-Valójában, értettem. Vagy legalábbis volt egy ilyen gyanúm. Csak éppen, nem akartalak azzal feszélyezni, hogy mennyire kíváncsivá tett ez a hely. Az én könyvtáram tényleg rém unalmas, de elcserélném Dan egész bélyeggyűjteményét azért, ha benézhetnék abba a házikóba ott fent.
Beszéd közben megsimogatom a kis dinó fejét többször is, és a nyakán is végigsimítok. Aztán vissza a munkához. A kiásott nagyobb köveket egymáshoz teszem, főleg a laposakat az így képzett csatorna falához, hogy a víz ne mossa ki a homokot olyan gyorsan. vagy, legalábbis úgy tűnne, mintha ez védene valamit. Ellenben a vára körüli ároknál már komoly védelmet építek, szintén kövekből, nehogy a víz kimossa az alapokat. Gyerekként sosem gondoltam bele, ez meddig is tartana valójában.
-Senki sem tudja a titkod, akivel napi szinten is szóba állsz? - Kérdem együtt érzőn, és kicsit abbahagyom a csatornázást, úgyis pont körbeérem a várát, és véletlenül pont mellé érek. "Véletlenül."
-Első pillantásra megmondtam, hogy nem az a lökött tyúk vagy, szóval annyira mélyen nem lehet benned. A személyiségedre egészen biztosan nem volt hatással.
Megint megérintem a vállát mögé állva.
-Én szívesen megismerném Dana-t.
Bár, a napi 40 millió üzenetváltás miatt kicsit úgy érzem, lehet ismerem már most is. Vagy legalábbis, nagyon remélem.

Hogy lehetne unalmas? hiszen te vagy! - elmosolyodom, és ezzel ennyiben is hagyom a dolgot. Reggie követ minket a várhoz, és próbálna is közelebb jönni, de kinyújtom a kezem és megállítom, mielőtt még kárt tehetne az építményben. Egy ideig figyeli, mit csinálunk, de aztán feladja és elindul a ház mögötti kis mocsaras liget irányába. Ha nem szeretetre, akkor kajára fáj a foga, úgyhogy csakis ez lehet a célja. Meglehetősen egyszerűre programoztam a kis drágát, és nem azért, mert ennyire futotta. Az eredetije sem volt igazából sokkal nagyobb igényű, így nincs lelkifurdalásom.
Dan gyorsan, ügyesen dolgozik, így nekem tényleg alig marad tennivalóm. Igazából nagyon is elégedett vagyok a végeredménnyel, de ezt most itt nem mondom ki, csak látható elégedettséggel nézek végig az elvégzett munkán. - Áh... túl veszélyes lenne. - legyintek egyet és közben a tengert bámulom. A hullámok lecsendesedtek, az ég megint tisztulni kezd... milyen meglepő...
Az érintésre felé fordulok és rámosolygok. - Faye egy maszk, ami nap, mint nap fojtogat. És mégis... ő imádta a tengert. Ez azt hiszem, az a kis sziget az Atlanti óceánban amit az apja adott neki a 18. születésnapjára... - elfordulok, és könnyedén átszökkenek az árkon. - Te Danát ismered, csak épp Fayenek hívod. - elhallgatok. milliónyi referenciát találtam az irattárban azt illetően, hogy nem hangzik valami egészségesnek, ha harmadik személyben beszélsz magadról. Na jó...talán nem volt millió, csak úgy 174 326. Azért ez elég meggyőző szám ahhoz, hogy elhallgassak. - Gyere, van jeges teám. A teraszon megihatod. - elmosolyodom, és elindulok a házikó felé.

