Közelebb húzom hozzá a székem, hogy a vállunk szinte összeér, és a PDA-ért nyúlok, hogy bezárjam a képgalériát, és megnyissam a videó galériát. Egy felvétel érdekes most. Az, aminek a bakiparádé nevet adtam. Meglehetősen hosszú videó. Azon még egy hatalmas Akku pakk van a hátamon, ami bekapcsoláskor sem tűnik el, sőt, úgy néz ki, mintha a levegőben lógna utána. Ha valaki így használná, csak még gyanúsabb lenne. De nem a korábbi verzió gyermekbetegségei miatt mutatom ezt neki. Több ízben is láthatja, ahogy megbotlok a saját lábamban, beverem a fejem, vagy épp nekimegyek egy tükröződő felületnek. Ezek persze miránk nem veszélyesek. Az emberek kezdetleges mozgáskoordinációjával számunkra a múlté, hanem a továbbiakban felszáll a por a lépteimtől, pedig nem lép oda semmi, nekem repül egy tárgy, ami leesett a helyéről, és gyanúsan megállítja a semmi, és persze a személyes kedvencem: a szomszéd illegális szeszfőzésének hála csőtörés a fejem felett, és a rám hulló szennyvíz esőben leeresztett karokkal állok ott, először csak állati feltűnően, aztán szikrázik egyet a ruha, és meg is jelenek füstölve.
-Azóta a ruha szigetelt, hogy ilyen esetben ne kapjon zárlatot. De sajnos, akadnak olyan helyzetek, ahol nem annyira gyerekjáték még ebben sem a küldetés.
Felhozom a hangár szintjének térképét, és ránagyítok az elektromos helységre.
-Talán majd legközelebb. Bár kétlem, hogy azt szívesen látná bárki. Arra gondoltam inkább elintézem, hogy legyen itt egy kis tűz. Semmi komoly, de elvileg onnan fonnak kijönni eloltani. Akkor be tudsz menni. Nem lesz sok időd, de elég kell hogy legyen, hogy a géphez menj, rádugd a "poloskát" és kimenj onnan, amikor a csapat visszaér. Ha mégis valami gond lenne...van még pár füstbombám, és egyéb meglepetésem, amivel el tudom szúrni a napjukat. De akkor nagyon feltűnő lesz a szabotázs.

Hiába húzódom távolabb, ő újra belopja magát az aurámba - igen, tudom, hogy ez duplán vicces, tekintve, hogy gép is vagyok, és ez egy szimuláció- és nem fáradok azzal, hogy újra távolabb kerüljek tőle. Egyáltalán semmi kedvem magyarázkodni. Túl sok volt mára az őszinte vallomásokból. Inkább csettintek egyet és afféle holoképernyőn, magunk előtt láthatjuk az eddig csak a tableten futó bakiparádét. Jókat mosolygok, sőt, itt-ott fel is kuncogok, de ez nem jelenti, hogy nem figyelek. Valójában a projekt fejlődési térképét látom magam előtt egy meglehetősen szórakoztató formában. Elnevetem magam az utolsó kockákon, de úgy, hogy alig tudom abbahagyni. - Úgy látom, te már összegyűjtötted a lehetséges buktatókat, így már tudom, mire kell figyelni. - kicsit meglapogatom a karját, jelezvén, hogy együttérzek azért.
Visszahúzom a kezem és komolyságot erőltetek magamra. Ismerem a Volentis minden szintjének minden zeg-zugát, így ezt most csak azért nézem, hogy ne rá kelljen. Bólogatok és hümmögök. - Egyelőre nem tudok belekötni. Elég egyszerűnek tűnik még mindig, de Phoebevel azért még egyeztetnék. Szó volt arról, hogy az egyik szondát átprogramoznánk. Talán két legyet üthetnénk egy csapásra. - hümmögök még egy kicsit, aztán felpattanok. A kép eltűnik a szemünk elől én pedig megint csípőre teszem a kezem. - Menjünk!-

