fejem. - Ne vedd sértésnek. Egyszerűen még nem álltam erre készen. - Pedig nincsenek nagy titkaim, csak épp az a tény, hogy nem vagyok Faye. Reggie közben közelebb lép és Dan felé nyújtja a nyakát. Barátságosra és ragaszkodóra programoztam, így egy kis simogatásért cserébe azonnal ellép tőlem és Dan mögé lép, hogy a hóna alá dugja a fejét. Nem tudok haragudni rá. És igazából Danre sem.  
A várhoz sétálok, és közben a vállamat vonogatom arra, hogy kiegészíti a  félbehagyott mondatomat. -Én csak azt akartam mondani, hogy akkor nem is szerethetnek, de túlságosan igaz, amit mondasz. - elgondolkodva nézek egy ideig a várra, aztán Dant figyelem egy darabig, ahogy elkezd ásni. Nem segítek neki, inkább kiigazítok egy megomlott ablakkeretet és szépítgetek egy másikat. A kérdése váratlanul ér, bár számítanom kellett volna rá, hogy találkozik a felirattal.  Felkapom a fejem és egy riadt pillantást vetek a kérdezőre, mielőtt újra a homokozásba temetkeznék.  - Ez az egyetlen logikus következtetés, ha láttad a feliratot. Én vagyok. Voltam... mielőtt Faye-t a fejembe kényszerítette Phoebe. - megvonom a vállam és most megint Danre nézek.  - Nem, már nincs személyiségzavarom. - elmosolyodom, és odaállok én is árkot ásni.