-Épp azért. Folyton magammal vagyok összezárva. De ha téged ennyire érdekel, komolyan szívesen látlak.
Rákacsintok, és pimaszul vigyorgok, leplezve ezzel a zavarom a kijelentése után. A eredetim lehet agyvérzést kapott volna, ha Faye ilyen kedvesen mutat ki érdeklődést a személye után. Legalábbis, ezt hiszem. A fejemben élnek az emlékei, de néha fogalmam sincs, mi ütött belé, például, szerette ennek a nőnek a fejhangját. Őrület.
-Nos, én már tudom. És szemmel láthatóan vagyok olyan felelőtlen, hogy ne zavarjon. Ha szeretnél, szívesen beszélgethetünk róla. Komolyan.
Nem akartam megjegyezni, hogy ismerős volt a sziget, még az előző életünkből. Az emberi emlékek pontatlanok lehetnek, ráadásul úgy számítottam, ezt hiba lenne felhozni.
-A Faye egy nagyon szép név.
Késlekedés nélkül indulok el utána. Leírhatatlan, mennyire kíváncsi vagyok, akár csak a teraszra is. ÉS persze arra is, milyen érzés lehet itt inni valamit, ami nem sós víz. Egyébként abban az esetben dicséretesen sikerült eltalálni azt a kellemetlen szenzációt.
-Bele gondoltál abba, milyen furcsa, hogy ha itt megérintelek mennyire más, mintha a valóságban? Pedig mindkettő csak adat, és mégis. Lehet idebent más, mert tudjuk, hogy ez szimuláció?
Beszéd közben szétnézek párszor a szigeten, hogy mi változott az emlékeimhez képest. De nagyon nehéz belőni. Gondolom, mert az egyik jelentős különbség, hogy most józan vagyok...

Érdekel. Hogy a fenébe ne érdekelne? - csak megrázom a fejemet, és egy egészen apró, kicsi mosolykezdeményt ültetek az ajkaimra. Ennyi még akkor is jár neki, ha simán betört ide. Túlságosan kedvelem őt ahhoz, hogy abban a hitben hagyjam, hogy unalmas. Ez nem is állhatna távolabb a valóságtól.  

Építkezés közben azért előkerül a Faye-Dana téma. Nem gondoltam, hogy ennyire leplezetlenül fogok tudni beszélni róla, de egészen büszkévé tesz, hogy mindenféle drámázás nélkül tudom előadni a tényeket.  És főleg csak azokat. - Nem igazán tudom, mit lehetne erről mondani. Nem lehetek az, aki vagyok.  Ez a Volentisen élt összes kisember állandó és általános problémája. Még a nagyoké is. Nincs ebben semmi különös. -  csak mosolygok bókra, ami.. nem is nekem jár, de még csak nem is az eredeti Faye-nek, mégis úgy érzem, engem próbál vigasztalni, feldobni vele. Talán kicsit sikerül is.
A mai feladat elvégezve, mehetünk is haza. Illetve én haza, ő vendégségbe. Nem igazán tudok logikus magyarázatot adni arra, hogyan lett Dan betolakodóból meghívott vendég, de ez már így van. Nincs mit ragozni rajta. A kérdése viszont érdekes és elgondolkodtató. - Talán nem is azért. Talán csak arról van szó, hogy a fizikai érintés több, mint egy adag elektromos impulzus. - sokadjára vonok vállat, és közben, mintha csak véletlenül tenném, kézfejem hozzáérintem az övéhez egy pillanatra. Valóban érdekes...új, és összehasonlíthatatlan a valós érintéssel. Ezen még elrágódom kicsit, míg Dan nézelődik.
A sziget valóban Faye emlékeiből való, és a tenger is. Itt azonban minden más, mint azon a helyen volt. Ott egy modern luxusvilla állt az akkori technológia kínálta minden kényelemmel felszerelve, és a sziget aprócska flóráját és faunáját módszeresen kiirtották, hogy valami művit, könnyen kezelhetőt ültessenek a helyébe.
Itt viszont egy kicsi, Jura kori, mocsaras liget terpeszkedik a természetes anyagokból épült cölöpház mögött, hogy Reggie is jól érezze magát. A sziget többi része, amit Dan most nem láthat, tartogat még néhány meglepetést az ide tévedőknek, de azokat biztosan nem most fogjuk felfedezni.
könnyedén fellépkedek a néhányfokos lépcsőn, ami egy fedett teraszra vezet. CSak egy szék van itt, meg egy kicsi asztal, könyvekkel.  - Ülj csak le, hozom a teát. -  rámosolygok és belibbenek a házba. kifelé egy kancsó jeges teát és két egyszerű üvegpoharat hozok, amiket az asztalra teszek, teletöltöm őket, aztán visszafordulok egy székért is. Leülök Dannel szemben, és csak nézek rá szótlanul pár pillanatig.  - Szóval milyen feladattal bízott meg Phoebe? -