Dana nevetése furcsa. Pont olyan szívmelengető hallani, mint amit akkor érzett Dan, amikor Faye-t hallgatta, az ég tudja miért. Pedig nem is lehetne másabb a hangjuk, annak ellenére, hogy a hangszálaik szinte teljesen egyformák.
-Össze. Továbbá ez csak a nevében páncél. Mint láthattad, még csak nem is vízálló, nemhogy golyóálló.
A keze után pillantok, aztán gyorsan én is komolyságot erőltetek magamra.
-Nem szeretem túlbonyolítani. Viszont, ha egyszerre akarod kilőni a szondát, és bepoloskáznia rajparancsnok gépét...nem lehetetlen, de akkor belefér tőlem nagyobb és rondább szabotázs is. Egy szonda kilövését aligha fogják nem észrevenni.
Felkelek a székről, ahogy ő is, bár nem tudom miért. A szimulációból kilépni csak egy parancsba kerül. Egy szemvillanás, és újra a valóságban vagyok, a falon lévő óra pedig ugyanazt az időt mutatja, mint amikor beléptem. Épp csak a másodperc számláló lett kettővel nagyobb. Hátrálok az ágytól, hisz elég mocskos vagyok még mindig, és bocsánatkérőn mosolygok a nőre.
-Akkor két nap. Elküldöm a találkozó koordinátáit majd.



Két nappal később az első találkozásunk helyszínén várom őt. Azért itt, mert itt egy nagyon hosszú szakaszon még Phoebe sem tud megfigyelni. Egy fémes színű aktatáska, és két sporttáska hever a lábaimnál, ahogy a nőre várok. Ahogy felbukkan letérdelek az aktatáskához, és kinyitom. Sűrű pára szabadul fel annak hűtött belsejéből.
-Most kiderül, hogy sikerült.
Felnyitom teljesen, és egy gombóckiszedővel belekanalazok a fagylaltba, amit kimerek egy tölcsérbe, és Faye kezébe adom.
-Gondoltam...hátha szerencsét hoz. Milyen?

- Igen, ez a látottak alapján eléggé egyértelművé vált. De nem szándékozom lelövetni magam, ne félj! - mosolygok még rá, mielőtt még elkomolyodva a lényegre térnénk. - A szondát még nem akarjuk kilőni. Túl feltűnő lenne. Csak át akarjuk programozni. Üzenetünk van az érkezőknek. - Úgy érzem, ezen már igazán nincs mit ragozni. Félek tovább maradni, így néhány pillanattal később már ki is lépünk a szimulációból. Nekem mondjuk kicsit tovább tart, mert én vele ellentétben nem egyszerűen eltűnök. visszasétálok a partra, és a ruhámat a homokba dobva úszom ki az óceánba. Dan után néhány tizedmásodperccel nyitom ki a szemem és kicsit robotos mozdulattal ül9k fel az ágyban. - Rendben, addig én intézem a többi dolgot. - Végignézem, ahogy visszamászik a szellőzőbe, aztán hívok egy takarítórobotot.

Egy testhezálló, sötét kezeslábasban érkezem a reaktorteremhez. A magassarkú cipővel és a sok ékszerrel egyáltalán nem gyanús a dolog, kivéve ha valaki követ. Mert ugyan, miféle dolga lehet Faye Pavellnek errefelé? Igazán semmi. Kivéve, ha rosszban sántikál. De nem követnek. Nem érdekel senkit, hogy mit csinálok épp, mert egy jókora hiszti után küldött a kabinomba a bácsikám. Egy ideig a közelembe sem akar majd jönni senki, ebben egészen biztos vagyok.
Belépek a terembe és én is leguggolok Dan elé. Kíváncsian kukkantok bele a táskába, vajon mit alkotott ezúttal - már a páncélokon kívül- de látván a fagylaltot, alig jutok szóhoz. Elnevetem magam és elveszem a tölcsérnyi finomságot. - Hihetetlen egy alak vagy, tudtad? - elégedetten nyammogva eszegetem a kedvenc, ananászos fagyimat és bólintok egyet. - Annyi biztos, hogy nagyon finom. Hogy jutott eszedbe? - ott, a táska előtt guggolva eszegetem a fagyit, rá-rápillantva a férfire, és csak mosolygok. Eddig a feladat kötötte le minden gondolatomat, most viszont azon gondolkodom, mi ihlette ezt a kis kedvességet. - A többit megesszük, ha letudtuk a dolgot a hangárban, rendben? -