Akármennyit is elemzem, akkor sem tudok napirendre térni afelett, hogy azért ilyen furcsa nekem, hogy Faye-t ennyire foglalkoztatja ez a téma, mert Dan szerint túl szép, hogy igaz legyen, vagy ez már én vagyok. Túlzásba vinni viszont nem szeretném, így nem támadom le azzal, hogy szép a mosolya, és csak dolgozom, lopva pillantva csak rá néha.
-Talán az sem mindegy, kit érintesz. - Vágom rá, ahogy újra érzem a kezét egy pillanatra, és rákacsintok. Séta közben előhozom az eredetim emlékét, most, hogy végre sikerült megállapítani ez melyik partszakasz, és a szemeim elé vetítem az elhalványított képet a valóság elé, összehasonlítva a kettőt. Dana világa sokkal inkább, élő, és lélegző, mintha az egész sziget boldogabb lenne. Kár, hogy az igazira sosem juthatott el.
A nyakam nyújtogatva lesek utána, hátha megpillantok valamit a házban, de persze leülök, ahogy kéri. Még azzal sem próbálkozom, hogy megpróbálom a segítségem felajánlani neki, és hozni egy széket, amíg visszatér. Feljegyzem, hogy majd kérdezzek rá, miért inkább hozza a széket, ahelyett, hogy csak teremtene egyet. Feltételezéseim szerint ez is az oktatóprogram része lehetett, amikor először tanult meg úgymond járni.
-Ennyire kíváncsi vagy? Hát jó.
Elküldöm neki a koordinátákat az állomás térképén, mielőtt magyarázni kezdenék.
-A flotta készül valamire. De nem tudjuk mire, és ez bosszantó. A 9es csarnokba már Phoebe sem lát be, de szerinte ennek köze lehet a jelekhez, amiket a rendszer pereméről fogtunk. Bradshaw rajparancsnok gépébe kéne bejutni, de engem a közelébe sem engednek. Talán...
Dana-ra nézek. Faye-ként bejuthatna oda. Minden katona örömmel fotózkodna vele az oldalán. Ha belibbenne egy terepszínű bikiniben, egészen biztosan észre sem vennék azt sem, ha baltával hackelném meg a főnökük gépét. Annyira ésszerű ez a terv, hogy őrültség, amiért egy bitem sem kívánja felhozni.
-Mit szólnál, ha ezúttal te lennél a kém, és én a csali? Dolgozom valamin, ami talán segíthetne. Még kell két nap, de azt hiszem, 99% hogy működni fog.

Lehet, hogy ebben igazad van. De ezt most nem tudjuk letesztelni. úgy értem... - megrázom a fejem - kizárt hogy bárki mást is beengedjek ide. Nem-nem! - Tényleg elgondolkodtat ez a dolog. Áldozok egy-két százaléknyi processzor-kapacitást a rejtény megoldására, de közben azért teszem a dolgom. Hozom a frissítőket és a széket.
Azért kezdek el másról beszélni, mert nem akarok egyelőre kényes vizekre evezni. Nem is tudom, hogy tényleg érdeklem-e annyira, hogy még ezen a gyönyörű, napfényes helyen is az én depresszív hangulatomat elemezgessük. Inkább akkor már legyen munka a téma. Az valószínűleg úgysem várhat, még akkor sem, ha Dan ezt mondta.
- Biztosan azokhoz van köze. És nagyon gyanús, hogy Phoebet kizárják ebből. Mindenképp be kell jutnunk! És mihamarabb! Majd én segítek ebben, te csak találd ki, mit, mivel és hol akarsz csinálni. - Nem kell kérnie. Nyilvánvaló, hogy segítek. Ez egyáltalán nem tűnik olyan helyzetnek, amikor válogathatunk az eszközökben. Ha Faye kell oda, akkor Faye megy. Ennyi.
Mindig érdekes, ha Dan dolgozik valamin. Annak biztosan izgalmas eredménye lesz, ezt már tudom. Elmosolyodom, és bólintok egyet, szinte azonnal. - Elsőre remekül hangzik. Min dolgozol? És hogy tervezed a csaliságot? Nem szeretném, ha fölöslegesen veszélybe sodornád magad!