Már messziről hallom Dana érkezését, és amikor meg is látom, végigmérem párszor. Az ékszereket leszámítva, meg persze a magassarkút összeöltöztünk, mintha valami furcsa hadsereg tagjai lennénk. Furcsa, mert annyira nem sietünk a harcba. Lezseren koccintom a tölcsérem az ő tölcséréhez, és főlök hátra a korlátnak, fagyizás közben.
-Egy csomó kémfilmben láttam ilyen aktatáskát, amit kinyitnak, és belül mélyhűtött valamiért. Többnyire teljesen feleslegesen, és általában csak plutónium van benne, vagy egy processzor.
Ez az első alkalom, hogy közösen megyünk ilyen bevetésre. Jó benyomást akartam tenni. Elvégre ő mégiscsak Dana. Elnyalogatom a maradék fagyit, és lehajolok az első táskához.
-Essünk túl akkor ezen a dolgon.
Továbbra is mosolygok rá, ahogy a sisakot félre teszem, és elé állok a ruhájával, hogy segítsek neki belebújni. Egyedül sem nagy művelet, de így legalább meg tudom mutatni közben a csuklóra épített vezérlőn melyik gomb mit csinál. Bár elég kézenfekvő. Van egy bekapcs gomb. Egy kikapcs gomb. ÉS egy sárga gomb, amire denevért festettem.
-Füstbomba. Ha Egyenesen rád néznek, de azért el akarnál tűnni. Gondoltam rá, hogy építek bele fegyvert de ate izmaiddal feleslegesnek tűnt. Talán majd a kész modellbe.
Ha megvan, én is felöltözöm gyorsan, és csak aztán veszem a sisakot a kezembe.
-Még egy dolog. A kommunikáció, és a hálózat nem működik, amíg álcázva vagy. Ha hívni akarsz, vagy netezni, keress egy biztonságos zugot előtte.
Felveszem a sisakom, hogy lássa, hogyan kell, aztán a bekapcs gombra teszem az ujjam, és várok, hogy egyszerre nyomjuk meg.

Felülök mellette a korlátra, és egyik lábamat lógatva eszegetem a fagyit, miután úgy koccintottunk, mint egy pohár drága pezsgővel. - Milyen unalmasan hangzik! Neked bezzeg eszedbe jut fagyit tenni bele! - kicsit színpadiasan adom elő magam, de csak a poén kedvéért. Még javában eszem a fagyim, mikor Dan megint visszatér a munkához. Gyorsan a számba tömöm a maradékot és leugrom a korlátról, mint aki készen áll bármire, - bármire, amihez nem kell beszélni.
Bólintok egyet és elkezdek belebújni a ruhába, miután lerúgtam a magassarkút. Kicsit zavaró, hogy megint vagy 10 centivel alacsonyabb vagyok, de mégsem mehetek tűsarkakon lopakodni! Végre lenyelem az utolsó falatnyi tölcsért is, miközben már nagyjából rajtam a ruha és a vezérlőgombokat nézem. Mielőtt megkérdezhetném, mi ez a denevér jel, megkapom a válaszomat. - Nem, a fegyver tényleg felesleges. Senkit sem akarunk bántani. Csak ha muszáj és amennyire muszáj. - Ezt úgy mondom, hogy érzékelje, hogy ez nem afféle irányelv, veheti utasításnak is akár. - Ez tényleg az én méretem!- jegyzem meg elismerően, mikor végre sikerült beöltözni, és már csak igazgatnom kell kicsit a dolgokon. Ha neki van szüksége segítségre, természetesen megkapja, de biztos vagyok benne, hogy megoldja. Végignézek rajta, aztán magamon és csak vigyorgok. - Rendben, értettem. Egyéb hasznos tudnivaló? - lerázom a kezeim és ugrálok kicsit, mintha valóban szükségem lenne bemelegítésre és egy kis lazításra. Pedig nem vagyok stresszes, csak túl...emberi. - Ha valami...bármi rosszul sül el, ne kockáztasd értem az álcád! Ez parancs! - állok elébe, mielőtt elindulnánk, és nagyon-nagyon komolyan nézek rá.

-A plutónium viszont kimaradt. - Vágom rá szánakozva. Persze nem gondolom komolyan. Ha választani lehet a hasadó anyagok csempészése között, és aközött, hogy feldobjam az ő napját...nos,a míg nem derül ki, hogy így örülne egy táska sugárzó szemétnek, addig inkább a fagyit választom.
-Ha mindent jól csinálunk, azt sem fogják tudni, hogy ott voltunk.
Megrázom a fejem. Már mindent elmondtam. ÉS indulnék is, amikor viszont elém áll, hezitálok. Nem hosszan, neki azonban biztosan nem kerüli el a figyelmét. Sok minden végigfut a fejemben. Ezernyi lehetséges válasz, rangsorolva aszerint, hogy szerintem mi érné el a legtöbb sikert, ami elég számítón hangzik tudom, de ilyen a népem. Aztán mégsem azt mondom, "nem lesz semmi baj", vagy azt"szó sem lehet róla, egyedül nem bírok megenni ennyi fagyit".
-Igen is! - Hazudom aztán, nagyon kevés lelkesedéssel. Elvégre, azt kell elhinnie, hogy meg fogom tenni amit mond, nem azt, hogy örülök neki.
Bekapcsolom az álcázást, és elhalványodnak a vonalaim. Teljesen láthatatlanná válok. Én azonban mégis látok. Élesen, és színesben. Ahogy megmozdulok jelenik csak meg egy nagyon halvány átlátszó folt a levegőben, mintha egy darab üvegre nézne valaki a víz alatt, a folyosó kamerái számára azonban még ez sem látszik. A kapcsolószekrényekhez megyek az elektromos helyiségben, és amikor Faye a hangár ajtajához ér, előidézem,a mit kell. túl áram, aminek következtében beindulnak a vészjelzések, és kinyílnak az ajtók. Pont kisétálok onnan, ahogy látom a tűzoltásra kiküldött csapatot rohanni. Félreállok, és csak nézem őket, mielőtt a hangár felé lépkednék, aztán egy sötét zugba húzódva kikapcsolom az álcázást, hogy halljam, ha segítségre van szüksége.

Pedig az a kedvenc ízem... - dobom vissza csuklóból, és vigyorgok, mintha tényleg csak egy laza délutáni fagyizás lenne a program. Igazából... ha szigorúan azt vesszük, hogy gépek vagyunk, nincs is létjogosultsága az aggodalmaskodásnak.
Egyetértően bólintok a meglátására, de azért mindketten tudjuk, hogy túl sok, rajtunk kívül álló tényezője van ennek a küldetésnek. Nem akarom a falra festeni az ördögöt, ahogy az emberek mondanák, így inkább nem mondok semmit. Némán igazgatom a ruhát, és mielőtt feltenném a sisakot, még figyelmetetem Dant. Nem bukhatunk le mindketten. Az egyszerűen nem megengedett. Én talán még meg tudnám magyarázni, hogy mikor és hogyan bukkantam fel a hangárban, meglehetősen fura szerelésben, de Dan aligha. Na jó, talán nekem is komoly nehézségeket okozna, de még mindig jobb esélyekkel indulok, mint ő.

Kicsit meglep, hogy nem ellenkezik, de ezt most jó jelnek tekintem. Ő is, én is a küldetésre koncentrálunk, nem pedig holmi személyes... érzésekre. Elrakom a kis kütyüimet, és úgy érzem, startra kész vagyok.
-Jó szerencsét! - mondom még a közben láthatatlanná vált férfinek, mielőtt felteszem a sisakom és bekapcsolom én is az álcázást. A hangárhoz érve pozícióba helyezkedem, és várom, hogy működésbe lépjen a tervünk. Dan terve.