-Nem is szükséges. Sőt, én is letagadom majd, hogy valaha itt jártam, ah szeretnéd. Bár, a többség előtt úgyis muszáj eleve.
E helyett inkább az italt elemezgetem, ami szintén nagyon közel van egy valódi jeges teához, de mégsem. Ami duplán furcsa, hisz minek nekem valódi ital? Ivás közben bólogatok, és az alátétre teszem vissza a kiürült poharam.
-Csak csatlakoztatni kell egy jelhosszabbítót a tisztúr gépére, és onnantól kezdve Phoebe megoldja. Csak ehhez ugye be kell jutni az irodába, akkor amikor ő is ott van, mert egyébként mindig elzárja. Ezért is kell egy elterelés.
Gyorsan előveszem a PDA-m, ami megnyugtat, hogy itt is nálam van, és sebesen hozom le belőle a rejtett fileokat, az oprendszer 27. eldugott almappájában. Ott, ahol még a programozók sem járnak. Egy gyors algoritmus megnyithatóvá teszi a sérültnek tűnő fileokat, és hirtelen minden működik. A tervek rögtön az ő számára is láthatóak lesznek. tárolhatnám őket az agyamban is, de nem akarom, hogy elvesszenek, ah velem történne valami.
-Kissé kísérleti még, de úgy vélem, működhet.
A projekt neve "Szellem páncél", és félig meddig arra képes, aminek hangzik. Nem véd meg jóformán semmilyen sérüléstől, pláne nem a harctéren, viszont láthatatlanná tud válni. Szinte. De az éppen elég.
-Mit mondasz, van kedved elvinni ezt egy tesztkörre, amíg én elintézem, hogy kinyíljanak neked az ajtók?

Senki sem fogja kérdezni. És nem is tilos. Csak az én esetem nem feltétlenül...szokványos. - felelem egy kis mosollyal, mielőtt jó nagyot kortyolok én is a poharamból. Én elégedett vagyok az ízvilággal, de odáig nem merészkedem, hogy magam dicsértessem és megkérdezzem Dant is, mi a véleménye. Egyébként is, jobb, ha a feladatra koncentrálunk. Akkor nem lehet nagy gond. Azért nyelek egyet, mielőtt közelebb húzódom a székkel hozzá, és szigorúan a tabletre fordítom a tekintetemet. - Ha jól értem... - szólalok meg néhány pillanatnyi tanulmányozgatás után - ez egy klasszikus poloskázós akció, és a rajparancsnok gépe az egyetlen célpont.  - elgondolkodom kicsit, és Danre nézek. - Tehát már van egy prototípusod? - látványos érdeklődéssel vizslatom a tekintetét és kicsit még közelebb hajolok. - Fogadok, hogy a méretemre szabtad! -

Kedvesen mosolygok rá, de azért engedem ejteni ezt a témát. Nem akarok visszaélni a vendégszeretetével. Sem pedig túl sok jelentőséget tulajdonítani annak, hogy beengedett ide. Nem akarok az eredetim hibáiba esni.
-Így van. Nem lenne nehéz küldetés, ha nem figyelne minket ennyi ember.
Képernyőt váltok, és megmutatom neki a tegnapi képet a többé kevésbé kész páncélokról. A régi filmek búvárruháira emlékeztetnek, leszámítva, hogy a hátukra erősíthető oxigénpalackok lemaradtak.
-Az egyik a te méreted igen. És működik. Már csak az energiaellátást kell megoldanom, de azt hiszem tudom, hogy fogom csinálni, csak kell még egy kis idő. Ebben a páncélban a kameráknak teljesen láthatatlan vagy, és az emberi szemnek is, amíg nagyon lassan, vagy nem mozogsz. Szóval, mi a véleményed? Én magamra vonom a figyelmük, te pedig addig megoldod, hogy a rajpari gépe elmarasztalást kapjon a következő ellenőrzésen?

Bár csak egy mosollyal reagál, tökéletesen értem, mire gondol. Ez nem meglepő, elvégre mégiscsak gépek vagyunk, hideg logikával is ki lehetne következtetni;  az eredetijeink pedig régi jó ismerősök. És akkor még finoman is fogalmaztam. Elengedem én is a dolgot, és próbálok tényleg csak az előttünk álló feladatra koncentrálni. Nem gondoltam, hogy fel fogja kelteni az érdeklődésemet, de ez a szellempáncél dolog nagyon is izgalmasan hangzik. A feladat nem bonyolult, igazából tökéletes alkalom az éles tesztelésre. - Ha ezek a páncélok tényleg működnek, akkor gyerekjáték lesz. - megnézem a képeket ránagyítok kíváncsiságból az egyikre, aztán veszek egy nagy levegőt, és elhúzódom tőle. Még a székemet is arrébb rakom.  - Furcsa lesz, hogy nem én leszek az elterelés, de egyáltalán nem bánom. Hogy tervezed az elterelést? Felveszel egy terepmintás bikinit? - kérdezem vigyorogva, miközben megiszom a jeges teám maradékát.