Gond nélkül jutok be a hangárba, és bár láthatatlan vagyok, nagyon kell figyelnem. Elég nagy a sürgés-forgás, ezért csak óvatosan haladok. Belövöm magamnak a parancsnok kis irodaszerű beugróját, és reménykedem, hogy ott találom a gépét. Ezzel nincs is gond, ahogy nézem, de Bradshaw maga is ott áll, kezében a géppel. Jobb ötletem nincs, úgyhogy fogok egy, a falhoz támasztott létrát, és kibillentem, remélve, hogy Bradshaw figyelmét felkelti. - ki szórakozik? Majdnem agyonbaszott ez a szar! Tubbs, te voltál? - egy dühös hangra egy felháborodott másik válaszol, én pedig csak fél füllel figyelem, mert azt nézem, Bradshaw mit csinál. - Anyád nem tanította meg, hogy ne vádaskodj bizoyíték nélkül, McCann? -
Eszméletlen mázlim lehet, hiszen a két civakodó pilóta hangjaira Bradshaw is előtolja az orrát, a gépét pedig őrizetlenül hagyja a kabinban. Belépek mögötte, ami azt hiszem, kissé vakmerő, dolog, mert fel is figyel rám, de a balhé elvonja annyira a figyelmét, hogy ezt félre tegye. csak néhány pillantra van szükségem, és már kész is vagyok. A jelhosszabbító applikálva, már csak el kellene hagynom ezt a szűk helyet, hogy a szondákhoz is eljussak. A perpatvart rövidre záró rajparancsnok belép, én pedig amilyen gyorsan csak tudok, kiosonok. Az egyik szondához settenkedem, és megkeresem azt, amelyikhez úgy tudok hozzáférni, hogy a lehető legkevesebben lássák. Az átprogramozás picit több idő, mint a korábbi művelet volt, de ezekkel a gépekkel most úgy tűnik, senki sem törődik, így viszonylag nyugodtan dolgozhatok. Amikor ezzel is kész vagyok, az ajtóhoz lopakodom és várom a lehetőséget. Nem is kell túl sokáig szobroznom, az egyik pilóta, dühösen trappol ki a hangárból, én pedig könnyedén követem. Egyből azt a zugot keresem, ahol megállhatok üzenetet küldeni, és lám, erre már nincs is szükség, hiszen Dan ott várakozik, álcázás nélkül.
Csak akkor fedem fel magam, mikor már biztonságosnak érzem, de ekkor már közvetlenül előtte állok. - Teljes siker! Lépjünk le! - ezzel már el is tűnök újra, és a búvóhelyünk felé veszem az irányt.

Emberi lény nem képes annyit gondolkodni rajta 3 perc alatt, mennyi minden sülhetett el rosszul, mint én, és jobb is ez így. Ha addig nem kapott volna infarktust, akkor megtette volna, amikor megjelenik előtte Dana. Szerencsére az én "ijedtségem" csendes. Gépre nem lehet frászt hozni. Váratlan új információ, hogy ott van előttem, mire bólintok, és magam is láthatatlanná válok, hogy aztán 5 másodperccel később elinduljak, másik úton persze, nehogy összeütközzünk.
Ahogy odaérek leveszem a maszkot, és vissza is változom, majd körbenézek, és ahogy meglátom, hátam a korlátnak döntöm.
-Meglett a szonda is? - A kérdés közben már látom, hogy a rajparancsnok gépe felkerült a hálózatra. Sínen vagyunk. Órák kérdése, és mindent tudni fogunk, amit szerettünk volna. Menne gyorsabban is, de nem kockáztathattam, hogy közvetlen vonal vezessen hozzánk. Egyébként sem sietünk sehova.
-Gyakrabban kéne klasszikus kém lenned Faye helyett. Nagyon jól áll neked.

Szerencsére nem kell attól tartanom mostmár, hogy lebukunk, így megengedek magamnak egy kis mosolyt, mielőtt újra eltűnök, és visszaindulok a rejtekhelyre. Csak néhány pillanattal érkezem később, mint ő, és azonnal ki is kapcsolaom az álcázást, ahogy őt meglátom. - Igen, gyerekjáték volt, ahogy mondtam. - vállat vonok, és elkezdem lefejteni magamról a ruhát. Takarosan visszahajtogatom a táskába, és leteszem magam mellé. - Ez kedves tőled. De Faye marad. Szükség van rá egyelőre. - megforgatom a szemeimet, aztán letelepedem a földre és felhúzom a cipőmet, visszaveszem az ékszereimet. - Na megesszük azt a maradék fagyit? - sóhajtok egy nagyot. Ha ember lennék, ez egy megkönnyebbült sóhaj lenne. Egyértelműen. - Tudod, mindig is kíváncsi voltam rá, milyen lehet láthatatlannak lenni. Mivel ez úgyis az én méretem, megtartom, ha nem bánod. Jól fog jönni a nehéz napokon. -